Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: November 2003

Bernat Sauber, the more than 80-year-old president of the Jewish community of Marosvasarhely, is called Beri by his colleagues. He is a stocky man with a severe look. But once you get to know him better, it turns out he has a heart of gold. He is seriously and responsibly preoccupied with his small Jewish community. To the extent his state of health allows him, he comes to the office to solve the problems. In any case, he cannot stand to stay at home and do nothing; it's not in his nature. One of the two rooms of the office is his empire, which he shares with the secretary, Sandor Ausch. He manages quite well the document piles on his enormous desk, and he often surrounds himself with books, including religious ones to help him conduct the services.

My paternal grandfather was Menyhert Sauber. He was born in the 1860s. He was from Szilagysag originally, from a village called Nagysomkut. He had two sons, Ignac and my father Heinrich. Grandfather died in 1944 during the Holocaust. I don't know what my grandfather's occupation was, because when I was born, he had already divorced my grandmother, so I didn't know him. They probably divorced sometime before 1920. First they divorced legally, and then a rabbi separated them. I don't remember him; he never visited us, and I didn't visit him, either, and my grandmother and him cut any connection with each other. Only the boys kept in touch with their mother. I don't know what caused this drastic separation; it was never brought up in any discussion. My grandmother, Bella Goldstein, was a descendant of a rich family from Magyarlapos. It was a small landowner's family that later went broke. She had a sister in Szaszregen called Ida Frenkel. Grandmother stayed with us in Magyarlapos. My uncle Ignac Sauber lived separately.

I don't know much about my father's brother, Ignac. He was younger than my father. His wife, auntie Gizi, originally from Kolozsvar, was a piano teacher, and an eccentric lady. The relation between my uncle and us was a distant one. I remember that my auntie was so house-proud that we had to take off our shoes before going in, and this wasn't accustomed in our family; at that time this habit didn't exist. We, and people generally, only had rag rugs; I don't know whether there was anyone who had a Persian carpet. They weren't too religious, and they rarely went to the synagogue. My uncle bought a truck and transported wood and board from the hills neighboring Magyarlapos to the nearest railway station, Galgo, 30 kilometers from Magyarlapos. This is a village between Magyarlapos and Des. After the Holocaust his son Pal Sauber emigrated to America. Ignac and Gizi died during the Holocaust.

My father was Heinrich Sauber. He probably finished eight grades and he surely went to cheder. He was an observant Jew. He grew up in Budapest; he went there from Magyarlapos at the age of 14. We had some relative there; my father went to him to learn a profession. He worked as an apprentice in the grocery store owned by that relative of ours. Later he obtained the assistant qualification, which allowed him to work as a sales clerk. I think he worked there as a sales clerk for eight years, until he joined the army in World War I.

He was a sergeant and fought at Piave, where the Serbs destroyed a dam and flooded the Austro-Hungarian troops. [Editor's note: The interviewee refers to the Italian front [1] in Word War I, when the Austro-Hungarian army fought the Italians at Piave.] Quite a lot of people died there, my father almost drowned, as well. But he survived. He was released from the army early, and he didn't want to stay in Pest [Budapest].

He came home and got married. He married my mother in 1919. In Magyarlapos Jews married Jews. My parents didn't get acquainted through a matchmaker. Usually, only if there were quite a lot of girls in a family and there was nobody to propose to them, or they didn't meet the expectations, they turned to a matchmaker. When my father got married, he got his marriage portion. At that time the custom was that the wife should come with the dowry, and it wasn't at all a small sum of money. I don't know how much was the dowry my father received, but it helped him start off, as he opened a grocery store.

My maternal grandfather was Mendel Berkovits. He was from Maramarossziget originally. He was a well-situated man; he had a going kosher butchery, but he didn't work because he had two Christian assistants. It's an interesting fact that in every larger Jewish store the owners couldn't manage by themselves, they hired help or apprentices who usually were Hungarians. In Lapos, next to each kosher slaughter house there was a treyf one, as well. In the ritual butcheries one could only buy kosher meat, respectively the upper part, the forepart of the cattle. We ate the brisket, the ribs, called leiterl in Yiddish. Jews were not allowed to eat the back end, so it was sold in the other butcheries, where the Christians used to shop. Thus Christians got to eat the better part. My grandfather used to buy cattle and took it to the slaughter house, where it was slaughtered by the shochet. The Jews bought from him the forepart, while the Christians bought the back end. In order to be allowed to sell it, the shochet had to cut out the veins from the forepart. The back part had so many veins it was impossible to release all the blood from it, that's why Jews were not allowed to eat it. There was a special Jewish man, the controller, the so-called mashgiach in Hebrew. If one sent the Christian servant to buy meat, it was packed in a sheet of paper, roped, sealed with sealing-wax and signed in Hebrew by the mashgiach, to prevent the Christian servant from getting it in touch with a piece of pork or bacon.

