I. RÉSZ: AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ÉS KÖVETKEZMÉNYEI EGY CSALÁD TÖRTÉNETÉBEN

Utolsó éveiben édesapám, Boér Jenő regényíráshoz kezdett. Azon ma már csak a fiatal generáció csodálkozhat, hogy a hatvanas években egy betegnyugdíjas ember kézzel és ceruzával kezdett regényt írni, mert még írógépe sem volt. Abban az időben az újságok szerkesztőségében is csak mechanikus írógépen dolgoztak a titkárnők, számítógépet sehol sem láttam. Még jómagam is kézzel írva küldtem be később első novellámat az UTUNK című hetilap szerkesztőségébe, amit aztán Huszár Sándor türelmesen kibetűzött és közlés előtt válaszolt is rá.

Míg az én írásom csak egy novella volt, ezzel szemben az apámé hosszú regénynek indult és nem csoda, hogy a kezdetleges körülmények között elkezdett sorozatnak csak az eleje készült el. A nagy formátumú, százlapos füzetek jobb oldalára írt Jenő, a balt kihagyta a javítások, betoldások számára s végül a nehézkes munkában az előrehaladást az jelentette, hogy az elkészült kis részt tökéletesre javítgatta, - csakhogy a kézirat annyira megfakult, hogy felét nem lehet kiolvasni és hosszú részleteket kellett újrafogalmazni ahhoz, hogy közölni lehessen. A továbbiak folyamán közölt két fejezet után az összegyűjtött dokumentumok: korabeli okiratok, családi levelek, újságkivágások alapján megpróbáljuk rekonstruálni a történet folytatását. Édesapám leírásából egy hét gyermekes erdélyi polgári család múlt század eleji életkörülményeit ismerhetjük meg, az első világháború előtt, közben és után:

„Már rég lebontották az ócska házat, ahol Boér Árpád fésűsmester lakott, de a világosabb betonnal pótolt aszfalton még ma is lehet látni, mennyire kijjebb állt az utána épültektől. A sohasem gyomlált árkokat benőtte a fű és az útszéli pitypang. Az út közepén délutánonként libák pihentek, fejüket féloldalt tartva szemlélték az eget.

Amíg állt a rozzant emberpajta, a fekete deszkákkal borított háztetőn, eső utáni éjeken zöld-fekete haldoklással foszforeszkált a moha, a düledező ház patinás flórája. Az örökké szétesni akaró, rozsdaette csatorna tele volt földdel és a szél által magasba röpített magok sietve próbálták megkezdeni rövid életüket.

A természet piktorai: a salétrom és a becsorgó eső jégvirágszerű mintákat pingált a szoba utcafelőli falára. Az ablak alatt minden évben lehullott a vakolat, gyógyíthatatlanul, mint egy rosszindulatú fekély. Esős napokon fel kellett hordani a padlásra a nagyobb edényeket és náluk még akkor is esett, amikor kint már melegen sütött a nap.

A valamikor zöldre festett kapu szinte érthető dallamot nyikorgott, valahányszor Árpád távozott hazulról vagy amikor hazatért, mintha ő is a mostoha körülményekre akarta volna figyelmeztetni a ház gazdáját.

A kapuval szemben lévő kis kert elgörbült korlátfáján egy gutaütött meggyfa könyökölt, piros gyantakönnyeit fényesen csorgatva, három életben maradt, virágzó ágával dacosan dicsérte az éltető tavaszt.

A konyha bejáratától nem messze egy fázékony vízvezeték ácsorgott, melyet minden ősszel úgy befásliztak paplan és egyéb rongydarabokkal, mint egy nagy útról hozott, falusi pólyásgyereket. A műhely és a konyha ajtaja előtt három kettőbe tört malomkő pótolta a hiányzó küszöböt. A gödrös udvar kiálló kövei között százszínű portulák igyekeztek színesebb hangulatot adni az ócska környezetnek.

A költözködéskor előkerült a sok lim-lom, életük gyászos kísérői. Az évek óta dohos sötétségben virrasztó bútorok, miután az udvari szabad levegőn magukhoz tértek, mint egy vándorcirkusz kopott szőrű állatai, néma utálattal tekintgettek egymásra.

Az új gazda alig várta, hogy hozzákezdhessen egy modern ház építéséhez. Autója kerekei csakhamar fölmarták a rétszerű utca szépségét. A régi ház, mely úgy ült az utca végében, mint egy meg nem váltott sírhely, teljesen eltűnt és az új házzal új árnyéka lett a kertnek is. Árpád emlékezetében úgy maradt meg a régi ház, ahogy volt. Néha csak az utcasarkon vette észre, hogy megint a múltba ment haza.

Az új ház jobb életet, más körülményt ígért mindnyájuknak, csak Árpád lett mindegyre szomorúbb. Az új lakásban nem tudott aludni. A Nagy-templommal szemben lévő piactéren, ahol hetente kétszer a maga gyártotta fésűkkel és egyéb bazári dolgokkal megrakott sátrában árult, egyik délelőtt rosszul lett. Bár az évtizedek alatt, mióta a piacon árult, sokszor verte az eső és fújta a szél, de ilyen gyengének nem érezte magát soha. Délután még elment fölhangolni a gyógyszerészék zongoráját, majd altatót vett be, hogy végre aludni tudjon, de nem lett eredménye.

A következő éjszakán altató nélkül, örökre elaludt.
A temetésen részt vett az egész város. A koporsóba betették a falon függő családi kép társát: a középen Boér Árpád ül a feleségével, körülöttük szimmetrikus elrendezésben a nyolc gyermek. Néha megütötte fülüket az almaarcú pap kenetteljes beszéde, aki ügyes sorrendben tálalta fel Boér Árpád, a szerető apa, eszményi családfő, jó férj, jó szomszéd, becsületes várospolgár magasztos érdemeit. Többször visszatért egy-egy könnyfakasztó frázisára és valósággal vájkált a meggyengült lelkekben.

Másnap a család újból kiment a temetőbe. A könnyektől elködösült ösvények, fák, sírhantok másnapra visszanyerték eredeti fogalmukat, csak a virágkoszorúk alól kilátszó rideg föld maradt érthetetlen, mely – minden kegyelet és vallásos hit mellett – mégiscsak durva befejezése az emberi életnek.”

Eddig tart a regény első fejezete és mielőtt tovább mennénk, kiegészítjük Jenő emlékeit legnagyobbik testvére visszaemlékezéseivel, aki tizennégy évvel volt idősebb legkisebbik öccsénél és így pontosabban emlékezett az események részleteire. Először is azt kell tisztáznunk, hogy a kolozsvári Boér családnak nyolc gyermeke volt, de az első, a családfő nevét viselő Árpádka -, akinek még a sírhelyét sem ismerjük, mert nem Kolozsváron temették el, - még pólyás korában meghalt és a harmadik gyereket, Pétert a tanítóképző elvégzése után, tizennyolc évesen ragadta magával a halál.

Az 1862. február 6-án született BOÉR ÁRPÁD és neje, az 1873. szeptember 28-án született CZAKÓ LŐRINCZ ILONA gyermekei közt nagy volt a korkülönbség. A legidősebb gyermek, Margit 1895. június 29.-én született, a legutolsó pedig, az én édesapám, Jenő, 1909. május 17-én látta meg először a napvilágot a Kolozsvári Eperjes utcai családi házban. A nagy korkülönbségek miatt az 1900. június 1.-én született anyai nagyanyám, Komjatyán Kocsis Mihályné született Polánszki Margit öt évvel fiatalabb volt apám legidősebb testvérénél, az 1895. június 29.-n született Margitnál, aki később missziós nővér lett és ezután Judit névre hallgatott.

Anyai ágú őseimről, a KOMJATYÁN KOCSIS CSALÁDRÓL a dokumentumregényem névváltoztatásról szóló fejezetében lesz szó, melynek alcíme "Boér Jenő lánya – Mária, akinek nem volt édesanyja ". A többi fejezet a Boér családról szól.

Történetünk elején már háború volt és a katonaság kezdte megszervezni a frontról hazatérő hadirokkantak foglalkoztatását. A foglalkoztatási lehetőségek közül első helyen állt a kefekötés.

Nagynéném, Judit nővér így írja le nagyapám utolsó nagy megvalósítását, a hadirokkantak foglalkoztatását:

„A polgári iskola torna termét rendezte be a parancsnokság e célra, apa pedig rendkívül gyorsan felszerelte és üzembe hozta a famegmunkáló, szőrfeldolgozó és „behúzó” osztályokat. Laikus nyelven ez utóbbiakat nevezték a kefekötés iparágának. A rokkantakat csak itt lehetett foglalkoztatni, viszont a kefeszőr és kefefák előállításához szakmunkásokra volt szükség. Nekünk mindig volt 2-3 munkásunk, akik ettől kezdve a katonaságnak dolgoztak, de helyszűke miatt továbbra is a mi otthonunkban végezték a munkát. Apa nagyon boldog volt, mi pedig büszkék voltunk rá. Ilyen nagy teljesítményt iparában még soha életében nem mutatott fel. Pedig fizikai munkát most sem végzett, ehhez mindig volt épp elég embere, de reggeltől estig talpon volt és irányította a munkálatokat. Ekkor kaptam én is kedvet ahhoz, hogy megszerezzem az iparigazolványt. (…) A tanonciskolától felmentést kaptam, hisz elméletben már az egész munkamenetet ismertem, csak a gyakorlat hiányzott. Sajnos, nem apa szabadított fel, mert a jó isten megelégelte erőfeszítéseit és asztmás fulladásos rohamait és 1916 februárjában magához vette.

Miután a kis gyárat létrehozta, egy nap rosszul lett. Orvost hívtunk, aki receptet írt fel, mi pedig Bözsi barátnőmmel elmentünk a gyógyszertárba kiváltani a gyógyszereket. Mielőtt elmentem volna, apa magához húzott és halkan ezt mondta:

- Csak azt akartam mondani, hogy sohase felejtsd, hogyan hívnak.

Ez volt utolsó szava hozzám és ezt végrendelkezésnek tekintettem. Tőle kaptam nevemet, melyet azóta is öntudatosan viselek.”

A jóval idősebb Margit még arra is emlékezett, hogy nagyapám temetésére a parancsnokság kirendelte a katonaságot, de a kis Jenőnek, aki apja halálakor hat és fél éves volt, csak annyi maradt meg az emlékezetében, hogy a temetésen nagyon sokan voltak.

A nevemet én sem cseréltem fel soha, pedig sokáig nem ismertem a családfánkat és így nem is tudhattam, mire kell büszke lennem. De egy időben hónapokon keresztül naponta beültem a Heltai Alapítvány könyvtárába és Nagy Iván Magyarország családjai című 12 kötetes sorozatának köteteit tanulmányoztam.

BOÉR CSALÁD című része úgy szól, mint egy mese:
Hol volt, hol nem volt…

„Erdélyi család, mely – mint Kőváry írja – a nemzeti fejedelmek idejében veszi kezdetét. E korban Fogaras földén egy Boér három fiának három falut hagyott: Szkorét, Berivojt és Kövesdet. A fiak közül mindenik saját falujáról vett előnevet, és így háromféle Boér családot alapítottak.

A szkoréi ág gyengébb házasságokat téve, - említett író szerint – hamar lehanyatlott.

A berivoji ág szerencsésebb volt, és máig is a tehetősebbek sorában áll.

