|
Istoria ”
Țărilor ” din nordul Transilvaniei , Țara Maramureșului , Țara Lăpușului
, Țara Chiuarului , Țara Codrului nu este diferită una de alta , și putem zice ca din punct
de vedere teritorial , administrativ , religios și cultural au format o unitate .
De-a lungul timpului s-au amestecat destinele celor patru tări , una compectind pe
alta .
Din perioada dinaintea cuceriri maghiare , nu avem multe informații
scrise . Din ceea ce găsim si din puținele urme arheologice , nu putem vedea o împărțire teritorială
cu granițe stricte .
După cucerirea maghiara ce s-a făcut mai tîrziu decit
a Transilvaniei , cele patru țări au avut un statut aparte . Maramureșul cu un statut de independență
parțiala , celelante cu statut de propietăți regale .
Din aceste stări de fapte , a facut ca Țara Lapușului și a Chiuaruli să
fie ” bonuri de plată ” pe care regele le dădea celor ce-l serveau cu încredere s-au pentru ”
plata ” unor obligații de stat (cum a fost cu familia Mușatinilor ) .
Luînd în considerare cele de mai sus , putem vorbim de o Țara
a Lăpușului (parere mea) numi în perioada pînă la cucerire maghiară .
Din cauza donatiilor regale , Tirgu Lăpuș și satele invecinate au facut
parte din posesiunile unor cetăți precum cetatea Chioarului , cetatea Ciceului .
Ceea ce trebuie remarcat , Lăpușul din cauza poziției strategice
a fost un centru administrativ regional de lungul timpului .
Din cele relatate mai jos , putem vedea interferența intre TARA LĂPUȘULUI ȘI
TARA CHIUARULUI , interferențe ce s-au păstrat pîna astăzi .
|
Cetatea Chioarului
|
 |
|
* Este posibil ca, dupa invazia tataro-mongola din 1241, Cetatea
Chioarului sa fi facut parte dintr-o retea de cetati din piatra si caramida, refacute sau atunci ridicate. Cetatea Chioarului
(castrum Kewar) a fost construita in a doua jumatate a sec. al XIII-lea, dar pomenita numai pe la inceputul sec. al XIV-lea
si de numeroase ori in secolele XV-XVII.
Pe masura alungarii mongolo-tatarilor, dupa invazia din 1241, teritoriile de la nord de raul Somes au fost reintegrate
regatului maghiar. De prin anul 1245, se poate sesiza o preocupare intensa a regalitatii pentru a readuce Maramuresul sub
ascultare. Unii cercetatori au acceptat existenta Cetatii de Piatra (Chioar), prin dovada oferita de Capitulul din Nitra,
din 1246, prin care Paul, fiul lui Nicolae din neamul Goth-Keled, a cedat comitelui Stefan, din aceeasi familie si pamantul
din jurul unei cetati, de langa raul Lapus, si cetatea adiacenta. Hotarul strabatea si sesul Lapusului, care ses delimita
din dreapta drumului spre Coas, pana sub dealurile actualului sat Berchezoaia, pana la raul Chechis.
Aparitia Cetatii
de Piatra poate fi situata in deceniile 6-7 ale secolului al XIII-lea. Locul ales oferea o serie de factori naturali in sprijinul
apararii. Inaltarea Cetatii de Piatra a fost o realizare de mare interes strategic, dictata de nevoia de aparare din timpul
lui Stefan al V-lea (coregent intre 1257-1269; rege intre 1270-1272). Centrul districtului romanesc cu acelasi nume, cetatea
Chioar in a doua jumatate a sec. al XIV-lea ajunge in stapanirea voievodului Transilvaniei, apoi a voievozilor maramureseni,
fratii Balc si Drag, care o stapanesc – ei si urmasii lor – peste un secol.
Cea mai mare dezvoltare a
cunoscut cetatea Chioar in secolele XV-XVI, cand stapanea un domeniu foarte intins, format din 58-94 de sate. Ladislau Kan
a incurajat ambitiile sociale ale elitelor locale, intrand in conflict cu regele Carol Robert. Dupa un conflict militar, in
ianuarie 1315 pacea a fost instaurata dupa ce comitele de Bereg, Toma Jáki, a reusit sa ocupe Ugocsa, Maramuresul si Satmarul.
Regele a obtinut cetatea Ghilvaci si cetatea Cheewar (neidentificata, eventual Chioar). Luptele au reizbucnit in anul urmator,
atunci cand aceiasi rasculati s-au aliat cu o serie de potentati din partile de nord ale Transilvaniei. Tabara coalitiei a
luat prin lupta misterioasa cetate Cheewar capturandu-i castelanul, pe Desideriu de Elewanth. Dezideriu de Elewanth a rezistat
o vreme in Cetatea de Piatra atacurilor trupelor lui Ladislau Kan. Era slovac de origine si apartinea primei generatii de
conducatori militari ai lui Carol Robert. Ostas incercat, legat prin interese de cel care l-a numit comandant, a aparat Cetatea
de Piatra pana in anii 1316-1318. Devotatul regelui si ostasii sai au fost atacati si supusi unui asediu indelungat, la o
data care nu se cunoaste. Reusind sa dea foc structurilor de lemn ale cetatii, adversarii l-au silit pe comandant sa iasa
la lupta deschisa, dar a fost infrant si luat prizonier. O diploma regala din 1319 ii aduce elogii lui Dezideriu de Elewanth
si ii acorda noi mosii; reiese ca isi reluase activitatea militara. Cetatea de Piatra nu mai e amintita o vreme; e firesc
sa credem ca era inca grav avariata si nu a reprezentat interes pentru fostul ei comandant. Putem deduce si faptul ca, pe
la 1316-1318, cand s-au desfasurat evenimentele de mai sus, a avut dimensiuni mici si a fost vulnerabila, datorita lemnului
intrat in structurile ei si ale anexelor interioare. Carol Robert de Anjou si fiul sau, Ludovic I, au dat din nou atentie
sporita zonei somesene si Maramuresului, ca urmare a planurilor de cuceriri in Galitia si Moldova. Reconstruirea Cetatii de
Piatra a avut acum o justificare in plus. Unii istorici au asimilat-o cu cetatea Cheewar, implicata in evenimentele militare
anterioare anului 1319. Este mentionata dupa 1372 (document fara data), ca o cetate regala, iar in 1378 este daruita pe veci
fratilor Balc si Drag, fosti voievozi ai Maramuresului. Va ramane in stapanirea lor intregul Ev Mediu. Despre jurisdictia
asupra locuitorilor castelaniei scrie si un document care priveste domeniul privat al Chioarului. In Chioar (ca si in Banatul
montan, Hateg, Maramures, teritoriile sasilor si secuilor) aparitia cetatilor regale pare sa se fi indeplinit destul de simplu.
Regalitatea nu avea concurenta unei nobilimi ambitioase, ci opera cu si prin intermediul acelor conditionari, pe care izvoarele
incepusera sa-i numeasca si nobili, fara ca ei sa fie cu adevarat dintre aceia.
Intocmirile teritoriale romanesti care
ocupau Poarta Somesului interziceau intrarea in Transilvania a celor veniti de pe cursul superior al Tisei, din Pannonia.
Identificarile si pe teren ale limitelor domeniului Satu Mare au permis avansarea ideii extinderii ducatului romanesc din
Bihor, al lui Menumorut, pana in bazinul inferior al Lapusului. In bazinul Lapusului se constata evolutia, in secolele XII-XIV,
populatiei romanesti pe care un document de la 1404 o arata structurata politic in jurul Chioarului. La aceasta data, domeniul
cetatii avea circa 50 de sate romanesti.
La vremea aceea, districtul Chioar era impadurit (ca si Maramuresul) in proportie
de 85%. Cea dintai pomenire a institutiei voievodale e din anul 1367 si atunci in legatura cu voievozii maramureseni giulesteni:
voievozii Drag si Ioan, fiii lui Dragomir, obtin cetatea Chioarului de la regele Ludovic de Anjou, drept rasplata pentru colaborarea
lor in conflictul cu Bogdan, voievodul romanilor din Maramures si dupa 1359 voievodul Moldovei. Giulestenii vor fi organizat
noua „feuda” dupa exemplul altor cneji si sate obstesti pentru asemenea „slujbe credincioase”.