I only remember my maternal grandmother, Miriam Berkovits, as an 85-year-old woman. I can still see her sitting in her armchair. She could hardly speak, but she dictated to the whole family. The old lady was originally from Hungary, I think from Transdanubia, she even had that specific accent. [Editor's note: The interviewee refers to the accent as being the difference in speech between regions speaking the same language.]

It was a quite big house my maternal grandparents lived in; I slept there many times before World War II. The last time I was there was after the war. It was still standing. It was demolished later. The house had three or four rooms. I can clearly remember there was a part in the house, which had a tent-like construction with a mobile roof built in. Its structure included a cylinder with a wooden wheel on it. On the wheel there was a rope tied to two beams that pushed out the two sides the roof. When Sukkot came, we pulled the rope and the roof opened up. If it rained, we closed it again. It was a rarity to have such a house. During the holiday of Sukkot my grandfather used to eat and sleep in that tent because the laws required it.

My mother's brother, Mihaly Berkovits didn't live in Magyarlapos, but in Disznajo. He was a fairly rich man. He had a nice, big store. Later my brother Dezso ended up working there as an assistant, until he joined the army. Mihaly's wife was Jewish, and they had a daughter, Dalma. They were religious, but not their daughter. Mihaly got old and couldn't observe the traditions anymore. He died in Disznajo in the 1930s. Mihaly's wife, his daughter and her two children were deported. None of them returned. Dalma's husband was taken to forced labor, but I don't know anything about him. He didn't come back either, that's for sure.

One of my aunts, Sara Indig, nee Berkovits, lived in quite poor conditions. Aunt Indig had six children, who were about my age or younger. Her husband Jozsef Indig was a tinsmith, but his workshop wasn't going that well. One of his sons separated from the workshop and became a steeple tinsmith. He was doing well, but it was a dangerous job. He was the only one in the county who climbed up any steeple, and people used to watch him. I asked him all the time: ‘aren't you afraid, don't you get dizzy?' ‘No way – he said – I'm used to it, it's like walking on the ground.' One of Sara's grandsons is a rabbi in Israel. Jozsef, Sara's husband, died unexpectedly in 1937-38. His family was deported. All of them came home except one of the daughters.

I had another uncle, Mihaly Karl, the husband of Aunt Berta Karl, nee Berkovits. Berta was my mother's sister. She had two sons. Mihaly owned two stores in Magyarlapos. He was a wholesale trader, but they sold per unit, as well. There was nothing they didn't have: from boot-soles, leather, cotton, sugar, rice, iron, kerosene or gas to horseshoe nails and bolts, one could find anything. They were very well-situated, and my uncle was a quite avaricious man. They eventually went broke. I was around 15 then. My wealthy uncle wasn't managing the store by then because he was paralyzed. I can still remember the poor man was rolled over in the bed. He wasn't old at all; he was some 50 years old when it happened.

His son, Lazar took over the store and he revived it again. ‘Karl Mihaly es fiai' [Mihaly Karl and Sons], this was the name of the company. In Magyarlapos only the state institutions had phones, no private persons or stores had, except for this store. On Thursdays it had a tremendous turnover. The Jews used to go here on Thursday afternoon to buy the flour, sugar, oil, some kind of a margarine made out of coconut and kerosene they needed for Saturday. A family usually bought 6-10 kilos of flour. They didn't sell it in packs of 1 kilo, but there were these large paper bags with this special kind of opening. One used to measure it – that's how they sold the flour. It wasn't pre-packed flour just in bulk. 1 kilo of flour cost 4 lei; I will never forget that. They always bought approximately two such bags of flour. They bought some 4 kilos of whites to make challah, pasta and anything else they needed. Macaroni was an unknown notion. We heard of macaroni but to buy it, or biscuits, was impossible in Magyarlapos. However, there was chocolate.