(…) A kövesdi ág jeles embereket adott a hazának. Közülük Simon, mint hadi biztos Erdélyből Rabutin mellett, jelen volt 1697-ben a zentai ütközetben a török ellen, hol midőn a törököt megverték, s a hullákat fosztogaták, egy muskotályos a császár arany pecsétjét az elesett török fővezér nyakából levoná. Boér Simon ezt meglátá, magához váltá, és Eugen herczeghez vivé, tudtul adván, hogy a fővezér is elesett. E tett használa is Simonnak, mert utóbb fogarasi főispán lőn. Meghalt 1729-ben, kora 68-ik évében. Simon ily családfát alapított:

Simon

(2. neje Kopasz Klára)
András kanczelláriai Registrator Ferencz krasznai főispán”

Ferencznek Thorma Évától született József nevű fia a báró Huszár családot alapította.

„András ágából kövesdi Boér Ferencz Torda vármegye alszolgabírája 1794-ben, Gergely a Guberniumnál fő-posta- és szállásmester 1794-ben.”

Kempelen Béla, a sakkgép feltalálójának fia Magyar nemes családok című tizenegy kötetes sorozatában folytatta Nagy Iván munkáját, melynek második kötetében kb. húszféle Boér család szerepel.

Lányom édesapjának, dr. Kakasy Pálnak a hagyatékából került hozzánk ez az értékes sorozat, amelyből ellenőrizni tudtam a nagynéném által közölt családfát.

A mi családunk valószínűleg a kövesdi ágból származik, melynek egyik női tagja Konopi Kálmánhoz ment feleségül.

A KONOPI CSALÁD előbb a CZIGLER nevet viselte. Czigler Antal két fia – az 1834-ben született Sándor és a két évvel később világra jött Kálmán, valamint lánya, az 1838-ban született Antónia, (a későbbi Beliczay Istvánné) voltak azok, akik a nevet megváltoztatták. Kálmánnak ugyancsak Kálmán nevű fiához ment férjhez KÖVESDI BOÉR VILMA. Hogy aztán hogyan lett Vilma a Bajorországból származó apáti Abt bányatanácsos Ernő nevezetű fiának a felesége is, az nem egészen világos, mivel Vilma férjének, Konopi Kálmánnak csak a születési dátuma szerepel Kempelen könyvében: 1880, - a házasságkötés időpontja azonban ismeretlen.

Azt sem lehet érteni, hogy kövesdi Boér Vilma első fiát, az 1865-ben született járásorvos Jenőt miért hívták Boérnak és miért nem az apja után Abtnak? Mivel Kempelen a magyar nemes családok által beküldött okiratok alapján állította össze a családfákat, ezért az adatok hiányosak, és több születési, házasságkötési valamint elhalálozási dátum hiányzik a különböző családoknál.

Emiatt nem lehet tudni például azt, hogy az 1836-ban született Abt Ernőhöz férjhezment konopi Boér Vilma azonos-e azzal a hasonló nevű Vilmával, aki Konopi Kálmán felesége volt. Azonban azt biztosan tudjuk, hogy a diódi kúria, ahol a később Gödöllőre telepedett festőművészek először összegyűltek, nem az Abt, hanem a Boér család tulajdona volt.

Murádin Jenő a KRÓNIKA 2001. VI. hónap 9-10.-én a Szempont rovatban „Gödöllő előképe, a diódi telep az „erdélyi végeken” című írásában olvassuk az Abt-Boér családról a következőket:

„Kriesch Aladár, a mozgalom vezére úgy került Erdélybe, hogy édesanyja testvérbátyjánál, Abt Antal kolozsvári egyetemi tanár családjánál vendégeskedett. Kolozsvárról 1893-ban előbb csak egy rövid látogatásra érkezett Diódra, voltaképp Tövisig utazott, másik rokonát, Boér Jenőt fölkeresni, de a család nyomban átvitte a szomszédos diódi birtokukra.”

Vilmának és Abt Ernőnek Jenő nevezetű fia ABT kellett volna, hogy legyen az apja után, és emiatt nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen kitől származott az édesapámmal azonos család- és keresztnevet viselő, tövisi járásorvos Boér Jenő, aki átvitte Kriesch Aladár festőművészt a diódi Boér kuriára.

Kempelen Béla könyvében Abt Ernőnek és Boér Vilmának volt egy Jenő nevezetű fia, de mivel a családfán Kempelen a gyerekeknél csak a keresztneveket közli, ezért nem lehet tudni, hogy ez a Jenő azonos-e a Murádin Jenő által Boér Jenőnek nevezett járásorvossal.

Diód később festőművészek alkotó tábora lett.

A diódi udvarház csűrjében rendelésre festette Kriesch Aladár 12 négyzetméteres festményét, mely a tordai országgyűlésen kihirdetett vallásbékét allegorizálta és amely most a tordai múzumban látható.

Érdekes véletlennek tűnik, hogy később a negyedik Boér gyermek, Pál szintén Gödöllőre költözött, ahova annak idején a diódi festőtábor áttelepedett. Ő bizonyára többet tudott őseink múltjáról, mint mi és talán nosztalgiából választotta Gödöllőt élete utolsó időszakának színhelyéül.
_._
A HÁBORÚ

A Szociális Missziótársulatban Judit névre átkeresztelt legnagyobbik Boér gyermek, Margit a háború kezdetére jobban emlékezett, mint legkisebbik öccse, Jenő és miután apám halála után kezembe kerültek nagynéném visszaemlékezései, - melyeket az Egyesült Államokbeli missziós munkája első, tizenegy évig tartó szakaszának végeztével Budapesten vetett papírra, - végre megtudtam azt is, hogyan került könyvtárunkba az 1914. június 29-én megjelent távirati tudósítás Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról.

A június 29.-i dátum négyszeresen is fontos volt a családunkban. Először is azért, mert ezen a napon volt Margit születésnapja, aki 1914-ben tizenkilencedik születésnapját ünnepelte, amely épp vasárnapra esett. De a negyedik gyermek is ezen a napon született, hét évvel később, 1902-ben, ezért Pálnak keresztelték, azonban volt egy Péter nevezetű fiú is a családban s így június 29-én két születés- és két névnapot, a Péter-Pált ünnepelték a családban.

„Most elmesélem, hogyan ért bennünket a háború híre. Egész napos kiránduláson voltam az összes Boér csemetével s mikor úgy délután 6 óra felé a város határába érünk, látjuk, hogy mindenki külön kiadást olvas. Megtudtuk, hogy megölték Ferenc Ferdinándot és nehezen tudtuk magunkat összeszedni, mert addig végig nótáztunk az egész úton. Pál öcsénk egyszer csak kiválik közülünk s odalép egy úrhoz és azt mondja: - Bácsi kérem, ha kiolvasta, adja nekünk az újságot!”

Íme, mit írt az újság, amit Pál bátyám szerzett a kirándulásról hazatérve és amelyet azóta is őrzünk a családi levéltárban:

Távirati tudósítás – ára 4 fillér

ELLENZÉK

Kolozsvár, vasárnap 1914. június 29.

XXXV. ÉVFOLYAM

Szerkesztőség: DEÁK FERENC UTCA 35.sz. emeleten

Alapította: BARTHA MIKLÓS

Kiadóhivatal: Bocskay-tér 10. alatt

Merénylet a trónörökös ellen

Felrobbantották a fejedelmi párt

Mindketten meghaltak

„A pusztító tűz gyorsaságával terjedt el ma az a hihetetlennek hangzó hír, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje ellen a távoli Boszniában gonosz kezek galád merényletet követtek el. A hír nyomán országszerte kétségbeesés vett az embereken erőt, de a tragikus és az egész országra gyászt hozó eseménynek csak akkor adtak hitelt, mikor a merénylet hírét hivatalos helyről is megerősítették.

A merényletet Bosznia egyik kisvároskájában, a Szarajevo melletti Ilidzsben követték el, ahova a trónörökös négy nappal ezelőtt felesége társaságában utazott. A trónörökös utazásának az volt a célja, hogy az albán hegyekhez közel levő rendkívüli hadgyakorlatokon részt vegyen. (…)

A merényletről szóló első távirati értesítésünk így szól:

Szerajevoból jelentik: A trónörökös pár ma délelőtt autón a városházára hajtatott a tiszteletükre rendezendő ünnepségre. Az úton a tömegből valaki bombát dobott a trónörökös autójába. A trónörökös karjával hátraütötte és az őt követő autóba esett, ahol fölrobbant. Ebben az autóban a kíséret ült, akik mind súlyosan megsebesültek. A merénylőt azonnal elfogták. Fabricsinek hívják, trebinjei nyomdászsegéd.

E merénylet után a trónörökös pár a város megtekintésére indult.

Alig tett azonban az autó pár lépést, oda ugrott egy Princip nevezetű nyolcad osztályos tanuló és revolverből több lövést intézett a trónörökös párra.

Az egyik golyó a trónörököst arcán találta, a trónörökösnének pedig felsőcombjába fúródott.

A súlyosan sebesült trónörököst és nejét azonnal a konakba szállították, ahol írtózatos szenvedés után a sérülésekbe belehaltak.

Ischlből jelentik: A királyt a tragédia híre roppant megrendített. (…) Azonnal intézkedett, hogy különvonat álljon elő, mert vissza akar indulni Schönbrunnba. (…)

A trónörökös végzetes halála, mint Bécsből jelentik, óriási megdöbbenést keltett. Az összes házakon gyászlobogók lengenek.

Budapesten is roppant konsternációt keltett a gyászhír és a szerkesztőségek valóságos ostromnak vannak kitéve a közönség részéről.”

Margit és két öccse, Péter és Pál hiába örvendtek annak, hogy abban az évben életük fontos eseménye vasárnapra esett, amikor együtt volt a család. A véres események híre hangyabollyá változtatta a várost és így tönkretette a Boér család ünnepét. A születés- és névnapi vacsorát meghiusította egy boszniai tanuló, aki a monarchia egyik távoli városában épp egy nappal előbb, június 28-án lőtt rá a trónörökös párra, melynek híre egy nappal később jutott el táviraton Kolozsvárra. Az események egybeesése azonban csak a három testvér számára tűnt véletlennek.

A különböző történetek kibontakozásának megvannak a maguk belső törvényszerűségeik és bizonyos események idő- vagy térbeli egybeesése néha elkerülhetetlen, tehát szükségszerű. Az egymással párhuzamosan fejlődő, különböző jellegű és nagyságrendű események néha oly közel haladnak egymáshoz, hogy érintik, súrolják, ellentétes irányú események esetében pedig keresztezik, akadályozzák egymást és pozitív vagy negatív értelemben befolyásolják egymást. Ezek a néha kellemes, néha kellemetlen érintkezések véletleneknek tűnnek azok számára, akik az érintett jelenség részleteiről azelőtt nem tudhattak és így a tér- vagy időbeli találkozást nem számíthatták ki előre.

1914 nyarán a hadgyakorlatok színterének és idejének kiválasztásakor a döntés provokatív jellegű volt, nem véletlenül tartották meg épp Boér Margit és Pál születés-, valamint Péter névnapja idején, a gyilkosság pedig egy előre eltervezett forgatókönyv alapján a szarajevoi hivatalos látogatás idejére volt programozva.

1980-ban kitört az ifjútörök forradalom s a török birodalom is alkotmányos állammá vált.