In
anul urmator primei mentiuni, in 1368, e amintit un Gheorghe, fiul voievodului din Chioar (filius vaidae de Köváry), in realitate
stapanul districtului Chioar, locuit in marea majoritate de romani, cu o traditie voievodala puternica. Cetatea de Piatra
si domeniul ei devin astfel, un fief al Dragfiestilor, unde Balc, Drag si fiii lor, creeaza o adevarata „domnie”
autonoma, recunoscuta si tolerata de regii maghiari atat pentru autoritatea pe care reusesc sa si-o impuna Dragfiestii, urcati
pe cele mai inalte trepte ale ierarhiei feudale, recunoscuti ca atare de puterea centrala, care-i cultiva si-i onora cu dregatorii
superioare, inclusiv aceea de voievozi ai Transilvaniei. Dragfiestii, care, innobilati, mai pastreaza totusi institutiile
romanesti, intre care si pe aceea de voievod, dupa cum nu renunta nici la credinta ortodoxa, ctitorind biserici si patronand
institutii ecleziastice – biserica si stavropighia din Peri.
Suspiciuni pentru existenta unei cladiri similare
unui „palat” exista si la Chioar. Despre Chioar stim ca avea capela si capelan in secolul al XVI-lea, fara sa
putem decat presupune ca locul a fost marcat in vreun fel si in primul secol de utilizare. Despre capela Chioarului (cetate
regala pana la anul 1378) ni se transmite, mult mai tarziu, intr-un urbariu de la sfarsitul secolului al XVII-lea, ca era
plasat in cetatea de sus, respectiv in partea cea mai veche a ansamblului fortificat, si se descrie ca avand o „frumoasa
bolta”, in parte deteriorata, deoarece deasupra ei se gaseau bucataria si locuintele nobiliare. Sunt semnalate ferestre
de sticla si podele de caramida. Pana in epoca premoderna, datorita relativei sale izolari, cetatea Chioar a fost evaluata
ca fiind foarte indicata pentru detentia unor personaje politice importante. Cetatea nu a avut vicecastelan.
Din 1320,
regii Angevini au inceput perceperea urburii de la minele de aur si argint, iar in 1327 monopolul regal asupra metalelor neferoase
a fost extins. Raporturile au fost moderate de insasi permanenta a patru comiti-castelani maghiari care aveau atributii miniere
prevalente (comites camerae). Chioarul controla aurul strans la Lapus (1393), poate si exploatarile de argint de la Baiut.
Asocierea vamilor la cetati era o stare generalizata, recunoscuta si urmarita ca atare. Ea vine insa dintr-o alta realitate
economica: circulatia de oameni si bunuri. Toate autoritatile erau constiente ca vama era sursa fundamentala pentru obtinerea
de valori monetare. Fara intelegerea particularitatilor vamilor, o cetate ca aceea de la Chioar ar parea absolut inutila.
Drumul principal dintre Ardeal si Maramures trecea la rasarit de cetate. La sud si nord de cetate, pe acet drum, toponimia
inregistreaza doua „vaduri”. Trebuie sa fim constienti ca cetatile s-au amplasat intr-o geografie economica pe
care o stapanim nedrept de trunchiat. Doar indata ce se face transpunerea pe rute medievale, o cetate impoziteaza dintr-o
data circulatia. Vama de la Chioar este atestata in 1378. Justitia feudala a fost impusa foarte greu pe domeniul Cetatii de
Piatra. Puternica vigoare a „obiceiurilor pamantului” a limitat sever posibilitatea dregatorilor feudali de a
aduce reglementari straine in viata acelor obsti cu sarcini militare permanente. Singurele exceptii au fost satele unguresti
Lapusel si Berchez.
Hotarnicia din 1390 a domeniului Chioarului descrie limite ce pornesc de la confluenta Lapusului cu
Somesul, ajung pana la varful Gutaiului la hotarul cu Maramuresul, o iau pe creasta muntilor spre rasarit si coboara apoi
din nou la Somes, tocmai la Jibou. Domeniul avea deci o suprafata de peste 1.000 km2, iar din 1405 el cuprindea 58 de sate,
dintre care 50 romanesti.
In Chioar, rastimpul dintre 1401-1437 inseamna expansiunea maxima a relatiilor feudale, cu particularitatile
specifice domeniilor de cetate, deoarece majoritatea asezarilor faceau parte din domeniul cetatii Chioar. Domeniul cetatii
s-a constituit pana la 1437. Domeniul cetatii Chioarului, care forma de fapt districtul omonim, inmanunchea in 1405 50 de
sate romanesti, cu 15 mai multe, 65 in 1566. Dintre acestea, doua erau unguresti (3%) si celelalte romanesti (97%). Aceasta
situatie explica organizarea domeniului cetatii (districtului) Chioar in mai multe voievodate in secolele XVI-XVII.
In
1595, Petru Cercel a fost inchis la Medias, apoi trimis la Chioar si, in sfarsit, la Hust, reusind sa evadeze abia in 1587,
reincepandu-si periplul spre Venetia, apoi la papa. Transformat in a doua jumatate a secolului XVI, intr-un district dependent
direct de principii Transilvaniei, tinutul Chioarului a capatat totodata o valoare strategica pana acum ignorata. Lupta indarjita
pentru stapanirea cetatii, desfasurata grosso-modo, intre 1551 si 1711, se clarifica prin cercetarea datelor pe teren. Dupa
dezagregarea Ungariei medievale in urma bataliei de la Mohács din 1526, partea superioara a regatului, incluzand o buna parte
din Slovacia, a putut fi pastrata, cu greu, in fata ofensivei otomane, de catre Casa de Habsburg.
Ungaria superioara romano-germana,
fara sansa unei extinderi spre sudul bine stapanit de otomani prin pasalacul de Buda, s-a transformat rapid intr-un varf de
lance indreptat la est de Tisa, spre principatul Transilvaniei. Propugnaculul Ungariei Superioare parea calea ideala pentru
lansarea unei ofensive cuceritoare pe directia Portii Somesului. Antrepriza militara era manevrata din umbra de un grup de
mari bogatasi ai sfantului imperiu romano-german, in frunte cu Fuggerii si Herbersteinii. Pentru ei, Ungaria Superioara trebuia
sa fie tentaculul indreptat spre bogata zona miniera, aurifera, a Baii Mari. De aici rolul decisiv al cetatii si tinutului
Chioarului in apararea frontierei nord-vestice a principatului Transilvaniei si a zonei miniere. De aici, atenta fortificare
si modernizare, precum si mentinerea organizarii militare locale – vestitii puscasi romani de Chioar, rasplatiti cu
privilegii nobiliare si, in primul rand, liberi.
In noiembrie 1599, cetatea intra in stapanirea lui Mihai Viteazul.
Stratigrafic, nu se constata, in jurul anului 1.600, vreun nivel de distrugere la Chioar. Putem presupune ca Cetatea s-a inchinat
de buna voie Viteazului ca si celelalte cetati ale principatului. Tradarea lui aga Leca, care a predat lui Basta, in 1600,
cetatile Chioarul si Uioara, a usurat unirea trupelor lui Basta cu cele ale nobilimii (in septembrie, inainte de data de 18,
cand a avut loc batalia de la Miraslau).
Dupa cucerirea Ungariei otomane si ocuparea Transilvaniei de catre habsburgi,
la sfarsitul secolului al XVII-lea, soarta Chioarului era pecetluita, functionarea sa nefiind subordonata decat ideii apararii
frontierei de nord-vest a principatului. Din aceasta pricina, dupa inabusirea ultimei rascoale antihabsburgice transilvane
1703-1711, care folosise ca baza si cetatea, fapt surprins arheologic, Chioarul a fost dezafectat, disparand dintre fortificatiile
Transilvaniei. Odata cu aceasta s-a produs o structurare a retelei rutiere a zonei si a organizarii social-administrative
a districtului, evidentiata si prin cercetarile de teren.