One of my cousins, Sandor Nemes, worked in Mihaly Karl's store as an assistant. There were four assistants, and he was one of them. I used to go there myself on Thursdays to help out and cousin Lazar paid me for that. My cousin said to me once, ‘Hey you, listen to me! When Uncle Jaszuf Indig comes to do his shopping – my uncle's name was Jozsef, Jaszuf in Hebrew –, do the following.' There were long boxes with compartments for flour and sugar. Only sugar was pre-packed like today. He said, ‘Listen, always put 2 kilos of sugar, at the bottom of the bag, then place half a kilo of candles, they need them on Friday evening to light candles. If he needs a pair of boot-soles for one of his children, wrap it in paper and place it at the bottom of the bag, and on top of all place about three kilos of flour.' So I measured the package, it was 8-10 kilos and he paid for 10 kilos of flour, 40 lei in all. One kilo of sugar cost 32 lei, so you can see how expensive it was. We only did it for this uncle of ours, because he was the poorest.

After World War II, when I came home from captivity in 1949, I met my family in Des, because in the meantime my whole family had moved to Des: my brothers and sisters, and my whole-trader cousin Karl's family. Lazar was taken to forced labor somewhere in Ukraine, while his wife and two children were deported and died. I met Lazar who managed the store, we talked and we looked back on our lives in Magyarlapos. I said to him, ‘Listen to me Lazar, I'm now 28 and you are over 40. I owe you a confession. Do you remember when I worked for you? ‘Of course'- said he. ‘I'll tell you the truth: Sanyi told me that whenever uncle Jaszuf came in, to put in his bag sugar, pepper, cinnamon, everything he needed for a week', only the oil had to be left out. While I was telling him this, he just smiled. He said to me, ‘Do you think I was blind, I didn't see what was going on? I saw everything you and Sanyi were doing there.' He saw it all, but he turned a blind eye to it. Lazar emigrated to Israel in 1953-54, and settled in Haifa. At first he was a night-watchman in a warehouse, but after two or three years he recovered himself and became a clerk in an important bank.

One of my uncles from the maternal side was Izsak Nemes, a butcher. He was the husband of one of my mother's sisters, Zsuzsa Nemes. They had five children: Geza, Lazar, Jaszi, Sanyi and Ocsi. Three of them worked in their father's butchery, another one was a trader, and the fifth one was a carpenter. In the hill country the farmers' main occupation was sheep-breeding, and when spring came, they started to slaughter lambs. Izsak Nemes used to buy and sell lambs. I used to help him out with the slaughter. Cutting was fast, then they stuck a bicycle pump under the lamb's leg and armpit and pumped some air there. The butcher only had to make a cut and the entire skin of the animal could be taken off in one move. This skinning was my duty, and I received a fee for it from my uncle. They used to buy the lambs in March and slaughtered some 500-1000 of them each day. Then they put them on trucks at 6pm, on ice, and drove off. At 5am they arrived in Bucharest. The non-Jewish traders and butchers already awaited them there, and each of them bought some 20-30 lambs at once.

Ilona Steinmetz, my mother's other sister, got divorced because her husband became deranged. The husband went back to Sziget because he was from there originally. She had two sons. In 1938 a widower called Doppeld, a Jew who was originally from Magyarlapos, but living in America, moved back and married her. He was older than my aunt. He was a fashion designer in America, and designed ties. He was making good money, and he received a monthly pension of 120 dollars, an enormous sum in 1938. He wasn't able to spend even a fourth of that. Instead of emigrating to America, which they could have done, they remained here. She had one daughter with this man. In 1944 the whole family was deported. Only her elder son from her first marriage, Mozes Steinmetz, survived the war, and from Auschwitz he went directly to America, and still lives there and works as real estate agent. I even met him in 1984, when I went to America. He is not a wealthy, but a well-situated man.

I don't know anything about Malcsi Dub's and Emma Dub's family. They moved away from here, and I don't remember where. They didn't live in Lapos. They married some Jews, they had some daughters, but I don't know in what region they lived. The husbands were cousins. Back then we didn't keep in touch like today; we didn't travel too much. Traveling by car was way too expensive, and the roads were in bad shape. Everyone lived for themselves.