„Egy darabig még a birodalom nem török népei is lelkesedtek az új szabadságért, az európai hatalmak pedig kénytelenek voltak jó képet vágni az eseményekhez, hiszen az új török kormányzat csak azt akarta, hogy hasonlítson az európai államokhoz” – olvassuk Gonda Imre-Niederhauser Emil: „A Habsburgok” című könyvében.

Csakhogy az új alkotmányhoz parlament is kellett, ehhez pedig választások, melyeket meg kellett tartani a török birodalom egész területén, még az osztrák katonai megszállás alatt lévő Boszniában és Hercegovinában is. A monarchia azonban nem engedhette meg, hogy a megszállása alatti területen az új török kormány választásokat rendezzen, mert ez a területekről való lemondást jelentette volna.

„Az egyetlen lehetséges teendő a tartományok ideiglenes státuszának megszűntetése, a Monarchiához való végleges hozzácsatolásuk, annexiójuk révén. A terv már a törökországi forradalom előtt felvetődött, a forradalom csak az utolsó lökést adta.”

Végül kieszközölték Oroszország beleegyezését abba, hogy alkalmas pillanatban a monarchia annektálja a két török területet, az oroszok azonban nem is sejtették, mennyire közel van az a bizonyos „alkalmas pillanat”.

1912 novemberében megalakult az albán ideiglenes kormány és létrejött a független Albánia, mely egy kikötőt követelt magának, amit a monarchia támogatásával el is nyert, - Szerbia pedig bezárva találta magát a félsziget belsejébe, a tengerhez való kijutás lehetősége nélkül. Két év múlva, 1914 nyarán a szokásos hadgyakorlatokat Boszniában tartotta meg a monarchia, a szerb határ közelében s célja épp Szerbia megfélemlítése volt.

Tehát, amint a fent ismertetett eseményekből láthatjuk, a hadgyakorlatokat nem véletlenszerűen szervezték meg épp Boszniában, az albán határ mellett, a trónörökös pár pedig a hadgyakorlatok címén érkezett Szarajevóba s maga a gyilkosság sem történt véletlenül épp 1914. június 28-án.

Azt is mondhatnánk, hogy a Boér családot a különböző nagyságrendű és egymástól távol történő, de egyidejű események szükségszerű találkozása választotta ki arra, hogy a váratlannak tűnő egybeesés kapcsán ráirányuljon a figyelem és kiváncsivá tegyen bennünket arra, hogyan alakult a családtagok további sorsa a háború után.
_._
A KOLOZSVÁRI ÓVÁR FERENCRENDI TEMPOLMA ÉS ZÁRDÁJA

Margitot az első világháború későbbi következményei arra késztették, hogy egy budapesti látogatása után ne térjen vissza szülővárosába, hanem belépjen egy katolikus női rendbe és a háború után felgyorsuló amerikai kivándorlás problémáinak enyhítésére szentelje további életét Clevelandban, majd New-Yorkban, ahova missziós nővérként a SZOCIÁLIS MISSZIÓTÁRSULAT megbízásával utazott és ahol két társnőjével együtt létrehozta a budapesti társulat amerikai változatát, a „SOCIAL MISSION SISTERS”-t.

Margitot bizonyára befolyásolta mindaz, amit a trónörökös pár meggyilkolása után tapasztalt. Az utcán menetoszlopok gyalogoltak az állomás felé és Margit gyakran kiment megnézni, hogyan búcsúznak szeretteiktől a frontra induló katonák. Ők akkor még csak a saját életükért aggódtak és nem fogták fel azt, hogy a tömeggyilkosságok színhelyére igyekeznek és hogy az emberi vér, a kilőtt agyvelők, a szenvedés és a temérdek halál látványának emléke majd életük végéig rémálomként fogja elkísérni őket.

Margit egy nap azzal a megdöbbentő hírrel jött haza, hogy áttér a katolikus hitre. Az egész család evangélikus református volt, a szépszülőkre visszamenőleg is és Margit döntését érthetetlenül vették tudomásul a családban. Amikor 1917-ben Margit meghívást kapott a budapesti Szociális Missziótársulat szikszói házába, a katolikus hitre való áttéréssel kapcsolatos állhatatossága révén -, amelyet végül meg is valósított, - attól lehetett tartani, hogy Szikszón majd meggyőzik, lépjen be a rendbe. Margit távozását így írja le apám:

„A testvérek sokat kérlelték Margitot, hogy maradjon otthon, az utazás napján azonban már másképp fogták fel nővérük távozását. Úgy érezték, hogy míg Margit előtt a széles nagyvilág szabadsága áll, ők bezárva maradnak biztonságot adó otthonukban, mely akármennyire is meleg és barátságos, mégsem több egy lelakatolt ketrecnél.

Még messze volt az állomás, de a kóbor szél már eléjük fújta a sistergő vonatok meleg-barna szagát. A fényesre kopott sínek, az ide-oda szaladgáló emberek, a messze útra megitatott, jóllakatott mozdonyok közt jöttek rá arra, hogy a vasútnak külön élete van. Eddig úgy érezték, hogy az állomás a város pereme, s az ő számukra a Piac-tér jelentette a világ közepét, amely megélhetésüket és boldogulásukat biztosította. Csak most döbbentek rá arra, hogy a város peremén túl új világ kezdődik, amelyet most vonzóbbnak és érdekesebbnek sejtettek szűk kisvárosuknál.

Nem tudtak búcsúzkodni, csak amikor a mozdony nagyot rántott az összekapcsolt kocsik sorozatán, akkor eszméltek fel, hogy elérkezett az elválás torokszorító pillanata, pedig akkor még nem is sejtették, hogy az elszakadás végleges lesz. Margitnak csak annyi ideje maradt, hogy fölugorjék a lépcsőre, s a vonat már el is indult. A családtagok mindaddig integettek, míg a távolba vesző síneken a szerelvény egy gyufás skatulyányira zsugorodott össze.

Pár hét után csomag érkezett Margittól, benne a ruhái és egy rövid levél:

„Úgy határoztam, hogy missziós nővér leszek és jelentkeztem a rendbe. Utóbb majd részletesen beszámolok mindenről. Az ég áldása legyen veletek. Judit jelölt.”

Csak most, egy pár hónapja tudtam meg nagynénémnek időközben hozzám került visszaemlékezéseiből, hogy a katolikus hitre való áttérése az óvári ferencrendi templomban történt meg, annak a zárdának a tőszomszédságában, amelyet a múlt század negyvenes éveiben zeneiskolának rendeztek be és ahol én először mint tanuló, majd mint tanár leéltem az életem.

Trefán Leonard: AZ ERDÉLYI FERENCRENDIEK című könyve előbb került a kezembe, dr. Kakasy Pál hagyatékából, mint nagynéném visszaemlékezései és olvasásakor még nem is sejtettem, hogy épp P. Leonárd volt Margit lelkiatyja, aki az áttérését irányította. Életre szóló barátság alakult ki Leonard és Margit között, akivel nagynénémet még az államokban is összehozta a sors.

Sokat gondolkodtam azon, hogy minek nevezzem azt az erőt, amely engem következetesen a zeneiskolához láncolt, annak ellenére, hogy zongorám nem volt sem elemi, sem középiskolás koromban, sem a zeneakadémián. Hajnali 5 órakor keltem, hogy az órák megkezdése előtt gyakorolhassak a szabad termekben és este is az utolsó voltam, aki az épületet elhagytam. Így tettem le kínos keservesen az érettségit, így végeztem el a zeneakadémia öt évét. Abban az időben hetedik osztályban volt a felvételi, és én Parádi Gyöngyivel a zeneiskolába és a Király utcai lányiskolába is felvételiztem. De míg Gyöngyi ezt csak játékból tette, az én számomra azonban valóságos lelki válságot jelentett a döntés: merre felé és konkrétan hová induljak tovább az életben. Mindkét iskolába bejutottunk, - és én a zeneiskolát választottam zongora nélküli zongoristaként.

Nagynéném kisgyerek korom óta követendő példaként állt előttem, annak ellenére, hogy a nagy korkülönbség és Judit nővérnek messzi földre való távozása miatt csak egy párszor találkozhattam vele Pesten, olyan pici koromban, hogy a találkozásokról nem a saját emlékezetemből, hanem csak édesanyám elbeszélései révén tudok. Hallani azonban nagyon sokat hallottam felőle, írásait is ismertem abból az időből, amikor a Keresztény nő című folyóirat szerkesztője volt és alkalmam volt megismerkedni nővértársaival is Budapesten, akikhez hasonlóképpen nagyon vonzódtam.

A vonzódást az akusztika egyik törvényével magyarázom: „minden tárgy csak arra a hangra rezonál, amelyet ő maga is létre tud hozni.”

Talán ez a lényege a telepátiának is.

Ezzel a fizikai vonatkozású magyarázattal tudom csak érthetővé tenni magam előtt nagynéném életfelfogásához való vonzódásomat, de az is lehetséges, hogy a rezonálás a génjeinkben keresendő.
_._
A 17 ÉVES BOÉR ISTVÁN FRONTSZOLGÁLATA ÉS MARGIT HOZOMÁNYA

1914. június 29-én a véletlennek tűnő egybeesések egyelőre csak a születési- és névnapi terveket tették tönkre a Boér családban, azonban egy pár hónap múlva a legnagyobb Boér fiúnak, Istvánnak is befolyásolni fogja nemcsak a tanítói karrierjét, hanem az egész életét.

Az 1897. december 30-án született Boér István tizenhét évesen a KOLOZSVÁRI NÉPISKOLAI TANÍTÓKÉPZŐ utolsó évéből, az 1915-1916-os iskolai év IV. osztályából egy éves „önkéntes” katonai szolgálatba lépett.

Érthetetlennek tűnik, hogyan lehet önkéntesnek nevezni egy kiskorú ifjú katonai szolgálatra való jelentkezését, hisz 1915 őszén még nem töltötte be a tizennyolcadik évét. A hét gyermekes családfő, aki már nagyon beteges volt, és neje, akinek gondolnia kellett arra, hogy mi lesz, ha a családfő idő előtt megrokkan, beleegyezhetett-e abba, hogy egy évig, vagy talán tovább, esetleg véglegesen! nélkülözze legidősebb fiúgyermeke segítségét?

Nem tudjuk biztosan, hogy István valóban önként jelentkezett katonai szolgálatra, vagy sem, csak annyit tudunk, hogy az alkotmány 14. cikkelye hatályának kiterjesztésével olyan rendelkezések születtek, amelyek a katonai diktatúra politikai és gazdasági berendezkedésének feleltek meg. Lehetséges, hogy István „önkéntes” jelentkezése nem csak tőle függött, hanem bizonyos mértékben, félig-meddig kötelező volt, legalább is abban az értelemben, hogy a körülmények kényszerítették erre a lépésre.

Habár úgy tűnik, hogy a költözéssel a hét gyermekes család jobb anyagi helyzetbe került, ez azonban csak a lakhely minősége szempontjából jelentett előrehaladást, mert a nagy helyet igénylő műhely és raktár miatt a két szobás ház szűknek bizonyult a kilenctagú család számára. Ráadásul a házvásárlással újabb terhet vettek magukra: a kolozsvári hitelszövetkezettel kötött adás-vételi szerződésük értelmében váltót írtak alá a 2580 korona 29 fillér törlesztésére vonatkozóan 1920 májusáig.