In anul 1994, la Chioar, unele ziduri ale cetatii au fost desfacute
cu plugul, de catre localnicii care nu auzisera de vreo lege a monumentelor istorice, pentru spolierea materialelor.
Districtul
Chioar
Organizarea unui district regal al Cetatii de Piatra (Chioar) a fost impusa de nevoia asigurarii unui control
direct, de catre Puterea Centrala, asupra regiunii Carpatilor Padurosi si a „Portii Somesului”, ca parte a sistemului
de securizare a Transilvaniei, ai carei voievozi si mari nobili erau atat de mult inclinati spre actiuni centrifuge. Desi
atestat documentar abia in 1378, bazele lui au fost puse in faza constituirii domeniului regal adiacent. Regalitatea a largit
atributiile cetatii acordandu-i prerogative politico-administrative. Districtul de cetate a continuat, in acest fel, formula
comitatului de cetate, dar la alte dimensiuni si pe masura altui context istoric.
„Cetatea Chioar este
asezata pe malul raului Somes, pe un munte ce se inalta pana la cer si cuprinde doua fortificatii foarte puternice care stau
fata in fata. In afara de cetatea Devei nu se mai gaseste o cetate asa puternica.” (Evlia Celebi, in Calatori straini,
VI, p. 558-559)
Ioan BOTIS |
Data aparitiei: 2009-10-26 |
Istoric Chioar
CETATEA CHIOARULUI
1. Repere geografice:
Sub aspectul asezarii geografice, cetatea chioarului este situata intr-o
zona colinara, in partea de sud-vest a judetului Maramures, denumita "Tara Chioarului", delimitata de urmatoarele repere geografice:
in partea de vest, valea raului somes; in partea de nord lantul muntilor vulcanici Oas Gutai Tibles, la est dealurile inalte
care separa depresiunea Baia Mare de "Tara Lapusului" (Satra, Pietris); iar la sud Platforma somesana.
2. Repere istorice:
Cetatea Chioarului sau Cetatea de Piatra (dupa cuvantul de origine maghiara
KOVAR: KO-piatra si VAR-cetate) este mentionata inca din secolul XIII, dar prima datare pe baza unor documente istorice este
in anul 1319 sub denumirea de CHEEWAR.
Intreaga istorie a acestei regiuni geografice si istorice s-a constituit
si a gravitat in jurul Cetatii Chioarului care i-a dat de-a lungul timpului nota specifica si caracter individual.
Dupa patrunderea maghiarilor in Transilvania si cucerirea sistematica (sec
IX-XIII) a formatiunilor prestatale romanesti, Cetatea chioarului este preluata de maghiari, si va juca un rol de seama in
acasta parte a Transilvaniei intre sec XIII - XV alaturi de celelalte cetati precum: Unguras, Ciceu, Cetatea de Balta, Soimus,
Feldioara, Hunedoara, Deva, si asa mai departe.
Sub aspect strategic Chioarul era una dintre cele mai importante dintre aceste
cetati pentru ca era de necucerit datorita pozitionarii sale in spatiu, astfel Cetatea era asezata la 400m altitudine seaua
unui deal inconjurat de valea raului Lapus, care realizeaza aici un defileu, aparand cetatea pe doua treimi din circumferinta
sa. Cealalta treime era aparata de amenajarile abrupte ale cetatii (ziduri puternice, flancate de santuri adanc), conferindu-i
un ansamblu o puternic rezistenta in calea navalitorilor.
Legat de aspectul administrativ al Chioarului, trebuie sa amintim aici si
domeniul acesteia, domeniu care va suferi de-a lungul timpului numeroase modificari: astfel in anul 1405 intr-un document
al timpului se arata ca majoritatea asezarilor erau deja constituite, numarul lor trecand de 45; in anul 1566 un alt document
mentioneaza apartenenta la Chioar a 67 sate, iar reputatul istoric roman David Prodan in lucrarea sa "Ioabagia din Transilvania"
volumul II, arata ca numarul satelor apartinatoare chioarului trecea de 80.
Chioarul era un domeniu aproape in exclusivitate romanesc, din cel 67 de
localitati inscrise in urbiile din 1566 doua sate erau unguresti: Berchezul si Lapuselul. In aceasta situatie cei care sustin
caungurii au fost primii asezati pe meleagurile chiorene, gasind aici o populatie slava, se intreaba pe buna dreptate ce s-a
intamplat cu ei, unde au disparut... Ipoteza lor cea mai convenabila este ca "primii locuitori" (ungurii, nu-i asa?) care
au dat denumiri asezarilor , au fost granicerii care au parasit aceste tinuturi din porunca regala, o parte din ei ramanand
in localitatile: Coltau, Catalina, Berchez, Lapusel, unde gasim si azi. Aceasta ipoteza este lipsita de orice suport istoric
si logic, intrucat vechimea populatiei romanesti in aceasta zona, vechime bazata arheologic, lingvistic, etnologic, etc, nu
poate fi contestata. In alta ordine de idei ca si Maramuresul, Tara Chioarului a dispus de resurse naturale (paduri, piatra)
care au premis dezvoltarii unei civilizatii (a lemnului si a pietrei) vizibil inca in unele sate prin constructiile de locuinte
si anexe gospodaresti, chir daca nu de monumentalitatea celor din depresiunea Maramuresului.
Ariditatea locurilor, saracia solurilor dintr-o buna parte a domeniului Chioarului,
desele incursiuni de piatra, sunt cauzele care explica de ce documentele istorice si administrative vorbesc despre sate nici
si unele chiar foarte mic (catune). Pentru o parte a domeniului din jurul Cetatii de Piatra, care a fost deseori teritoriul
unor confruntari, documentele consemneaza sate pradate, case arse, case pustii, sate parasite definitiv sau pentru moment.
Situatia din Chioar se schimba diametral din a doua jumatate a secolului
XVII cand Chioarul ajunge sub influenta maghiare Teleki, dar mai ales dupa instalarea regimului habsburgic in Transilvania,
care a dus la intensificarea miscarilor sociale. Astfel Chioarul devine unul dintre focarele miscarii XYZ din Ardeal. Pentru
a preintampina o oua regrupare de forte, autoritatile habsburgice au hotarat distrugerea cetatii. Astfel in anul 1718 cetatea
este aruncata in aer cu propria-i pulbere, din ordinul generalului Rabutin de Bussy. Locuitorii Chioarului o numesc si azi
cetatea de lui Racolta, dupa numele lui Francise Rakozi al II-lea rasculatul. Demolarea ei a durat vreme indelungata, multi
locuitori din satele invecinate si-au construit din caramizile duse din cetate, diferite tipuri de cuptoare. O parte din caramizi
s-au folosit si la ridicarea cladirii din Somcuta Mare, cunoscuta si sub numele de "Cetate".
prof. SILIMON Ioan
 Kővár egy régi metszeten, a Lápos folyóval
Kővár alaprajza (1892)
Kővár maradványai
Kővárvidék címere -1661
1405-ben Zsigmond király a Drágfiaknak adományozta a várat. A hatalmas uradalomhoz ekkor már 58 település tartozott, melyek
a következők voltak:
Nyékfalva, Berkesz, Magyarlápos, Tóthfalu, Sülelmed, Kisardó, Görcsön, Szilágycseh, Kővárremete, Komas, Körtvélyes, Alsókápolnok, Középsőkápolnok, Kovácsfalva, Berence, Körpényes, Vasmelyfalva, Kékes, Karulya, Szakállasfalva, Koltó, Alsókolcsó, Bozinta, Felsőaranyos, Alsóaranyos, Kalchua, Pusztahidegkút, Alsófentős, Felsőfentős, Hosszúfalu, Pribelfalva, Magasfalva, Dánfalva, Lukácsfalva, Fejérszék, Tölgyes, Nagheder, Kysheder,Somkút, Balkonia, Gavora, Váralja, Priszlop, Buny, Wilma, Körtvélyesrév, Fejérfalva, Lemény, Letka, Kocsoládfalva, Kozla, Babafalva, Tarbolcha, Somos, Győrtelek, Mathos Fekinda.
| RELIGIE / Inceputurile vietii bisericesti in Tara
Chioarului si Lapusului |
|
|
|
Documentele vorbesc despre tinuturile Chioarului incepand din
a doua jumatate a secolului al XIII-lea si continuand cu secolul al XIV-lea. Hrisoave pastrate in arhiva Conventului de Lehei
si trecute in arhiva Muzeului din Budapesta, ne ofera informatii despre satele care faceau parte din aceasta „Tara”.