I didn't really know Nandor Berkovits, because he moved from Lapos to Des. He was the wealthiest of the siblings. He owned a large thread factory, and some other factory in Des. One of his children suffered a terrible accident. They were building something and in the yard there was a lime-pit where they put the lime and poured water on it. He fell into one of these pits and died, the poor thing. This was a tremendous tragedy for years, and not only for his family, but the entire kinsfolk talked only about this. I met uncle Nandor once in 1938. I remember he gave me 20 lei. 20 lei meant some two kilos of meat. During the war, Nandor was taken to forced labor. His first wife was deported, and I think they had a daughter who was also deported. The third child was Noe. Nandor survived the war and after the war he emigrated to Austria. There he got married for the second time. His second wife wasn't Jewish, and they didn't have any children. When I came back home from captivity, he was already gone, and lived in Vienna. Last time I met him was in 1967 in Haifa; he came to Israel especially to see me, he knew I was going to be there. He gave me 300 dollars. This was all the help he provided for me. He died shortly after our encounter.

Our family that lived in Magyarlapos, that is, the brothers and sisters who lived there, used to get together on Saturday afternoon, but for Sabbath dinner they went back home. The yard at my maternal grandmother's was full of children: there were at least 20 grandchildren. Everyone got some snacks there. Every Saturday we had meatballs. She used to say: ‘Everyone can eat as much as they can, because there are two for each of you…' She was religious and kept a kosher household. All of my brothers and sisters, including myself, were born in Magyarlapos: I was born first in 1920, then Matild in 1923, then came Dezso in 1925, Judit in 1926, Emma in 1928 and Zelma in 1930.

My paternal grandmother lived with our family. She had a small pub she inherited from her parents. She managed the pub by herself. The place didn't have a name. It was quite large, with tables and wooden benches. She sold liquor, spirit, tobacco and cigarettes. She was doing quite well; she made more money than my father. Especially on Thursdays, at the weekly fair, there was quite a racket: everyone drank and ate. Later I helped her out, and on Thursdays I served the customers. There was no meal served in my grandmother's pub. People used to bring the food and ate it there.

On Saturdays my grandmother closed the pub, but she opened the window and put there, let's say five packs of tobacco and cigarettes. There were customers who took a pack and put the money onto a plate. This is how it worked on Saturdays. It never occurred that someone took away a pack of tobacco and didn't put the money there, even though my grandmother wasn't there. Once the packs were gone, she put several more there. There was a small hotel in Magyarlapos, with four rooms or so, and the owner had a restaurant as well. In 1940, when Transylvania [2] was annexed to Hungary [following the Second Vienna Dictate [3], when the Hungarian era [4] began], the authorizations were revoked for Jews [on basis of the 2nd anti-Jewish law] [anti-Jewish laws in Hungary] [5]. My grandmother didn't want to give the pub away, so she joined with a Saxon gentleman called Strauss, and from then on the pub operated under his name, and they split the profit. The man's wife was a photographer, but later they divorced.

My family's situation wasn't too rosy, but we managed quite well. My father had a store at home. I used to help him out there, especially on Thursdays and Fridays, on the busier days. The store was furnished according to the style back then. There were four boxes, for each type of wheat flour: ‘0', ‘00', ‘000' and ‘0000' [Editor's note: the number of ‘0's represents the grinding quality of the flour], and another one for the corn-flour. There was coffee, candies, chocolate, and toilet-ware you could buy back then: soap, household soap, Nivea cream – this was the only cream, and everyone used it. Traders used to bring it from Brasso, since it was made there. There was a section for kerosene, and people used to put it in one-liter bottles or cans. Another section of the store held the two-meter iron grindings. These were the grindings, or as we called them, the rafs for carriages. Villagers used to go there saying their carriage grinding got damaged, so they bought these rafs. There were blacksmiths – mainly Christians –, who put the wheel on a special mechanism. They measured accurately the raf, heated its two ends and hammered them together. Then they heated it again and burnt it onto the wheel. The wheel then lasted for years. In the store one could also buy horseshoe iron, thin iron bars and horseshoe nails, because when one went to the blacksmith, they needed the nails to secure the horseshoes. Very few people bought coffee.

The store was inside our house, but my grandmother's pub was also there, in two separate rooms, and in addition we had four rooms and a kitchen. There was a room for my parents, one for the girls and one for the boys. Grandmother had her own room. For a while she was afraid to be alone, so I slept in her room on a couch. We weren't allowed to go to the movies: cinema was forbidden, our religion forbid it, even though there was hardly ever even a kiss featured in these movies. In the evening, my grandmother used to let me out through the window, because the movies were showing from 7pm or 8pm. So I got out through the window. The cinema was owned by a Jew. We got into the cinema, and I used to watch a movie three, four, even five times. There were these westerns, then Pat and Patason, similar to Laurel and Hardy, but an earlier one. And there was Zigotto, the main character of the movie was called this way. These movies were screened in the cinemas in the 1930s.