Az is lehet, hogy Istvánt az is befolyásolta, hogy 1915-ben nem került be a kolozsvári tanítóképző bentlakásába, mivel az épület nagy részét korházzá alakították. Otthon az öt fiú egy szobában és egy ágyban aludt, ahol mindenkinek milliméterre kiszámították a helyét, a gyerekek pedig egyre nőttek és a hely egyre kisebb lett.

A KOLOZSVÁRI M. KIR. EL. NÉPISKOLAI TANÍTÓKÉPZŐ IGAZGATÓSÁGA

Boér István IV. éves tanítónövendéknek

„A vallás- és közoktatásügyi m. kir. Miniszter úr Őnagyméltósága f. évi 6190. sz. rendeletével Önt a vezetésem alatt álló intézet IV. osztályába, az 1915-1916. évre segélynélküli bejáró növendékül felvettem.

A háború befejezéséig – minthogy helyiségeink korházul vannak lefoglalva – internátusunk szünetel. Erre az időre lakásról, ellátásról mindenki önmaga tartozik gondoskodni. Ennek költsége megközelítőleg 50-60 korona.(…)”

Sarudy Ottó igazgató”

Az internátus működése idején meghatározott minőségű és mennyiségű ágy- és ruhaneműt is kellett vinnie a növendéknek, valamint többféle használati tárgyat, ami elég költséges befektetés volt.

A tanítóképzőt mindegyik Boér fiú elvégezte és a szülők az idősebb gyermekeket néha internátusba helyezték, mert nagyon szűken éltek a két szobás házban, - 1915-ben azonban erre nem volt lehetőség és segélyt sem kapott többé István.

Később Margitnak a Szociális Missziótársulatba való belépésekor hozományt is kellett fizetnie.

„A hozomány”

„17. A társulat káptalanja állapítja meg a hozományt. Ezt az összeget köteles a jelölt a beöltözés előtt a Társulatnak átadni, vagy annak beszolgáltatását polgárjogilag is érvényes módon biztosítani. (…)

19. A hozományokat gondosan és a maguk egészében az általános főnöknő székhelyén kell kezelni. Az általános főnöknő köteles minden hozományt, tanácsának hozzájárulásával és a Főpásztornak beleegyezésével biztos, megengedett és gyümölcsöző módon elhelyezni.

Változás a tőke elhelyezésében csak a Főpásztor előzetes engedélyével történhetik, akinek joga van a hozomány kezelését ellenőrizni.

A nővér a maga részéről semmiképpen sem rendelkezhet hozományával.

A nővér halála előtt tilos annak hozományát elkölteni vagy akár házépítésre, ill. adósságok törlesztésére felhasználni.

20. A nővér halála esetén, - akkor is, ha annak csak ideiglenes fogadalmai voltak, visszavonhatatlanul a Társulat tulajdonába megy át. A Társulatnak joga van a hozományt a nővér halála esetén akkor is követelni, ha az még nem lévén kifizetve, csak jogérvényes formában volt biztosítva.

21. A nővér elbocsátásánál vagy kilépésekor visszakapja a hozományt, azonban a belépése óta befolyt kamatok nélkül.”

A hozomány meglehetősen nagy pénzösszegből (1936-ban például 1.000 pengőből, Margit idején kb. ugyanilyen nagyságrendű összegből), valamint meghatározott mennyiségű ágy- és fehérneműből állt, ezért a Szociális Missziótársulatba csak a középosztály lányai voltak képesek belépni.

Elképzelhetjük, milyen nagy áldozatába került a hozomány kifizetése a kolozsvári, hét gyermekes családnak, miközben még a házvásárlással járó részleteket is fizetni kellett kamatostól, 1920-ig. A családfőnek 1916-ban bekövetkezett halála után a hét kiskorú gyermekkel özvegyen maradt Boér Árpádnénak mindezen költségeket egyedül kellett előteremteni.

Még id. Boér Árpád életében, 1912-ben szegénységi bizonyítványt adott ki a kolozsvári III. kerületi kapitányság:

„István nevű 15 éves fiának a kolozsvári állami tanítóképzőbe leendő díjmentes felvétele czéljából”, amelyből kiderül, hogy „alulírott kerületi kapitányság pontos és megbízható tudakozódás útján szerzett meggyőződése alapján ezennel bizonyítja, hogy a III. ker. Eperjes utca 16. sz. alatt lakó Boér Árpád nős, 7 kiskorú gyermek atyja, sem birtok, sem tőkepénz, sem járadék alapján, sem munkálkodása vagy szolgálatából nem húz nagyobb jövedelmet, mint a mennyit Kolozsvár sz. kir. városban szokásos egy közönséges napszám kitesz.”

A háború kitörésének évének elején Boér Árpád számára VÉGHATÁROZAT-ot adott ki a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság:

”Kérelme folytán Kolozsvár városnál 1913 évről terhéről 18 kor. oszt. ker. adó és 90 fillér orsz. betegápoló pótadó töröltetett, mert beigazolást nyert, hogy ezen évben betegsége következtében beállott munkaképtelensége miatt iparát nem folytathatta. Kolozsvár, 1914. évi január hó 22-én.”

A felsorolt tények ismeretében, gondolom, senki sem tekinti túlzásnak, ha azt állítjuk, hogy István kortársának, a nyolcad osztályos Principnek a cselekedete egy egész életre kiható befolyást gyakorolt a monarchia távoli városában élő Boér családra és főleg kollégájára, a IV. éves tanítójelöltre, akit személyesen nem ismert.

Különböző nagyságrendű eseménynek összeütközésénél visszahatásról nem lehet szó, a nagyobbik horderejű eseménynek elsöprő ereje is lehet a gyengébb féllel szemben.

Elgondolkozhatunk azon, hogy ha a trónörökös pár, az első gyilkossági kísérlet után, biztonsági okokból nem indul másodszor is városlátogatásra, akkor Principnek talán nem sikerült volna végrehajtania tervét s így még várni kellett volna egy ideig a háború kirobbantásához szükséges alkalmas pillanatra, - Istvánnak pedig, ebben az esetben nem kellett volna félbeszakítania utolsó iskolai évét.

Íme, hogyan befolyásolhatja életünket egy vagy több távollévő, ismeretlen személy cselekedete, akik néha oly nagy súllyal szólnak bele életünkbe, hogy valósággal érzékeljük fizikai jelenlétüket. Azt is mondhatnánk, hogy 1914. június 28-án Princip, nyolcad osztályos tanuló belépett a Boér család életébe. De belépett Ferenc Ferdinánd is és neje, sőt maga a király is. Ismeretlenül, több száz kilométer távolságból, sorsdöntő fontosságú szereplőként beléptek egy kolozsvári család életébe.

Ferenc József császár, valamint Ferenc Ferdinánd és az új trónörökös, Károly király személye még engem is annyira foglalkoztatott, hogy családtagjaim visszaemlékezéseinek elolvasása után tanulmányozni kezdtem a Habsburg család történetét, hogy megtudjam, milyen emberek voltak tulajdonképpen azok a Habsburgok, akik a mi családunkban évtizedeken, sőt egy egész évszázadon keresztül ható befolyást gyakoroltak.

MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDELMI MINISZTER

186678. SZÁM 26. 1915.

Boér István tanítójelőlt Kolozsvár

Budapest, 1915. évi július hó 22-én.

„Az egyéves önkéntesi kiegészítő vizsga engedélyezése ügyében hozzám benyújtott folyamodványához terjessze be pótlólag a tartózkodási helye járási tisztviselője által kiállított személyazonossági bizonyítványát.

Egyúttal pedig jelentse, hogy a vizsgát milyen nyelven óhajtja letenni és hogy másodiknak melyik nyelvet választotta. (…)”

A benyújtott bizonyítványból kiderül, hogy István Magyarláposon született, tizenhét évesen 167 cm. magas, arca hosszas, haja sötét gesztenyebarna, szeme barna, szája, orra rendes, különös ismertetőjele nem volt. Már ennyi is elég ahhoz, hogy magunk elé képzeljük és gondolatban kinyújtsuk karunkat az időben az elszegényedett nemesi családból származó, múlt század eleji tanítójelölt felé, aki a kolozsvári, III. kerületi rendőrkapitányság által kieszközölt tandíjmentesség révén beléphetett a Kolozsvári Népiskolai Tanítóképzőbe és akit tanulmányai befejezése előtt egy évvel egy másik, távoli és ismeretlen fiatalember arra késztetett, hogy az utolsó iskolai évben félbeszakítsa tanulmányait és önkéntesként a frontra kerüljön.

Amint az a VIZSGAJEGYZŐKÖNYVI KIVONAT-ból kiderül, az egyéves önkéntesi kiegészítő vizsgát István a „SOPRONI MAGYAR KIRÁLYI FŐREÁLISKOLÁ”-ban tette le 1915. augusztusában, ahol „főnyelvből (magyar) jó, második nyelvből (német) elégséges, földrajzból jó, történetből elégséges, természetrajzból igen jó, természettanból jó, vegytanból jó, mennyiségtanból jó, osztályzatot kapott s ezáltal az egyéves önkéntesi szolgálatra képesíttetett.”

Összevetve ezeket az osztályzatokat Boér Istvánnak a „KOLOZSVÁRI VÁROSI POLGÁRI FIÚISKOLA” értesítőinek osztályzataival, valamint a tanítóképző első három iskolai évében szerzett minősítésekkel és a háború miatt csak három évvel később, az 1918-19-es iskolai évben megszerzett ELEMI NÉPISKOLAI TANÍTÓI OKLEVÉL tiszta kitűnő eredményével, meggyőződhetünk arról, hogy a soproni vizsgák egy hirtelen intézkedés következményei voltak, melyekre a részvevőknek nem volt idejük felkészülni.

_._
A FOGOLYTÁBOR

1915. november 10. után Margit már hiába várta a választ a táborba küldött levelezőlapjára.

TÁBORI POSTAI LEVELEZŐLAP

„Czím: Boér István e. é. önk.t iz. 21. honv. gy. e. III. menetzászlóalj 10. század III. szakasz.

A föladó: Boér Margit Czíme: Kolozsvár, Apaffy utca 4.
Kedves kicsi katonám! Kolozsvár, 1915. XI. 10.

Ebben a csúf, hideg, ködös időben sokszor gondolok Rád, hogy mennyit szenvedhetsz hidegtől, esőtől. Tudom, hogy nem kell téged vigasztalni, mert belülről melegedsz. A csomagot tegnapelőtt postára adtuk, várjad, nehogy elkallódjék. Egy félkilós, csinos kis ládika, rózsaszín papírba csomagolva, spanyolviasszal lepecsételve. A tartalmát holnap pontosan megírom. Búcsúzásul szeretettel Margit”

Margit második levelezőlapja, melyet öccse egyik tiszttársának írt, elveszett s csak az alábbi válaszból következtetünk létezésére. Ismeretlen tiszttől érkezett a következő szöveg:

„Boér Margit Őnagyságának Kolozsvár Apaffy utca 4.

Föladó: Kun Sándor ti. Hadnagy, 21. Honv. gy. ezr.