Cetatea Chioarului prezinta interes din doua puncte de vedere si anume: pe de o parte, aici si-a stabilit „cartierul
general” vestitul haiduc Pintea Viteazul, iar, pe de alta parte, tot aici, s-a asezat meteoric marele voievod Mihai
Viteazul, cata vreme a domnit peste Chioar.
Chioarul este o regiune istorica romaneasca, unde romanii aveau organizatii
foarte puternice inca din vechime. Regele Ludovic cel Mare atribuie acest tinut, printr-un document din 1378, voievozilor
maramureseni Sas si Balita Voievod.
Chioarul a avut si are peste 80 de comune, curat romanesti, singura localitate cu populatie
romana si maghiara fiind Berchezul, o colonie ungureasca pusa strategic pe valea ce duce catre Cetatea Chioarului. (...) Centrul
administrativ, economic, cultural si bisericesc al acestui tinut este Targu Lapus, atestat documentar din anul 1291, printr-un
act in care figureaza sub numele de Lapus, nume pe care orasul l-a pastrat neschimbat pana azi. (...).
Spre deosebire
de Maramuresul de pesŹte Gutai, unde s-a putut dezvalui, in lumiŹna doŹcumentelor, viata bisericeasca a romanilor, in
Chioar si Lapus, acest lucru este greu de facut, intrucat materialele documentare sunt extrem de putine. Asta s-a datorat
navalirilor tatare care au incendiat si pradat multe biserici romanesti, distrugand documente vechi, romanii ca simplii iobagi,
neputandu-le stavili din lipsa de aparare.
Din documentele ramase si din inscriptiile pastrate in diferite biserici si
carti de slujba, se evidentiaza ca, locuitorii acestui frumos colt de tara romaneasca, au avut o viata spirituala intensa.
Astfel, cea mai veche biserica pastrata este cea din localitatea Sacalaseni, cu hramul „Adormirea Maicii Domnului”,
in hrisovul din pridvorul ei putandu-se citi: „aceasta sfanta biserica s-a zidit pe vremea taranimii, in anul 1442”.
Tot in secolul al XV-lea sunt atestate docuŹmentar bisericile din: Valenii Somcutei, Culcea, Posta, Sapaia, Remetea Chioarului,
Coruia, vechea biserica din Finteusu Mare, Carpinis si Carbunari, toate din Tara Chioarului.
Localitatea Rogoz, din tinutul
Lapusului, este cumparata de catre domnitorul moldovean Bogdan cel Orb, in anul 1506. Odata cu el vine aici si preotul Herman,
de neam nobil, care s-a asezat in Rogoz pe o colina din dreapta raului Lapus, ridicand aici o biserica in stil moldovenesc.
Unul din nepotii lui, Herman Dan, ajunge, in anul 1598, la demnitatea si rangul de cneaz. Alaturi de biserica din Rogoz, sunt
atestate documentar si alte biserici, la fel de vechi, cum sunt cele din Libotin, Cupseni, Sasa, Vima Mica si Cetatele. De
la biserica din Sasa ne-a ramas inscris pe o carte de cult numele slujitorului acestei biserici si anume preotul Petre. In
documentele si inscriptiile chiorene apar, alaturi de preoti si celelalte trepte clericale. Astfel, in anul 1609 se pomeneste
de diaconul Ionas din Prislop, care ajunge vicecapitan al Cetatii Chioarului, de diacul Ioan, voievod din Glodul Somesului,
si de protopopiii Pop Vasile, carturarul din Fauresti, Toader din Lemniu, Ionut din Coruia si Stefan din Coas, membrii ai
scaunului de judecata din Chioar.
Viata monahala era infloritoare in aceasta epoca, marturie in acest sens stand manastirile
din Valenii Somcutei, Habra, Manastur, Brebeni, Lascaia, Dolheni, Somcuta si Ciocmani.
Intre ele, de cea mai larga popularitate
s-a bucurat manastirea Habra, de langa Baia Mare, care rivalizeaza cu Perii Maramuresului, fiind ocrotita de Voievodul Mihai
Viteazul si devenind locul de resedinta al mai multor episcopi in secolul al XVII-lea. (...) La Sinodul de la Iasi, tinut
in 2 iunie 1600, alaturi de semnatura lui Dionisie Rally, omul de incredere al voievodului si loctiitorul scaunului mitropolitan
al Sucevei, apare si semnatura „smeritului episcop Efrem al Habrului”. Nu se cunoaste inca jurisdictia de care
se bucura episcopul Efrem, insa, luand in considerare un memoriu semnat de preotii locului, in 1614, catre Curtea Imperiala,
inclinam sa credem ca, pe timpul lui Mihai Viteazul, episcopul de Habra pastora credinciosii ortodocsi din tinuturile Chioarului,
Baii Mare si Satmarului. (...) Alaturi de Efrem, episcopul Chioarului, din aceeasi epoca, mai aflam numele si activitatea
episcopului Serghie. (...). Al treilea ierarh cunoscut cu numele in Chioar, este episcopul Savul, care a fost asezat aici
la 12 aprilie 1650, printr-o diploma a principelui Gheorghe Rakoczi al II-lea.
Pr. Dr. Vasile Augustin, Vicar
administrativ al Episcopiei Ortodoxe a Marauresului si Satmarului
|
Data aparitiei: 2009-08-24
|
#
Mîndria de a face parte dintr-o familie Chioreană !
I truly can say that I’m proud to be one of the descendants of a
transylvanian family with so many military men, priests and teachers. The pedigree has at its roots two princes from Rastoci
– Mesteacan, Toma and Petru Hossu, from the county Tara Chioarului (in the actual district Maramures) which were ennobled
in year 1525 when their name was change in the Hungarian hosszu that means “long”. Because of this fact they had
the chances to take their children at the best schools, from Blaj – Budapest – Vienna – Rome, and after
year 1700 everyone adhered to the Greek-catholic cult and ideals of the Scoala Ardeleana (cultural and literal movement at
the end of the 18th century born as the expression of the Romanian nation’s struggle in Habsburgic Empire, for equal
rights with other nations, etc.).
The most prominent figure in this family was and still is Iuliu Hossu (1885 - 1970), former theology teacher and during the First World War military priest. In 1917
he was appointed bishop substituting his uncle, Vasile Hossu. As senator he had an intense activity, especially with the occasion
of debates regarding the cults law. Assigned as bishop, Iuliu Hossu is the one who read in Alba Iulia at December 1, 1918,
in the presence of His Majesty King Ferdinand I, with the conviction of The Great Counsel of the Romanian Nation, the speech
that proclaimed the eternal union of Transylvania with Mother-Romania. Iuliu Hossu paid for his principles with 22 years of
jail between 1948-1970 in time of the communist dictatorship and until his death he had forced residence. In 1969, one year
before dying, The Vatican named him Cardinal ‘in pectore’, Iuliu Hossu become in this way the first Romanian cardinal.
Vasile Hossu (1866 – 1916) was Romanian united bishop. Former theology - dogmatic teacher and rector
of the boy boarding school “Vancean” in Blaj, he will be the first editor of the “Union” newspaper.
In year 1903, he was bishop in Lugoj where he established a boy boarding school, restoring in the same time the old monastery
of Prislop. In 1913, Vasile Hossu he is named bishop at Gherla, beginning the rebuilding and reorganization work of the episcopacy.
CRISTINA
http://www14.brinkster.com/cristinaonweb
Fac parte, si sunt mandra de asta, dintr-o familie de ardeleni, cu numerosi
militari, preoti si invatatori, in bogatul arbore genealogic avand la “radacini” pe doi voievozi din Rastoci –
Mesteacan, Toma si Petru Hossu, din Tara Chioarului (azi in judetul Maramures), innobilati in 1525, cand li s-a maghiarizat
si numele in hosszu, ce in ungureste inseamna 'lung'. Datorita acestui fapt au avut posibilitatea sa-si dea pruncii la invataturi
cat mai inalte, pe filiera Blaj – Budapesta – Viena – Roma, toti aderand, dupa 1700, la cultul greco-catolic
si la idealurile Scolii Ardelene, care au stat la baza rascoalei lui Horia din 1784, a revolutiei transilvanene din 1848,
a Memorandumului din 1892 si a Unirii celei Mari din 1918.
Fruntea acestei familii a fost, este si va fi Iuliu Hossu (1885 - 1970), fost profesor de teologie, iar in timpul primului razboi mondial preot militar.
In 1917 este numit episcop in locul unchiului sau, Vasile Hossu. Ca senator a desfasurat o activitate intensa, mai ales cu
prilejul dezbaterii legii cultelor si a ratificarii concordatului. Ajuns episcop, Iuliu Hossu este cel care la 1 Decembrie
1918 rosteste la Alba Iulia, din incredintarea Marelui Sfat al Natiunii Romane, cuvantarea prin care se infaptuia Romania
Mare, prin unirea pe veci a Transilvaniei cu “Tara-Mama, Romania”… Iuliu Hossu avea sa plateasca pentru
crezul sau, cu nu mai putin de 22 de ani de puscarie si domiciliu fortat, in timpul dictaturii comuniste, in perioada 1948-1970.
Cu un an inaintea mortii, Vaticanul l-a ridicat la gradul de Cardinal 'in pectore', Iuliu Hossu devenind astfel primul cardinal
roman. Iuliu Hossu moare in surghiun la Manastirea Caldarusani, la 28 mai 1970, fiind inmormantat la cimitirul catolic Belu.
Sub ocupare horthysta (1940-45), a ramas alaturi de suferintele romanilor.
Vasile Hossu (1866 - 1916) a fost episcop roman unit. Fost profesor de teologie – dogmatica si rector
al internatului “Vancean” de baieti din Blaj, acesta ajunge primul redactor al ziarului “Unirea”.
In anul 1903 este episcop la Lugoj unde a infiintat un internat de baieti, restaurand in acest timp si vechea manastire a
Prislopului. In 1913, Vasile Hossu a trecut ca episcop la Gherla, incepand munca de refacere si reorganizare a eparhiei.
CRISTINA
de la stinga la dreapta
MIRON CRISTEA - IULIU HOSSU IN PARTEA DE JOS
CAIUS BREDICEANU- AL. VAIDA VOIEVOD-VASILE GOLDIS IN PARTEA DE SUS
The Union Delegation (1918) From
The Union Delegation (1918)
VA
vasi
VASILEVVVVvvFrom left to right, the bishops Miron (bottom), Caius Brediceanu, Al. Vaida-Voievod,
Vasile Goldis (top)
Hossu’s portrait
by Virgil Simonescu (1881-1941)
The Union Delegation (1918)
#
Szolnok-Doboka Varmegye Monographiaja.
7 vol. Dees 1901
Kadar Jozsef/Taganyi Karoly/Dr.Rethy Laszlo/Pokoly Jozsef
From left to right, the bishops Miron Cristea and Iuliu Hossu (bottom),
Caius Brediceanu, Al. Vaida-Voievod, Vasile Gold
The Union Delegation (1918)
From left to right, the bishops Miron Cristea and Iuliu Hossu
(bottom), Caius Brediceanu, Al. Vaida-Voievod, Vasile Goldis (top)is (top)
Nevét egykori várától vette, melynek romjai Sáros-Magyar-Berkesztől délre, a Lápos balpartján
sziklás hegycsúcson, a tenger szine felett 407 m. magasságból hirdetik az elhagyott vidéknek régi dicsőségét.
Fekvése és épitészeti alkotásánál fogva egyike volt a legtekintélyesebb végvárainknak. Már neve
is mutatja, hogy erősségére sokat adtak. Többen Aranyosvárnak tartották, de ez jóval alább a mai szatmármegyei Szamos
és Lápos közt fekvő Aranyosmező körül lehetett, melyet a Gutkeled nemzetségbeli Miklós fia Pál birt, a ki a nyitrai
káptalan előtt 1426-ban* tiltakozott az
ellen, mintha ugyane nemzetségbeli Dragun comes fia István nyitrai főispánnak adományozott volna rokoni szeretetből
a többek közt a Lápos mellett 30 ekényi földet; hova az út ezen várhoz Szilágy-Széplak villa felől vezetett.
Kővár ép állapotban három várrészből állott: a felső urasági lak és udvar, a középsőben
voltak börtönök, hivatalok és várőrség, az alsó vásárhelyül vagy a mint akkor nevezték „tojás udvarul” szolgált.
Az utóbbi részen ma is látszanak a várpiacz kövezetének nyomai és közelében egy jókora nyilás, a mely besüppedt pincze vagy
börtön lehetett.*
A kővári vár* egykor Laczkfi András erdélyi
vajda birtoka lehetett, kinek György fia 1368-beli oklevélben mint „filius vaivodae de Kőváry” jő elő.* Épittetőjét
és épitési korát homály fedi. 1378-ban (Mint ezt 1766-ban Melczer Pál a nagybányai bányakincstár inspectoratusa kimutatta.)
Nagy Lajos király Szolnokmegyében levő Kővár {328.} várát hozzátartozó községekkel, melyet hajdan Imre nádor és István vajdának adott, kivéve e kerületben levő
Erdődöt, melyet a maga részére megtart, adományozza most Balk és Drág oláh vajdáknak, ugyszintén János testvéröknek.
1390-ben* Zsigmond király a leleszi káptalan által Balk, Drágh és László mestereket Kővár várának
s tartozékainak birtokában megerősiti és ugyanekkor határát is kijártatván, őket beigtatja.* Ezen kir. vár és tartozékaiban Balk és Drágh
vajdákat Mármaros és Ugocsa főispánjait, valamint Lászlót a János testvérök fiát megerősiti s ismét bevezetteti
ellentmondás nélkül 1392-ben.*
1405-ben*
mivel Zsigmond király Kővárt és tartozékait Balk fiainak Demeter és Sandrinnak, valamint Drágh fiainak Györgynek és Sandrinnak
adományozta, a leleszi konvent őket beigtatja. A vár tartozékai: Nyékfalva (Neek), Berkez vámmal, Magyar-Lápos (vétség
lesz Hagymás-Lápos helyett, Tóthfalu, Sylelmed vámmal és malommal, Kis-Ordó, Gereghe (Görcsöny), Csehy magyar falvak. Oláh
falvak: Remete, Kowas, Kwrshveles (Kis-Körtvélyes), Also-Kopolnok, Kwzepsew Kopalnok, Kowachfalva (Kovács-Kápolnok), Berench
vámmal, Karpenys, Vasmelyfalva, Kekes malommal, Kurylya, Zakalosfalwa, Kalcho, Kulcha, Also-Kolcho, Bozinza, Felsew-Aranyos,
Also-Aranyos que est ex alia parte Zomus, Kolchva, Hidegkut, Alsp-Fenthes, Felse-Fenthes, Hosszufalu, Pribilfalva, Magasfalva,
Danchfalva, Lukacsfalva, Fehérzek, Thuges, Nagy Echet (Edert helyett) Kis Echet, Somkut, Balkowa, Gaura, Waray (Váralja),
Pryzlop, Boon (Buny), Vilma (Drága), Kwrthvelrew (Révkörtvélyes, Nyirfalva (K.-Nyires Feyrfalvának is van irva), Lemyn, Letka,
Kocsodalfalva (Kocholathfalva is), Kozla, Babafalva, Turbolcza, Somos, Gyurtelek (Györgytelek), Mathas = Mathocs és Tekyndia.