Mélyen tisztelt Nagysád! Véletlenül került hozzám Robacyky Lajosnak címzett levele, amelyet nem tudtak kézbesíteni, mint ismeretlennek. Így kötelességemnek tartom öccse sorsáról értesíteni. Én ugyan nem láttam, de a legénységtől megtudtam, hogy öccse sebesületlenül jutott fogságba Siemikowcei ütközetben, 1-én éjjel. Ahogy többet megtudok, azonnal értesíteni fogom. Kezeit csókolja Kun Sándor.”

A fogságból István németül írta első levelezőlapját. Bizonyára a levélcenzúra miatt kötelező volt világnyelven írni a leveleket.

„Departement de Moscou du Comité special de subvention aux prisonniers de guerre

Zu befördern nach:

Boer Ilona Kolozsvár Apaffy u. 4.

Boér István Eing. Fraw. Korp. Kriegsgefangener

Krasznojfimszk

Russland

Krasnojfimszk 1917. IX. 1.

Meine liebe Mutter!

Ich teile mit Ihnen dass ich bin gottlot gesund was ich Ihnen auch wünsche.

Boer Istvan”

_._
A HÁBORÚ ELŐZMÉNYEI

Jerome Szalay: „IGAZSÁGOK KÖZÉPEURÓPA KÖRÜL” című könyvének „AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ FELE” című fejezetében felteszi a kérdést: „Honnan jött ez a háború, melyet senki sem akart?”

Az orosz megfogalmazás szerint: „az 1914-18-as háború előidézésében a főszerepet az angol-német versengés játszotta. Anglia védte katonai és gyarmati fölényét és nem akarta eltűrni Németország előretörését. Franciaországra nézve a német törekvések még nagyobb veszélyt jelentettek.”

Jerome Szalay hivatkozik Lenin tárgyilagos szavaira: „Németországban a jelenkori technika, a nagy tőke és a tervszerű megszervezés felsőfokával állunk szemben.”

Ugyancsak a szerző szavait idézzük: „Németország hadiflotta építéséhez fogott, amely az eddig kétségbe nem vonható angol egyeduralmat fenyegette.”

„VII. Edward angol király személyesen akarta lebeszélni Vilmos császárt a tervéről. A megbeszélés eredménytelenül, Vilmos császár fenyegető szavaival végződött: „Akkor hát verekedni fogunk, mert ezt követeli a nemzeti becsület és méltóság.”

Szalay idézi Bülow német birodalmi kancellár szavait is, aki a két unokatestvér, VII. Eduárd és Vilmos császár viszonyát így jellemezte: „VII. Edwardot ugyanaz az érzés töltötte el a német kereskedelem és tengerészet láttára, mint amilyet érez egy régi banknak a tulajdonosa, mikor váratlanul magával szemben talál egy fiatal, kevésbé nemes versenytársat, aki ugyan nagyon ellenszenves, de nagyon aktív.”

Szalay idézi VII. Edward szavait Szazonov orosz külügyminiszter előtt: „A király említvén a tényt, hogy Németország el akarja érni az angol hadiflottát, látható ingerültséggel kiáltotta: összeütközés esetén ennek a törekvésnek gyászos következményei lesznek, nemcsak a német haditengerészetre, hanem a német kereskedelmi flottára is, mert minden német kereskedelmi hajót elsüllyesztünk, amely a kezünkbe kerül.”

„Ugyanez látogatás alkalmával Gray angol külügyminiszter megerősítette Szazonov előtt a francia-angol megegyezés létezését, mely szerint „francia-német háború esetén Anglia nemcsak a tengeren nyújt segítséget Franciaországnak, hanem a szárazföldön is.”

Végül Szalay levonja a következtetést: „Tehát nem Ausztria-Magyarország robbantotta ki 1914-ben a háborút, előkészítették azt ilyen szerződések már évekkel kirobbanása előtt.”

Az első világháború kirobbanásának legfőbb oka nem az osztrák-szerb ellentét volt, ennél sokkal nagyobb ellentétek játsztak közre, Szerbiánál, Magyarországnál összehasonlíthatatlanul fontosabb nagyhatalmak között.

A PÁSZTORTŰZ 1924. február 10-i számában Lakatos Imre: „A NÉMET HÁBORÚS TRAGÉDIA OKAI” című írásának „III. és befejező közlemény” című részéből idézünk:

„Az évtizedes feszültség s a túlhevített nacionalista szenvedélyek tombolása közben éri a gyúlékony európai hangulatot a szarajevói gyilkosság híre. A német császár és a német katonai körök lelkületében elsősorban megint a romantika, a rögtöni elégtételtevés és megtanítás szükségessége dominál. A kockázatot lebecsülik: a Balkán katonailag nem sokat számít, Oroszországgal könnyen elbánnak és talán, mint már annyiszor erélyes fellépéssel el is riasztják, Franciaország: köztársaság, a hadserege tehát nem sokat ér (…) Angliának szárazföldi hadserege nincs, liberális munkás-kormánya esküdt ellensége a katonáskodásnak, s ha mégis háborút kockáztatna, gyarmatai fellázadnak ellene.”

Kapóra jött a szarajevói gyilkosság híre és Bécs szabad kezet kapott a nagyhatalmaktól az elégtételtevésre. Az osztrákok az elején még úgy gondolták, hogy a problémát meg lehet oldani egy szerbiai büntető expedícióval. Okos lépés volt Ausztriára hagyni a háború kirobbantását, hasonló módon intézkedett Bismarck is 1870-ben, hogy a háborút ne Poroszország, hanem Napoleon üzenje meg.

Németországnak volt egy haditerve háború esetére, melyet az 1908-ban visszavonult vezérkari főnök dolgozott ki: az ú.n. Schliefen-terv, mely egy villámgyors támadáson alapult Franciaország ellen, miközben „a lassan mozgósító Oroszországot addig az osztrák-magyar haderőre bízzák s csak a biztosra számított franciaországi sikerek után fordulnának, még úgy is elég időben, a moszkovita birodalom ellen. A kettős fronton vitt háborúnak ez az egyedüli győztes megoldása látszott lehetőnek.”

Talán ennek a haditervnek az értelmében került később István, a legnagyobbik Boér fiú az északi frontra és esett orosz fogságba.

_._

A KOLOZSVÁRI MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI TANÍTÓKÉPZŐ ÉS A TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLA

Az 1918-as év végén István hazatért az orosz fogságból és újból beiratkozott a tanítóképző utolsó osztályába. Az 1918-19-es iskolai év márciusában a tanítóképző végzős növendékei írásban vállalták, hogy hat év múlva újból találkozni fognak Kolozsvárt.

„Kötelezvény”

„Mi, alulírottak, a kolozsvári népiskolai tanítőképző intézet negyedéves növendékei kötelezzük magunkat és becsület szavunkra fogadjuk, hogy ha Isten éltet s elháríthatatlan akadályok utunkat nem állják, 6 (hat) év múlva, 1925 (ezerkilencszázhuszonöt) július 1-én délelőtt 10 órakor Kolozsvárott az Erzsébet mulatóban (Fellegvár tetején) mindannyian külön felszólítás nélkül megjelenünk.

Ez elhatározásunknak czélja az, hogy azt a szeretetet, mely jelenleg iskolánkhoz, elöljáróinkhoz és tanulótársainkhoz fűz, nemcsak megőrizzük, hanem arról külsőleg is bizonyságot tegyünk.

A találkozás rendezőiül Ágoston Béla, Bakaló Mihály és Kovács Ferenc osztálytársainkat bízzuk meg, kiknek megígérjük, hogy lakásaink czímeit 1925. év június 15-ig a Néptanítók Lapjában közzétesszük.

Végezetül, mikor a viszontlátás reményében búcsúzunk egymástól, azt kívánjuk, Isten éltesse elöljáróinkat, osztálytársainkat s adja az ég, hogy ez az intézet, hol a tudományokat megismertük, a munkát becsülni és szeretni tanultuk, fejlődjék, virágozzék, az idők végtelenségéig, édes magyar hazánk javára.

A viszontlátásig

Kelt: Kolozsvár, 1919 év márczius hó 1-én”

István tanítói oklevelének közjegyző által 1920. június 1-én hitelesített másolatának csak a befejező képesítő-vizsgálat tantárgyaiból nyert osztályzatait közöljük, az osztályképesítő vizsgálat tantárgyai nélkül, melyek nem voltak azonosak a befejező tantárgyakkal, az osztályzatok azonban ugyancsak tiszta kitűnőek voltak:

„3,-1918-19. Anyakönyvi szám - 108. 1919. iktató szám
ELEMI NÉPISKOLAI TANÍTÓI OKLEVÉL

BOÉR ISTVÁN úr, született 1897. évi december hónap 28. napján Magyarlápos községben, Szolnok-Doboka vármegyében, ref. vallású, a befejező képesítő viszgálatra jogosító tanulmányait, még pedig mind a négy évfolyamot a kolozsvári magyar állami elemi népiskolai tanítóképző intézetben mint rendes növendék bevégezvén, az alulírt vizsgálóbizottság őt az elemi népiskolai tanítóképesítő vizsgálatra kiszabott tárgyakból megvizsgálta és a következő osztályzatokra érdemesítette:

A befejező képesítő vizsgálat tárgyai közül:

Hit és erkölcstanból kitűnő, nevelés tudományokból kitűnő, a testi élet ismertetéséből kitűnő, a lelki élet ismertetéséből kitűnő, a népiskolai nevelés- és oktatástanból kitűnő, a magyar népoktatásügy szervezéséből kitűnő, a neveléstörténelemből kitűnő, tanítási gyakorlatból kitűnő, magyar nyelvből és irodalomból kitűnő, a magyar nemzet történelméből kitűnő, magyar alkotmánytanból kitűnő, Magyarország földrajzából kitűnő.

Mivel ezek szerint BOÉR ISTVÁN úr a kiszabott követelményeknek megfelelt, őt a magyar tannyelvű elemi népiskolákban való tanításra képesítettnek nyilvánítjuk.

A vizsgálóbizottság tagjai: Váró Béni s.k.elnök, Sarudy Ottó s.k. igazgató, Vörös Lajos s.k. Tarján Gyula s.k. Rónai Sándor s.k. Balogh Kálmán s.k. Zsigmond Ferencz s.k. Divieczky Rezső s.k. Wolsky Győző s.k. Molnár Oszkár s.k. (:P.H:)”

1922. szeptember 2-án István még beiratkozott a MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI POLGÁRI FIÚ ISKOLA TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLÁJÁBA, ahol szakcsoportja a mennyiségtan, természettan és vegytan, mellékszakja pedig román és német nyelv és irodalom volt. István azonban nem fejezte be a tanárképzőt, mivel időközben Erdélyt Romániához csatolták és a magyar tanárképző főiskola megszűnt. A Leckefüzet alapján megállapíthatjuk, hogy a tanárképző három évből, illetve hat félévből állott, melyből István csak egy félévet végzett el. A leckefüzetben lévő fényképe alatt a Marianum Pedagogium pecsétje látszik, ami azt jelenti, hogy a mai Műszaki Egyetemnek a Baritiu utcában (abban az időben Malom-u.) lévő épületében működő polgári fiúiskola tanárképző főiskolája az állomáshoz vezető utca 31. sz. alatti MARIÁNUM Római Katolikus Tan- és nevelőintézethez tartozott.