1424-ben* a leleszi convent előtt egyfelől
Balkfi Sándrin fiai János és László, másfelől pedig Drágh fiai György és Sandrin összes birtokaikon megosztoznak, de
Kővár várát közösen birják, tartozékait azonban felosztották. Tartozékai voltak ezen oláh falvak: Oláhbiko, Nagybiko,
Remetemező, Farkasaszó, Alsóberekszó, Felsőberekszó, Kecskésfalva, {329.} Tótfalu, Somos, Kolbászfalva, Berenche, Kerpinies, más néven Gerthyanos, Kerthewles, Szakállasfalva, Koltó,
Bozonta, Aranyos, Kelcser, Hidegkut, Alsó-, Felső-Fentes, Hosszufalu, Fejérszeg, Magasfalu, Pribélfalva, Dánfalva, Lukácsfalva,
Somkut, Bochonfalva, Balkfalva, Waray, Nyires, Lemen, Lithka, Kucholathfalva, Terebes, Redefalva, Bikácsfalva, Felső-,
Közép- és Alsó-Várcza, Bazafalva, más nevén Elyesfalva, Kopalthfalva, {330.} Kardanfalva, Balathafalva, Felse-Homorod, Zokond a Sándrin fiainak jutott. A más része mint: Maghomorod, Megerlehomorod,
Zynfalva, Monyoros, Válaszut, Felső- és Alsó-Azywagh, Ermenyes, Ilanda (Nanda), Charnakapolnok, Kowaczkapolnok, Rewkapolnok,
Also-Kapollnok, Moosthoroskapolnok, Karbonal, Kekes, Karula, Kelche, Kowaz, Remete, Varaly, Prizlopth, Boon, Kerthewelrew,
Vilma, Nagy- és Kis-Jeder, Nyires, Kozla, Baba, más nevén Aranmezeu, Telges, Kendermező, Galponya, Paptelek, Babocza,
Berlik, Felső-Zelend, Laphegh, Felső-, Alsó-Hodos, Egerbegy, Patakfalva, Odafalva, Ardanfalva, Tóhát, Gyergytelek
és Somos a Drágh fiainak jutottak. Ugyanekkor emlitik, hogy várnagya van.*
Mátyás király 1475-ben és 1476-ban* Byltheki Draghfy Miklóst és fiait Bertalant, Györgyöt és Pétert, mint a kik Kővár és tartozékainak
Nagy Lajos és Zsigmond király adománya folytán birtokosai voltak megszakitás nélkül, most őket ezekben ujólag megerősiti.
1503-ban*
Kővár urai perben állottak a Nagybányaiakkal, a mely alkalommal Ulászló király itéletlevele által döntött a perben.
1524 márcz 11-én* II. Lajos
király előtt Bélteki Drágffy János és Kanizsai László a maguk és fiaik nevében minden birtokaikban magszakadás esetére
egymást kölcsönösen örökösökül és osztályos atyafiakul fogadják.* 1525-ben* Kővár a Kanizsay László tulajdonának
iratik.
1526-ban* Kővárt és vidékét Belteki Drágfi János fiának Gáspárnak
hagyományozta.
Zápolya és Ferdinánd közötti villongások idejében Erdély a kővári bárósággal együtt a Draghfiak
kihaltával a Zápolya birtokába került s 1526-ban az ő várai közt fordul elő.*
1538-ban a magyarországi részek Erdélyhez szakadván, Kővár végvárrá alakul s mint ilyent a
fiskalitások közé sorozták s az maradt mindvégig.
Somlyai Báthory Anna, ki előbb Bélteky Gáspár, azután Homonnai Drugeth Antal özvegye volt,
1548-ban Kővárt „castrum nostrum”-nak nevezi.*
1556-ban* Izabella királyné
a magban szakadt Draghfi György ezen birtokát Báthory Györgynek s neje a volt Drágfiné, Báthory Annának, {331.} fioknak Istvánnak adományozza; de Báthory György Miksa császár ellen föllázadván, Swendi Lázár által leveretett
s e várat és tartozékait feje váltságául a császárnak engedte át 1565-ben*
1567-ben* János Zsigmond Erdély fejedelme Miksa császár ellen hadba száll atyai örökségének visszaszerzése
végett s legelőször ez év február végén Kővárt ostromolja, melyben akkor a Swendi által kinevezett Viczmandy Tamás
és Zólyomi Péter voltak a parancsolók. Bebek György kemény ostromot kezd, tüzesen ágyuztatja, a külső várban jókora részt
lövet, a gyalogságnak rohamot parancsol, mely órákon át tart, de a várat bevenni nem sikerül. Ismét ágyuzáshoz fogat, nagyobb
részt lövet s napok mulván egy ujabb rohamot intéz a gyalogság, de hasztalan, mert a várbeliek apró golyókkal, kövek záporával
fogadja, s midőn ez nem segit, égő kénnel, szurokkal öntik az ostromlókat, s igy vissza kellett vonulniok. Csend
lőn a várban és a táborban, mindkét helyt e nap fáradalmait pihenték. Somogyi Mihály és Deési János, valószinüleg két
deési harczos észreveszik, hogy az őrség a kelletinél mélyebben pihen; jelentik a vezérnek. Bebek nagy csendben a már
lőtt résen bevonul, az alvó őrséget meglepik. Viczmandi elesik s Zólyomi fogságba kerül s igy 13 napon át tartott
ostrom után János Zsigmond fejedelem ura lesz a várnak.
A vár visszafoglalása után János Zsigmond e várat és tartozékait ugyanezen évben beregszói Hagymássi
Kristófnak adományozza.*
Báthory Zsigmond fejedelem gyakran tartózkodott e várban, a többek közt 1594 julius havában, midőn
a fejedelemségről lemondani készült, jezsuita tanácsosaival ide zárkózott* s innen indult
vissza Deés felé fejedelmi székének ujólag való elfoglalására nagy kisérettel.
Mária Kristierna osztrák főherczegnő az áldatlan frigynek részese, alig egy pár heti
együttélés után odahagyva a gyulafehérvári palotát, önkéntes rabságban e vár falai közé vonult, hogy itt zavartalanul élhessen
neme keservének, melyet anyjához Gráczba irott leveleiben panaszol. Éveken át élt itt kolostori életet, pedig a vár és környéke
nem volt egyhangu. Előkelő társaság tartózkodott itt vadászattal töltve idejét, mialatt a fejedelem szép nemeslelkü
neje édes anyjával levelezett. 1597-ben deczember 20-án irja anyjának: „Nem hiheti Fenséged, mily lassan, unalmasan
telik itt az idő. Oh, ha itt volna fenséged s vadászni akarna, még a házból se kellene kimennie, mert a mióta a hó leesett
{332.} a szarvasok és őzek oly közel járnak, hogy kővel lehetne őket dobálni az ablakból, reájuk lőni.
Tegnap egy vaddisznót hoztak nekem. Udvarmesterem megigérte, hogy egy zergevadászatot rendez számomra, most volna jó idő
rá. A fehér zergék nagyon szépek messziről, a minap láttam egyet” stb.*
1598-ban április havában Gyulafehérvárról az összeesküvés miatt elfogott Josika Istvánt ide hozták
fogságba s innen vitték Szatmárra, a hol lefejezték. Pár nap mulva fényes ünnepi küldöttségnek nyiltak meg Kővár kapui.
A császár levelével jöttek a fejedelemnőért s a nép kivánságával, hogy az Erdélyből eltávozott s a fejedelemségről
lemondott férje helyett vegye át az uralkodást. Április 19-én indult el, a fejedelemséget átvette, de nem sokáig tartott,
mert férje Zsigmond csakhamar visszatért.*
Kővár Báthory Zsigmond lemondása folytán, Báthory Endre bibornok fejedelem kezébe került s
ennek halálával 1599 november havában Mihály oláh vajda tette reá kezét, de 1600. évi szeptember havában tőle Kövendi
Székely Mihály szatmári főkapitány a császár részére foglalta le s ezalatt volt 1605-ig.*
1600. évi szeptember 11-én az erdélyi rendek a dési biró által az ottani német őrségnek tudtára
kivánják adatni, hogy a várnak a németek részére történt feladását helyeslik.*
1605. év elején Bocskay fejedelem vette a várat ostrom alá, seregében több fogoly nagybányai polgár
volt s ezeknek szabadságot igért, ha a várat kézrekeritik. A nagybányaiak a felső-várban elhelyezett, szintén 150 főből
álló nagybányai őrséggel összeköttetésbe lépvén, ezek az alsóvárban levő 32 főnyi német őrséget könnyü
szerrel elfogták s a várat a Bocskay kezébe juttatták.*
Az 1608. évi szeptemberi erdélyi országgyülés Kővárt Báthory Gábor fejedelemnek adá azon okból,
mivel „Kővár ez országtól elidegenedvén, Nagyságod a maga industriájával ujonnan visszaszerezte, mi is Nagyságodat
azokban assecuráljuk egész országul ugy, hogy Nagyságod után maradékai is örökösképen birhassák.”*
1611-ben április 25-én* a középszolnoki nemesség kérésére
a szebeni országgyülés elhatározta, hogy a fejedelem, ki a kővárvidéki nemességet a megyéhez csatolta, parancsolja meg
a kővári kapitánynak, hogy őket ne zaklassa s módnélkül ne háboritsa, „légyen üres tőlük. Ha kit {333.} felséged Kővárban hágy közüllök az hadból, mint hogy az is országháza, a felséged kegyelmes akarattya.”
1613-ban Bethlen Gábor fejedelmet elismerni nem akaró császáriak egyik vezére Dóczy András szathmári
várparancsnok Perneszy Gábort küldé a vár elfoglalására, melyet a megölt Báthory Gábor fejedelem neje Szilágyi János várkapitánya
által neki felada.* S
ezért Szilágyit a fejedelem 1614-ben* megidéztetni parancsolja.
Mátyás király e várat egyzmény utján Bethlen Gábornak visszabocsátván 1615. évben, az erdélyi országgyülés* szept. 27-én
Kővárt s tartozékait fiskális javaknak nyilvánitotta s felhatalmazta a fejedelmet, hogy 1588-ig visszamenőleg e
birtokból eladományozott vagy inscribált birtokokat visszavehesse s ujból elzálogosithassa az érdemeseknek. Bethlen e várat
kezéhez vevén, azonnal kibővitteté, védelmezésre alkalmasabbá téteté.*
Kővári vár romja az 1860-as években.
A fejedelem halála után neje Brandenburgi Kata a férje által elfoglalt falvakból 1630-ban* többeket visszabocsátott, eladományozott,
mint Csernafalvát, Fonáczot, Körtvélyest, Kötelesmezőt, Szakaturát stb.
A vár és vidéke I. Rákóczi György fejedelem kezébe kerülvén, a {334.} hozzá leghivebb emberét, a kinek nagy része volt abban, hogy Erdély fejedelmi székébe ülhessen s akit előbb
ezért nagy birtokokkal ajándékoza meg s tábornokává nevezett ki s utóbb tőle függeni nem akaró Zólyomi Dávidot 1633.
évi augusztus 21-én notáztatván, ide záratta be, a hol 1651-ben 18 évi fogság után halt meg.*
Kővárból irja I. Rákóczi György fejedelem 1633 okt. 30-án,* hogy: „Váradon
kivül ennek mássa nincsen erősségére. Jószága is annyi volna, ha zálogban nem volna, élhetne egy ur belőle, mert
csak zálogban is 56 falu. Bizony elválnék addig Erdélynek s még Magyarországnak is dolga, mig ezt megvennék. Derék erősség.”
Ugy látszik ez volt első látogatása itt a fejedelemnek s itt tartózkodott még ez év november
1-én is.*
Kővárvidék czimere.
A Deésen 1638 julius hó 7-én elitélt szombatosok nagyrészét, köztük Péchy Simont e felekezet fejét
ide záratta el.* A szombatosokat ugy itt, mint Szamosújvárt
stb. várak épitésénél s javitásánál használta fel, melyről tanuskodik egy töredékben fennmaradt gróf Teleki László hosszufalui
udvarában levő 50 cm. magas, 75 cm. hosszu, 20 cm. széles kő, melynek olvasható összevont betüs felirata:
RENOVA . . GEN
VRB: REOTHI SVP
CAP: KEOVAR: TEA (?)
ILLYS: D (?) D: GEOR
. . . . .
. . . . RA.*
1640 szept. 7-én és 26-án I. Rákóczi fejedelem innen ir fiának.*
1644 jun. 17-én irja Rákóczi nejének, hogy e várat élelemmel rakassa meg jól.* Ugyanez év decz. 4-én* Monoki Mihály van itt az őrség
élén s azt parancsolja a fejedelem fiának II. Rákóczi Györgynek, hogy szeme, füle Kővárra legyen s ha megtalálna halni
Monoki, küldjön helyébe meghitt embert s mintegy 120 gyalogost.
1650-ben*
Kővárhoz olyan 93 község tartozott, mely per alatt vagy kérdéses nem volt s ebből mai vármegyénk részéről 49
falu tartozott oda.
{335.} 1658 és 1659-ben* II. Rákóczi György fejedelem e várat Barcsay
ellen védelmi állapotba helyezé, de az őrség nagyrésze 1660-ban jun. körül az ott levő várkapitány Mikes János ellenére
feladá s magát a kapitányt is, két porkolábbal együtt a Barcsay táborába vivék, ki az egyik porkolábnak fejét véteté, a másikat
Mikes Jánossal együtt Nagyváradra küldi fogságba, hol a vár ostromlása alkalmával meghalt.
1661 junius havában* Kemény
János fejedelem nejét, mig ő a marosvásárhelyi táborban volt, e várba küldé, a hová a legválságosabb időben maga
is huzódott az őt üldöző török sereg elől s innen ir egy levelet Ebeni Istvánnak Szamosújvár főkapitányának
Kolozsvárra, hogy küldjön neki tájékoztató hireket a török által fejedelemmé tett Apaffy Mihály felől.
1662. évi május 31-én* Apaffy fejedelem a Kolozsvár
alatt levő táborból megparancsolja Galgói Rácz Istvánnak, a gyalogpuskások századosának, hogy vigyázzon az itteni várból
követségül bejövő váczi püspökre, hogy semmi bántódása ne legyen.
1669-ben* márczius 9-én
a vidéki nemesek és puskások e várhoz őrségi szolgálatot tettek s ezeket ez évben összeirták.
1667-ben* mondotta
ki az erdélyi országgyülés, hogy azok, kik e várhoz tartozó jószágokat birnak s innen fiskális jobbágyokat ősi jószágaikra
telepitettek, azokat szállitsák vissza.
1675-ben május 25-én* a gyulafehérvári országgyülés Teleki Mihály, Bethlen Gergely, Sárpataki Márton, Mikes Kelemen, Lázár István, Sárosi
és Bodor György és Torma Istvánt küldötte ki, hogy az itteni uradalomban a nemesek közt való s más egyenetlenségeket eligazitsák.
1681 febr. 26-án a n.-sinki országgyülésből ismételten elrendelték, hogy a bizottság a fiskális jószágokban s ugy itt
is a határ ügyét véglegesen intézzék el, de ugy látszik ennek sem lett kellő eredménye, mivel 1682 febr. 27-én* ujólag egy
bizottságot küldenek ki a fogarasi gyülésből a határokbeli egyenetlenségek eligazitására s megbizzák Teleki Mihály, Bethlen
Gergely, Mikes Kelemen, Bethlen Elek, Gyulaffy László, Macskássy Boldizsár, Toldalagi és Daczó János, Redai és Toroczkai István,
Kollatovich György, Imre Mártont Beszterczéről és Kádár Györgyöt Segesvárról, hogy a helyszinén megjelenve, az ügyet
véglegesen intézzék el.