Úgy látszik, 1922-ben még létezett a tanárképző, azonban az 1923-ban megjelent, kolozsvári román-magyar kétnyelvű CZÍM- ÉS LAKÁSJEGYZÉK-ben már nem szerepel az intézmény. Habár a könyv Vállalatok, Intézetek, Gyárak, Kereskedések és Hivatalok című fejezete többször is visszatér az oktatási intézményekre, hol Gimnáziumok, hol pedig Különféle iskolák (kereskedelmi, elemi és polgári) cím alatt és külön közli a bentlakások és otthonok címeit is és az egyetem minden intézményét, - tanárképző főiskola nyomaira sehol sem bukkantunk, sem magyar, sem román nyelven.

1919. február-július 21. között István KOLOZSVÁRI MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI SZAKISKOLA hat tanfolyamán (gőzkazánfűtő, gőzmozdony (lokomobil) és cséplőgépkezelő, gázmotor- és dinamókezelő, valamint méhészeti) magyar nyelvű oklevelet szerzett s bizonyára az utolsók között végezte ezeket a tanfolyamokat, melyek a következő tanévben már megszűntek, - mivelhogy akkor már magyar királyság sem létezett! – de megszűnt a Magyar Királyi Állami Népiskolai Tanítóképző és Tanárképző Főiskola is, és helyettük nem létesültek megfelelő magyar tannyelvű intézmények.

Minden tiszteletet megérdemelnek azok az erdélyi magyar nemzetiségű ifjak, akik a megfogyatkozott tanulási lehetőségek közepette is éveken és évtizedeken keresztül értelmiségi pályára léptek és főleg azok, akik tudásukat továbbra is Erdélyben igyekeztek gyümölcsöztetni, nemcsak a maguk, hanem a közösség javára is.

Ezek közé tartozik Boér Jenő egyik unokája is, KAKASSY NAGY ZSÓFIA, aki a Farkas utcai (ma Kogalniceanu u.) Elméleti Líceumban tanult első osztálytól az érettségiig. Csakhogy az érettségit már esti tagozatos tanulóként tette le, mert X. osztály után kiesett a felvételi vizsgán azért, mert egy egész osztályt hoztak át a román tannyelvű Informatikai Líceumból az addig színtiszta magyar iskolába, - melynek következtében megszűnt egy egész magyar osztály!

Az informatika osztály román tanulói valósággal besétáltak a felvételi vizsgán a magyar iskolába, mivelhogy épp annyi helyet tartottak fent számukra, mint amennyi egy egész osztály létszámának felel meg.

Nézzük meg, mit ír a Báthory István alapította iskoláról Gaal György a KOLOZSVÁRI SÉTÁK című könyvében, amely 1992-ben jelent meg Kolozsváron a Korunk kiadásában.

A könyvből megtudjuk, hogy a Babes Bólyai Tudományegyetemmel szemben fekvő iskola az 1579-ben megnyílt jezsuita tanintézet szellemének folytatója, tehát 482 éve magyar tannyelvű iskola, amely 1773-ig hol Kolozsmonostoron, - a jezsuita apátság keretén belül, - hol ugyancsak a Farkas utcában, de a református templom mellett, majd az Óvárban működött a Barátok temploma melletti zárda épületében, ahol most a Zenelíceum van, de amely nemsokára elköltözik és az épület visszakerül a katolikus egyház tulajdonába. Ez utóbbi, patinás múltú épületben tanultam jó magam is IV. osztálytól az érettségiig. A zárda akkor már a zeneiskola épülete volt, majd a zeneakadémia elvégzése után ide kerültem vissza zongoratanárként és innen vonultam nyugdíjba., - tehát itt éltem le az életem legnagyobb részét.

Az Óvári iskolában 1727-től folyik a tanítás, a jezsuita rend beszüntetése után pedig MÁRIA TERÉZIA felekezetközi egyetemet létesít, jogi és orvosi karral, melyet Akadémiai Líceumnak neveztek. Ez már a későbbi BÓLYAI EGYETEM elődje volt, melynek mostani épülete csak később épült.

Az eddig több épületben is működő, majdnem fél évezredes magyar iskola Farkas utcai épülete mára már visszakerült jogos tulajdonosához, a katolikus egyházhoz, - de addigra Zsófika kiesett a nappali tagozatból, s mivel az eredményhirdetéskor már mindenütt befejeződtek a felvételi vizsgák, így kénytelen volt szakiskolába iratkozni Aradon, ahol az órajavító mesterséget tanulta, az érettségit pedig régi iskolájában tette le, de két év késéssel és esti tagozaton. Utána eltelt egy pár évtized, Zsófika férjhez ment, két gyereket szült és csak az idén, negyven éves korában sikerül talán megszereznie a Technikai Egyetem mechanika-elektronika tanszékének diplomáját.

Míg lányok számára két tanítóképző is működött Kolozsváron, addig fiúk számára csak egy volt, a Str. Romei (Róma utca, azelőtt: Eperjes) 28. szám alatt, ahol István nagyon otthonosan mozgott, mivel ebben az utcában laktak mielőtt az Apaffy (Bucuresti, majd Móricz Zsigmond, majd újból Bucuresti) utcába költöztek volna. Az Eperjes utcában volt a Boérok első háza, - melyet oly festőien ábrázol Jenő a regénye elején, - és későbbi lakhelyük is a III. körzethez, a Magyar utca (ma Bulevardul 23 Decembrie) és Szent Péter temploma környékéhez tartozott, amely utca már kiépülése kezdetén is a város magyarlakta vidéke volt, ellentétben az abban az időben többségében német lakta Óvárral. A városnak ez a része azóta nagyon megváltozott. A hangulatos családi házak helyére tömbházak épültek és a valamikor tímárok lakta Csertörő utca végében, a Tímár kertben a Szamos egyik ágának, az ú.n. Malom-ároknak több mint száz éves, múzeumba illő malmát is lebontották.

Az Eperjes utca végében még mindig látható egy hangulatos kis ház, amely nagyon emlékeztet az apám által leírt Boér házra, de amelyet szépen karban tart a tulajdonosa. Ez semmi esetre sem lehetett a Boéroké, mivel azt a házat lebontották és helyébe emeletes ház épült. A Boéroknak nem volt érdemes a házat rendbe hozni, mivel a kilenctagú család számára mindenképpen túl kicsi lett volna a hely.

Szép volt ez a villanegyed, melynek utcáit egy időben világvárosokról nevezték el: a PÁRIZS utcából nyílott a RÓMA- utca, és ugyancsak innen indult, ellenkező irányba a SZÉCHENYI- (ma Mihai Viteazul-) térre vezető LONDON utca. A három világváros nevét viselő utca közül csak a Párizs utca tartotta meg mindmáig a nevét. Itt volt a MILLENEUM ISKOLA, Boér Árpád gyermekeinek és unokáinak iskolája, amely később az Unirea gyár szakiskolája lett. Azóta a Párizs utca környéke szépen kiépült és a városközpont egyik legelegánsabb villa negyede lett.

Az Eperjes utcából nyílott a tanítóképző épülete, - amely később pártiskola lett – és elhúzódott a következő párhuzamos utcáig, melyet gyermekkoromban Gyulai Pál utcának hívtak, most Onisifor Ghibu utca. Mi ekkor a Lázár utcában laktunk, ahova az Eperjes- és a Gyulai Pál utca is torkollott. A két párhuzamos utca között hosszú kerítés húzódott, melynek résein bekukucskálva, nagy kert közepén egy falusi iskolára emlékeztető, fehérre festett, tornácos épület állott, - ez lehetett talán a tanítóképző gyakorló iskolája, mely körül a füves térséget kopárrá koptatták a gyerekek.

István még évtizedek múlva is visszaemlékezik egyik Patagóniából küldött levelében ifjúsága iskolájára és megkérdezi húgát, Ilonkát, hogy osztálytársai vajon megtartják-e a negyven éves érettségi találkozót?

_._
H. G. WELLS: A VILÁG ÚJJÁÉPÍTÉSÉNEK NAGY KÍSÉRLETE

Mielőtt tovább mennénk a Boér család történetének ismertetésében, először utána kell néznünk, hogy milyen politikai okok következtében volt kénytelen Boér István félbe szakítani főiskolai tanulmányait és miért kellett később, sok száz és ezer emigrálthoz hasonlóan elhagynia szülőföldjét, ahova élete végéig visszakívánkozott, de ahova többé soha, még csak látogatóba sem térhetett vissza.

H. G. Wells A VILÁGTÖRTÉNET ALAPVONALAI – AZ ÉLET ÉS AZ EMBERISÉG ÉLETÉNEK TÜKÖRE című, 708 oldalas könyvében, melyet Dr. Ernest Barker, Sir H. H. Johnston, Sir E. Ray Lankester és Gilbert Murray tanár segédletével és közreműködésével állított össze a szerző, és amely a Genius Könyvkiadó R.t. kiadásában 1925-ben jelent meg magyar fordításban Budapesten, A VILÁG ÚJJÁÉPÍTÉSÉNEK NAGY KÍSÉRLETE című fejezetében a következőket olvashatjuk:

„Egy időben Wilson elnök volt az eljövendő új korszak prófétája (…) 1918. január 8-án kelt leiratában „Tizennégy Pont-„-ban végleges formában foglalta össze békefeltételeit.

„Ha 1919-ben a Tizennégy Pont alapján kötött volna békét a világ, bizonyára új és reményteljesebb korszakot nyitott volna meg az emberiség dolgaiban.”

H. G. Wells hibásnak találta az amerikai elnököt abban, hogy személyesen vett rész a konferencián. Véleménye szerint Wilsonnak meg kellett volna őriznie semlegességét, mint ahogyan az egész háború ideje alatt is Amerika semleges maradt.

„Úgyszólván minden tapasztalt bírálója azon a véleményen van, hogy Amerikában kellett volna maradnia s csak néha hallatnia szavát, amely akkor Amerika szava gyanánt hangzott volna. A háború éveiben ezzel a módszerrel példátlan magaslatra emelkedett a világ szemében.”

Újabb hibát követett el azzal, hogy magával vitte feleségét is, ami abban az időben még nem volt szokás és az amerikai követség számos tagja is feleségestől érkezett Párizsba. Ezzel „a vidám kiránduló társaság hangját és levegőjét vitték bele e világraszóló politikai tanácskozásba.” Wilson és társai tervezték Chester, Warwick vagy Windsor felkeresését is és fontos tanácskozásokat szakítottak félbe csak azért, hogy valamelyik híres kastélyt meglátogathassák.

„Nemsokára rájöttek az emberek arra, hogy Wilson, az emberiség nagy reménysége, eltűnt és hogy a divatos képes újságok csupán egy nagyon vidám turistának és a feleségének az arcképét hozzák, aki mosolyogva élvezi koronás fők és hasonló emberek kívánatos társaságát.”

Wilson tárgyaló partenereiről, Clemenceauról, Lloyd George-ról, Balfour-ról, Sonnino báróról írja H. G. Wells: „Csak úgy, mint Wilson elnök, nem értették fel annak a szükségét, hogy a béke elrendezésének munkáját szakképzett emberekre kellene bízniuk.”

„Mivel a világ nagyhatalmainak kormányai arra hivatkoztak, hogy ők az emberi nem hivatott képviselői, akiket korlátlan hatalom illet meg, érdemes feljegyezni, hogy azok a sajtótermékek, amelyek a tömegek kezén forogtak, ezt a jogcímet a leghatározottabban kétségbe vonták.”

Wells szerint Wilson újabb hibát követett el azzal, hogy átadta a vezető szerepet francia kollégájának, arra hivatkozva, hogy ezzel Franciaország „szenvedései és áldozatai” előtt akart fejet hajtani.

„Szerencsétlenségére ez a kijelentése vált a béketanácskozás alapvető eszméjévé. Pedig főfeladata az kellett volna, hogy legyen, hogy az emberi nem jövőjének alapjait megvesse.”

Clemenceuval kapcsolatban írja gúnyosan Wells:

„Belgium, Oroszország, Örményország, Anglia, Németország és Ausztria-Magyarország is sokat szenvedett, szenvedett az egész emberiség, de ugyan kérem, ez nem tartozik rám! Ezek az országok csupán segédszínészek voltak abban a drámában, amelyben Franciaország az első szerepet játszta.”

Ugyancsak Clemenceauval kapcsolatban írja Wells:

„Nem törődött azzal, hogy Németország feldarabolásával Európa is darabokra hull, az ő gondolkodása nem ért a Rajnán túlra. (…) megfosztották Ausztiát az önrendelkezés jogától és attól, hogy Németországhoz csatlakozzék, ami természetes és magától értetődő fejleménye lett volna a háborúnak.”

Végül Wilson a szó szoros értelmében nevetségessé vált Clemenceau árnyékában. A „Tigris” – ahogyan Clemenceaut nevezték – így jellemezte Wilsont:

„Wilson elnök a maga Tizennégy pontjával rosszabb, mint az úristen, mert a jó istennek csak tíz pontja volt.”

„Alig volt valaha kiváló államférfi gyámoltalanabb, mint az elnök, ennek tanácskozó testületnek a munkakörében. E sötét sugdolózásokból és kandalló menti tanácskozásokból és szóvitákból – változatos jövés-menések után, amiket itt le nem írhatunk, - az elnök a maga tizennégy pontjával siralmasan agyonlapított és tépett állapotban került ki, de megmentette a Népszövetség nyafogó csecsemőjét, amely talán meghal, talán megmarad, megmondani senki sem tudja. De legalább ezt a keveset megmentette.”

A köztudatban Wilson úgy maradt meg, mint a világ jótevője, akinek a tizennégy pontja segítségével végül sikerült békét kötni és a kolozsvári Pasteur Intézet udvarán szobrot emeltek neki. Wells azonban konkrétan is felsorolja mindazokat a tévedéseket, hiányosságokat, amelyeket Wilson gyengesége és megalkuvása miatt a béketárgyalásokon elkövettek, de amelyekről nem írhatunk bővebben egy családi történet keretén belül.

_._
BOÉR ISTVÁN ARGENTINÁBA VÁNDOROL

A huszas évek elején jelentős esemény következett be a kolozsvári Boér családban: István megnősült, egy dúsgazdag, elvált asszonyt vett feleségül, Udvary Emmát, akinek két fia volt az első házasságából és akinek az apja, többek között a Szamos közelében fekvő, 1910-ben épült URÁNIA MOZI kétemeletes bérházát is birtokolta és még sok más házat a környéken.

1927-ben megszületett az első Boér unoka, István lánya, Glória, de pontos születési dátumát nem ismerjük, mert csak Judit nővér leveléből szerezhettünk tudomást az eseményről. Judit levele 1927. június 18-án íródott:

Kedves Emmus és Pista!

„Ez a kis cédula nem szemrehányás, hanem csak egy szerető figyelmeztetés, hogy az amerikai nagynéniről megfeledkeztetek. Károly Rozi a leghűségesebb levelező, kinek arra is kiterjedt a figyelme, hogy a kicsike nevét megírja. „Glória” – érdekes, de talán túl nagyigényű a Boér névhez képest. De ha a csöppségnek szépséget is ad a jó Isten, akkor a név jól fog illeni.

Imáim, gondolataim gyakran elszállnak Hozzátok, hogy szegény öcsém tud-e kenyeret keresni családjának?

Képeket vagy részleteket életetekről, úgyszintén a Mamáról örömmel veszek. Sok szeretettel üdvözöl és Mama kezét csókolja Judit n. Cleveland.”

A Glória név valóban nagyon szokatlan volt Kelet-Európában, ahol a lányokat Máriának, Annának, Erzsébetnek, Katalinnak, Ilonának keresztelték abban az időben, a később spanyol földre vándorolt család gyermekének azonban hasznára vált a latin eredetű név, de még a Boer családnév is jól hangzott Argentinában, ahova 1928-ban kivándoroltak.

Ezt megelőzően azonban Kanadába akart menni. Ez egy 1926-ban íródott hivatalos levélből derül ki, amelyben a kolozsvári III. kerület főnöke román nyelven igazolja, hogy Boér István „egyetemi hallgató” Dragos Voda utcai lakós a felesége, Udvary Emma birtokán, az ú. n. „Brétfűn” gazdálkodik és hogy a birtokon található két tehén az ő tulajdonát képezi. „Certificatul prezent s-a eliberat la cererea susnumitului in cauza de pasaport pentru Canada” (Az igazolás a fentemlített személy kérésére adatott ki kanadai útlevél ügyben.)

Két érdekes információt tudunk meg ebből a hivatalos írásból: először is azt, hogy István 1926-ban egyetemi hallgató volt, de nem tudjuk, melyik szakon, valamint azt, hogy ebben az időben az összvagyona két tehénből állott.

_._
DÉL-AMERIKAI LEVELEK

Norddeutscher Lloyd Bremen an Bord des D. „Sierra „Ventura”

Madeira 1928. VIII. 25.

Kedves Jó Anyám!

Madeira 1928. VIII. 25.

„Ma kikötöttünk Madeira szigetén és ezt az alkalmat kihasználom, hogy értesítést küldjek magunkról, mert most már többet nem fogunk írni, míg meg nem érkezünk Buenos Airesbe szeptember 10-én, amit odahaza majd csak október közepén kapnak meg.

A szobánkban 4 nagy ágy és 1 kis ágy van, Glória számára. A hajó közepén lakunk és így a tenger hullámzását alig érezzük. (…)

Az élelmezés elsőrangú, naponta ötször étkezhetnénk, de mi csak háromszor megyünk az étterembe, mert így is jól lakunk.

Több kivándorlóval beszélgettünk, akik már voltak kint. Több fiatalember, magyarok, németek azért mentek haza, hogy megnősüljenek és most feleségestől mennek vissza, mert az ottani nők sem főzni, sem háztartást vezetni nem tudnak. Utazik velünk egy 50 éves, 3 gyermekes özvegyasszony, akit fénykép után vett el egy argentinai magyar.

Ilonka is nyugodtan kijöhetne ide, mert egész biztos, hogy jól férjhez menne.” Mamát sokszor öleljük és csókoljuk, Pista”

Buenos Airesbe való megérkezésük után Pista hetente, de sokszor naponta írta haza a leveleket, amelyekből nagyon sok érdekes és hasznos információt tudhatunk meg az argentinai kivándorlók életéről. Ez a forrásanyag azonban annyira nagy, hogy külön regényt érdemelne, ezért Pistának csak egy hosszú, évekig tartó hallgatás után írt, összefoglaló levelét közlöm, ahol dióhéjban leírja egész argentinai életét. Ezen az A4-es papírra írt négy oldalon Pista már nehezen találja meg a megfelelő magyar kifejezéseket és a mondatszerkesztése is latinossá vált, ezért sok helyen változtatásokat kellett eszközölnöm, hogy a szöveget érthetővé tegyem. Mivel ezt a levelet nagyon jelentősnek tartom, ezért teljes egészében közlöm.

„MAR DEL Plata. 4 de Mayo 1958.

Kedves Ilonka húgom!

„A május 14-én keltezett légiposta leveledet ezelőtt mintegy tíz nappal kaptam kézhez és nagy örömmel láttam, hogy kezed írása semmit sem változott, épp olyan, mint tanuló korodban volt.

Szeretettel üdvözlom kis Ilona lányodat, - azt hiszem, hogy magyarul úgy mondják:”unokahúgomat”. Azt üzenem neki, hogy továbbra is tanuljon jól, mert a tudás az egyedüli vagyon, amit senki el nem vehet tőlünk.

Azt kéred, hogy magamról írjak. Itt Argentinában voltam kefekötő, könyveladó, néptanító, nyomdász-gépszedő és amíg ebben a szakmában dolgoztam, mint szakszervezeti vezető, tíz évi munkával elértem, hogy az abban az időben létező, egymás közt civakodó és széthúzó öt különböző nyomdász szakszervezet végre egyesüljön. Munkám következtében ólombetegséget kaptam, - abban az időben érkezett ide Árpád testvérünk - és ezért olyan foglalkozásokat kerestem és próbáltam ki, amelyeket jó levegőn végezhettem.

Kimentem a déli Patagóniai vidékre, a chilei határok közelében, ahol fakitermeléssel, bánya- és petróleumkutatásokkal is foglalkoztam. Végigjártam mindazokat a vidékeket, a 40 és 44 szélességi fokok között, amelyek a térképeken fehér folttal szerepelnek, mint ember nem látta helyek.

Ezekkel a munkákkal kapcsolatban részt vettem egy iskola-falu megalapításában, a szegény, földnélküli és gyerekekkel terhelt családok részére, amiért később sok bajom volt a környékbeli gazdag földbirtokosokkal és állattenyésztőkkel és az általuk befolyásolt hatóságokkal. De mindezeket az akadályokat leküzdve, az Aldea Escolar de la Legua 22, Colonia 16 de Octubre, Chubut a mozik újdonságrovatában egész Argentinában látható volt.
Ezután felajánlották, hogy átvegyem egy majdnem 400.000 hektáros terület vezetését és az oda telepített aracuan indiai őslakók gyermekeinek nevelését és az életre való felkészítését. Úgy terveztük, hogy Judit nővért is elhozzuk ide, de ő már akkor öregnek érezte magát erre a munkára. Mivel nem volt világos a tervezett település megvalósításának gazdasági oldala, ezért végül visszautasítottam a megbízást.

Közben, „ad honorem” – fizetés nélkül – megszerveztem Argentina még ma is legnagyobb faiskoláját a „Vivero Forest”-et, amelynek jelenleg több millió facsemetéje van. Az itt berendezett kémiai laboratóriumom egy tűzvész alkalmával leégett, sok emlékemmel együtt.

Ezután elvégeztem egy százméteres betonhíd építését, amit mások kezdtek meg, de a hegyi áramlatok és áradások miatt nem voltak képesek befejezni, majd rávettek egy nagy, gyapjút feldolgozó gyár felépítésének és berendezésének vezetésére. A gyár nyolc épületszárnyra volt tervezve, mindegyik épület 160 m. hosszú és 20 m. széles lett volna,és az ú. n. „functional” építési irányzat alapján felépítve.

Ezt a munkát nem fejeztem be véglegesen, csak a gyapjú mosásig jutottunk el, mert baleset ért: a levágásnál kirepült egyik vasdarab a homlokom oldalrészén betörte a fejemet és majdnem életemet vesztettem.
A vállalat, amelyben nagyon befolyásos emberek is érdekelve voltak, megtagadta a nekem járó összegek kifizetését és pörre került a sor, amely elhúzódott több mint nyolc hosszú esztendeig és még a Supreme Corte – Legfelső Bírósághoz is felkerült, de végül a pört megnyertem. Ahol lehetett, a bíróság levett belőle, a per- és ügyvédi költségek is sokba kerültek, és a pénzromlás, „inflacion” is hozzájárult ahhoz, hogy amire a pénzt kézhez fogom kapni, nem lesz még egy huszad része sem annak, ami járna nekem.