{336.} 1676 nov. 21-én a gyulafehérvári országgyülés 20
art. alatt kimondotta, hogy a mint itt Kővárvidéken, ugy más helyeken is fiscalis várak épittetésére mindenütt az adományos
nemesek jószágai évenként két hétig tartó munkát tenni díjtalan kötelesek.*
Ugyanez évben*
gróf Csáky László és Teleki Mihály e várban tartózkodtak.
1685-ben decz. 7-én*
Apaffy Mihály fejedelem irja, hogy Kővárvidéke nagy szegénységben van, mivel Karaffa generális a szegény kővárvidéki
emberekre kvártélyozza katonáit épp akkor, midőn Apaffy követei azért mentek Bécsbe a királyhoz, hogy az ő oltalma
alatt az országnak remélhető megmaradása legyen. Annyira elterjedt Máramaros, Kővárvidéken és a Szamos mellett a
németek szorongató ereje, hogy magunk becsületes hiveinknek és jószágainknak semmi szolgálatjokkal nem élhetünk, rajtok semmit
nem vehetünk.
1688 május havában* a várba
császári német őrséget helyeznek el.
1690-ben november elején*
Kővárban 350 lovas és gyalogőrség van és 600 kővári nemes és német őrséggel jön onnan Bethlen Miklós Désig.
Egyházilag e vidék a munkácsi orosz püspökség alá tartozik 1690 körül.*
1693-ban* Leopold
császár diplomájában kimondá, hogy Kővárvidékét Magyarországtól elszakitani nem lehet.
1701-ben*
a hivatalos összeirás szerint Kővárhoz tartozott 136 jobbágy; egy jobbágy értékét 80 magyar frtra számitv: 10880 frt.
Kiváltságos 77, melyek semminemü gazdasági szolgálatot tenni nem tartoznak, azért ezek értékét nem becsülték.
Mívelhető szántója 732 köböl búzavetés férőü s egy köböl vetésre valót 5 frtjával számitva,
értékét 3660 m. forintra teszi.
Szénarétje három faluban van, de mivel nincs urbarium alatt, megbecsülni nem tudják.
Malma van 3, de az idevaló számtartó évi jövedelmét nem tüntette ki, megbecsülni nem tudják.
Van két szőlője, de jobbára el van pusztulva és parlagon hever. Makkos erdeje 5 helyen,
értékét nem tudják. E szerint 14540 frtra tették összes értékét.
{337.} 1703 szeptember havában a várat II. Rákóczi Ferencz
hivei Orosz és Kolozsvári vezérlete alatt kemény ostrom alá vették. E közben Rabutin osztrák tábornok Bethlen Sámuelt hadastól
együtt magával Kővárba vitte, a honnan az ezt ostromló kuruczok előle elhuzódtak. Miután a várat élelemmel, őrséggel
megrakatá, a vidéket felégetvén, népét leölette, ezzel sietve visszatért s Bethlent a Dés mellett fekvő Szent-Benedeken
hagyá, hol őt a kuruczok nemsokára teljesen megverték.*
A várat gr. Teleki Mihály a híres kanczellár fia a vár és vidék főkapitánya védelmezte. Azonban
1704-ben január 18-án Teleki a várat a kuruczoknak feladá, német őrsége Kolozsvárra vonult* s Teleki maga is egyike lett Rákóczi leghivebb embereinek, a miért Rabutin a szathmári béke után törvényszék
elé állitá, a honnan meseszerüen szabadult.*
Részlet a kővári várból 1898-ban.
1704 január 22-én* estére
érkezett Kolozsvárra báró Sigrott kővári commendans leitenantjával, muskatélyosaival, kiket mintegy 70 kurucz kisért
Désen át Kolozsvárig. 1704 febr. 26-án a br. Sigrott által a várral együtt átadott öreg puskákkal Koss Mihály nagybányai volt
commendans, most kurucz kapitány, Bonczhidáról szólitja fel gunyosan a kolozsvári német őrséget, hogy a lakosokat kiméljék.*
{338.} 1708-ban* II.
Rákóczi F. tábora számára innen ökröket adtak adóba.
A szathmári békével elégedetlen s magát meg nem adó nemességnek, „bujdosók”-nak, egyrésze
ide huzódott, de Rabutin parancsára 1713-ban a várat légberöpitették.
1717-ben* az egész Kővárvidéket
a tatárok dulták, fosztogatták, lakóinak nagy részét rabságra hurczolták.
Részlet a kővári várból 1898-ban.
A XVI. század első felében egy hamis pénzverő banda is tartózkodott e várban, névszerint:
Sturczer Tamás, egy Rézman nevü ötvös és egy bizonyos Miklós mester, kiket Homonnai Antal küldött Zemplénmegyéből ide,
miután megelőzőleg a felvidéket elárasztották hamis pénzzel. Vertek itt annyi sok szép aranyat, hogy Possai Bertalan,
később csicsvai várnagy, alig győzte Kővárról elhordani. A környékbeli „harminczadosoknak” meggyült
e miatt a bajuk, mert a vásárosok, kereskedők mind hamis pénzzel fizettek.*
{339.} A mit Rabutin zsoldosai meghagytak, azt tovább
pusztitotta az idő s az emberek kegyetlen keze. A romok tulajdonosa Hosszufalu ura gr. Teleki László Gyula.
Kővár 1715 körül* a fejedelmek alatt
állt: parasztokból, puskásokból, vadász-, madarászokból és szabdosokból. A parasztok jobbágyszolgálatot tettek. A puskások
békében vadásztak, háboruban verekedtek. Az „ancupes”-ek vagy a fejedelmi udvar számára sólymokat,* karvalyokat, ölyveket tartoztak
évenként bizonyos számmal beszolgáltatni, vagy ezek árát megváltani. A szabadosok lóval és fegyveresen béke idején postálkodtak,
háboruban harczoltak.
Részlet a kővári várból 1898-ban.
Apaffy fejedelem halálával a várhoz tartozók szolgálatukat elhagyván, nemesi jogokat bitorolnak,
a Teleki család javasolja, hogy ez ügyben a fiskus tartson vizsgálatot.
1719-ben* a
fiskus a Kővárt levő kincstári javakat a Teleki családnak átadta a család érdemeiért és 50000 forintért.
Ez időben több puskás költözött át a többek közt Belső-Szolnok- és Dobokamegye községeibe,
főleg a törökök által kipusztitott, egykor magyar lakta falvakba.*
A Leopoldi diploma ellenére hosszas kérés után 1732. évi decz. {340.} 31-én kelt kir. leirat folytán Közép-Szolnokmegye Kővárvidékével együtt Erdélyhez csatoltatott* és 1733 február
26-iki szebeni országgyülésen jóváhagyatott.*
1738-ban* Kővárvidéke
Közép-Szolnokból kiszakittatván, vidékké alakittatott. 1743-tól* a vidék főtisztjének
800 rhenes forint volt a fizetése.
1781-ben* a kővárvidéki
nemesség nagy részét is adó alá vetették, másokat javaiktól megfosztván, házát is elvették a Teleki grófok, a kiknél zálogban
volt, azoknak tetszésük szerint hol meghagyták birtokukban, hol elvették, ezért kérik az ország rendjeit, hogy az egy telkes
nemesek házaikat válthassák meg s ne legyenek kénytelenek házaikat a Teleki grófoknak adni.
1849 szeptember 21-én Kővárvidék nyugati fele kolozsvári katonai vidékhez csatoltatott.* 1876: XXXIII., illetőleg
1877: II. t.-cz. folytán a vidék egyrésze Szolnok-Doboka-, a más Szatmármegyéhez csatoltatott.
|