Jelenleg Árpád tesvérünkkel dolgozom együtt egy tudományos és technikai kutató intézetben, melynek Árpád a vezérigazgatója, én pedig az adminisztrációs ügyekkel foglalkozom és figyelemel kísérem a tudományos és technikai irodalmat. Az intézet neve: Investigatione y Ensayos Científicos y Técnicos és több országban működő vállalatok tartják fenn.

Az én munkakörömhöz tartozik az is, hogy a gyapjú-gyapot- és textil problémákkal kapcsolatos kutatások eredményét megvédjem a magunk részére, hogy ne lehessen kiforgatni bennünket a jogainkból. Árpádnak több mint száz szabadalma van eddig, de bizony nagyon kevés haszna lett belőlük. Dacára, hogy beteg, nagyon sokat dolgozik, kísérletezik, de a bevétel sohasem elég a folyóiratok, új könyvek, műszerek és a kutatások költségeire. Adóságokba veri magát, abban a reményben, hogy a találmány fedezni fogja a költségeket. De ezeket mindig mások használják ki, rendszeresen kiforgatva őt a jussából és neki csak a feltalálói cím marad, meg az adósságok és az ebből eredő fejfájások és egyéb betegségek.

Emmuskától külön élek, de nem váltunk el, erre sem neki, sem nekem nem volt szükségünk.

Glória lányom az orvosi pályán indult el, de amikor már csak egy év hiányzott ahhoz, hogy megszerezze a diplomáját, férjhez ment egy földbirtokoshoz, akitől egy év múlva elvált, de az orvosi pályát még mindig nem fejezte be. Gyereke nincsen és most az anyjával, Emmuskával lakik együtt és segít nőorvos Péter testvérének a rendelőjében, amelyik szintén az anyjuk házában működik.

Péter mostoha fiam nagyon jó tanuló volt és már orvostanhallgató korában elérte, hogy segédtanára lett – „asistente” – a Nobel díjas Houssay tanárnak. Anyagilag nagyon jól van, gazdagon nősült, van egy kislánya és még mindig tanul továbbképző tanfolyamokon, jelenleg a fájdalom nélküli szülést igyekszik bevezetni.

János fiam kereskedő, megnősült és van egy gyönyörű szép kislánya, Emmuska, mint jó anya még mindig segíti.

Feleségem földek, házak és telkek eladásával foglalkozik és nem szándékszik megöregedni. Amikor bemegyek Buenos Airesbe, mindig meglátogatom őket.

Most rátérek a régi ismerősökre: kik élnek azok közül, akikkel együtt végeztem az Eperjes utcai tanítóképzőt, - a háború miatti négy éves megszakítás miatt csak 1919-ben?

Megtartják- e a negyven éves találkozót 1959-ben?
Üdvözlöm és ölelem Jenőt és családját.
Pista”

Pistával kapcsolatban még csak annyit említenék meg, hogy a VIVERO FOREST faiskolával kapcsolatban -, amelyet István ingyen hozott létre, - egy riportot láttam a múlt század vége felé a Duna televízióban. A birtok tulajdonosa elmesélte, hogy nagyon olcsón jutott hozzá ehhez az értékes faiskolához, mivel nehezen megközelíthető helyen van. Ha Istvánnak lett volna egy kis befektethető pénze, megvásárolhatta volna az általa létrehozott faiskola földjét.

Argentinába való megérkezése óta István állandóan tervezte a hazalátogatást, majd a végleges hazatérést, de soha, még csak látogatóba sem tudott hazamenni.

A Dél-Amerikai kivándorlással kapcsolatban írja naplójában Csepregi János:

„Aki a kivándorlók tömegében Kanadát vagy a dél-amerikai földrészt választotta úiicéljául, a végleges újrakezdést választotta.”

Ez a megállapítás István esetében is igaznak bizonyult.

Felesége azonban később nagy vagyont örökölt és egy pár napra Kolozsvárra látogatott, amikor a Mamát is felkereste Glóriával együtt.

_._
ISTVÁN UTOLSÓ LEVELEI

Az elején István hetente írt haza, meg sem várva a ritkán közlekedő hajókkal érkező válaszokat és majdnem mindegyik levelében tervezi a hazalátogatást. Végül 1958-ban, hosszú hallgatás után megírta azt a terjedelmes beszámolót, melyet az előbbi fejezetben közöltem. Ettől kezdve folytatódott a rendszeres levelezés István és Ilonka között, de ekkor már nem csak látogatóban kívánkozott haza István, hanem végleg és meg is tette a hazatéréshez szükséges első lépéseket.

„Beutazási engedélyt kértem és most értesítettek arról, hogy megkaptam. A konzul megmutatta nekem a Külügyminisztérium átiratát, amelyben a Te megbízásodból az itteni körülményeimről érdeklődtek.

Elismerem, hogy hibás vagyok, mert az utóbbi években nem írtam Neked, aminek a legfőbb oka az volt, hogy én itt már évek óta minden bevétel nélküli munkanélküli vagyok. Az utolsó munkaigazolványom hiánya miatt nem kaptam semmiféle foglalkozást. A munkaigazolás kiadását megtagadta a cég, ahol utoljára dolgoztam és visszatartotta azokat az összegeket, amelyek jártam volna nekem az itteni törvények értelmében. Ezért kénytelen voltam egy pört indítani, ami már három és fél éve folyik és ezekben a napokban a Legfelsőbb Bíróság is kimondta az ítéletet. A pört elméletben megnyertem, de annak gyakorlati kivitele még több hónapig eltarthat.

Munkanélküliségem ideje alatt technikai és tudományos kutatásokkal foglalkoztam a magam számlájára, amelynek egy részletes eredményét szabadalmaztattam. Ez a két ok tart vissza jelenleg: a pör befejezése és az új szabadalom kihasználása.

Az előbbi román konzul megígérte, hogy meg fog látogatni Téged, hogy ismertesse Veled az itteni helyzetemet. Nincs értesítésem arról, hogy találkozott volna Veled.

Azt hiszem, hogy otthon tovább fogom folytatni mostani munkakörömet, mert a konzul útján arról értesültem, hogy az általam javasolt kutatások kivitelére egy munkacsoport vagy csoportok? alakultak és már foglalkoznak azok előre vitelével Bukarestben. Címem a régi: Esteban Boer, Hotel Hispania, Anenodaa de mayo 1961.”

Pista ekkor már 64 éves volt, 33 éve nem járt Kolozsváron, és talán abban reménykedett, hogy Romániában majd megél a szabadalmából. Nem ismerte az itteni helyzetet és nem tudhatta, hogy az általa javasolt kutatásokat Romániában talán már ki is használták - de a szabadalom tulajdonosa nélkül, aki végül Dél-Amerikába maradt. A következő levél István Budapesten élő öccsétól, dr. Boér Páltól érkezett:

„Esteban Boer, Hotel Richmond, San José, Montevideo Uruguay

„Kedves Pista bátyám!

Ma vettem kézhez Magyarok Világszövetsége útján küldött 1965. december 30-án kelt leveledet.

Nagy az örömöm, hogy Rólad hallhatok és szeretettel várlak, amikor Kolozsvárra utaztadban Budapesten keresztül jössz és itt tartózkodásod alatt mindenről gondoskodni fogok. Ha előzetes értesítést küldesz, vagy ha enélkül érkezel, Budapest, XXII. Budafok, Rózsavölgy, Ezredes utca 2.-4. sz. alatti családi házunkban jelentkezz, vagy telefonon, a 116-033 számon. Ott a feleségem lakik. Szeretettel ölel és csókol Pali öcséd, Budapest, 1965. március 16.”

„Montevideo, 29 de Agosto 1965.

„Forrón szeretett Ilonka testvérem, unokahúgom és Jenő öcsém!

Amikor a múlt évben írtam nektek, meg voltam győződve, hogy május elsejére otthon leszek. Ez a tervem eltolódott. Később azt hittem, hogy augusztus 23-ra hazaérek, úgy terveztük, hogy együtt megyünk Turturea követségi tanácsossal, aki felajánlotta, hogy személyesen is segítségemre lesz a Külügyi és Könnyűipari Minisztériumhoz tartozó ügyem elintézésében. De miután Turturea honfitársamat, előléptetésképpen Argentinába helyezték át, így csak az év vége fele utazhatnék haza, ezért jobbnak láttam, hogy inkább egyedül induljak útra, 1965 vége felé. Az utazás pontos idejét táviratilag fogom tudatni, tervem repülőgépen a következő útvonal: Montevideo – Róma – Bucuresti. Pista”

PISTA LEGUTOLSÓ LEVELE

Montevideo, 5. agosto 1967.

A július 21-én postázott szeretetteljes leveleteket megkaptam és arra a következőket írhatom:

A hazautazásomat Október hó első felére tervezem és hajón fogok utazni, úgy hogy az említett hónap végére otthon szeretnék lenni.

A mostani román konzul Szeptember 15-én szabadságra haza utazik és ő fogja az illetékes hatóságokkal megtárgyalni, hogy milyen munkakörben dolgozhatnék tovább Romániában..
Következő levelemben megírom az indulásom idejét és a hajó nevét.

Ölel és csókol mindannyiatokat István”

Elképzelhetjük, milyen nagy port vert volna fel 1967-ben egy dél-amerikai kutatónak a hazatérése Romániába! 1967-ben huszonhat éves voltam és emlékszem, hogy még tőlünk is befogadó nyilatkozatot kértek István számára, melyet édesapám készséggel megadott. István azonban nem érkezett meg és több levelet nem kaptunk tőle.

Sokszor gondolok arra, hogy Emmuska első házasságából származó gyermekei vajon tudták, hogy milyen áldozatot hozott értük a mostohaapjuk, aki nélkül édesanyjuk nem mert volna elindulni a hosszú tengerentúli útra? És a mostoha unokája tudja-e vajon, hogy Romániában semmi esetre sem lehetett volna Nobel-díjas orvos asszisztense?

Lánya, Glória azóta már bizonyára meghalt és mivel nem volt gyermeke, a családnak ettől az ágától nem várhatunk semmi hírt. Két mostoha fia, a nőgyógyász Péter és a kereskedő János nem válaszoltak leveleimre. Címüket István leveleiből vettem. Elküldtem nekik azoknak a spanyol nyelvű iratoknak a másolatát is, amit mostoha apjuk már hazaküldött, annak reményében, hogy nemsokára ő is Kolozsvárra érkezik, de válasz erre sem érkezett. A facebookon is érdeklődtem utánuk, ahonnan megtudtam egy Boer nevezetű orvos buenos-airesi címét. Egy ismerősöm megígérte, hogy ír neki a nevemben egy levelet spanyolul, de válasz erre sem jött.

István mostohafia most már egész biztos, hogy nem él, és ezek gyermekei – akik szintén orvosok - talán nem tudnak semmit az erdélyi családtagokról, sem a kolozsvári származásukról, pedig nagyapjuk ott született, sőt Boér István és Udvary Emma közös gyermeke, Glória is. De Erdélyből származott a nagyanyjuk is, - ők azonban talán még azt sem tudják, hogy a földgömbön merre található Erdély, melynek nyelvét nem beszélik és történelmét sem ismerik.