Our neighbors were a very rich, well-situated Hungarian family, and we were on very good terms with them. They had three or four cows. We used to go there for three liters of milk. I was the oldest, so I had to go for it. They had some large cans and a pail. The woman who was milking the cow, or her servant, had to wash their hands first: they rubbed their hands with boiled potatoes, just like with soap and washed it off with water. It wasn't allowed to wash hands with soap because soap is made from fat, and milk shouldn't come in contact with fat. So I had to wait for them until they milked the cow. We had one-liter bottles and a pail, specifically for milk, we didn't use theirs because it wasn't kosher. The neighbor poured the milk from the pail into one-liter bottles, and I carried them home.

I was around four or five, in 1923-25, when there was an enormous wave of emigrations to America. My father was on the list as well. But my mother didn't want to leave her family behind, nor her brothers and sisters, so we stayed here. My poor father, whenever he wasn't doing that well, always blamed my mother: ‘You are to blame for the situation we came to, because we stayed here.' Everyone emigrated then because one could get on one's feet and get rich quite quickly.

After the world-wide crisis [see Financial Crisis of 1929] [6], it was very difficult for my father to make money, and he tried everything just to make some. Eventually he managed somehow, but I did feel the difficulties. This was a world-wide crisis that also affected Romania. There was a two-year long drought – I remember this long drought – and some hail-storm, as well. There were problems I cannot talk about for just a few minutes; it would take me long hours to recount it all. 60-70 percent of those who had servants had to lay them off, because they had to provide them with a place to live, food and such things. For a while, when I was already a big boy, we had a servant, as well, but later, after 1932, we couldn't afford anymore to have employees. I noticed there were castes: the rich and the poor. There were people who lived on their salary, others lived in poorer conditions and needed assistance. Thank God we didn't need any.

My family was quite religious. My paternal grandmother was religious – she had a wig – and so did my mother and my maternal grandmother. They cut off their hair, but I never saw them bald; they were very careful with this. The Jewish women usually wore a shawl. The shawl was on top of the wig. Everyone [the women] had wigs in Magyarlapos. At most, 15 percent of them had no wigs, everybody else did. Although my father wasn't a Jew with a beard, he went to the synagogue each morning and evening. He used tzitzit and a tallit at the prayers. I also used tzitzit in the cheder after I turned 13. In my family it wasn't accustomed to pray with tallit; it was compulsory only after one got married. At the evening prayer one didn't use tallit, or tzitzit, one only needed it at the morning prayer. My father wore modern clothes. We wore tzitzit, but under our shirts. There was a square material, which was cut and one put it around his neck, and we kept our tzitzit in our trousers. This is prescribed by our laws; we are obligated to wear them all day long.

Our family respected the traditions right until the deportation. We had separate pots for meat and milk. For example, you weren't allowed to eat curds dumplings with the fork you had used for eating meat before. We also had a separate washing bowl for the pots. We had special Pesach pots, and we used to store them in chests – we had a large chest in the loft. On Pesach we brought these Pesach pots in and ate from them. We never ate pork meat and never had lard. But we had to store some lard, and we bought either a duck or a goose. They started to buy goose in fall. My mother always crammed 6-10 geese. I still remember how my poor mother sat and stuffed the geese with corn. They usually fed them up until they had five to six kilos. They were quite big. The poorer families, when they slaughtered the goose in winter, they preferred to sell the goose-liver to the wealthier families, because it was much in demand.

My poor mother used to wake up at 4am. There were seven of us in the family, so she kneaded two troughs of flour in carved troughs. We had plenty of wood in that area, so they made quite a lot of these troughs. When I got older, I used to help her out, especially after her illness began to develop, I used to do the kneading. Almost everywhere the custom was that the first thing people did on Friday morning was to make cheese-cake. This was a specialty of the Jews, and I will never forget how it tasted; I haven't eaten anything like it ever since. The cheese was inside the cake, which had to be eaten hot, or warm, with sour cream. There is something special about this deciliter of sour cream. On Friday noon bread for the whole week was already baked. My mother also used to bake challah in the oven, and she always glazed the top: we had two for Friday evening, two for Saturday noon and two for Saturday afternoon or sunset, because on Saturday we only ate white challah. The challah was not made with milk, but with plain water. It had a simple mass, just like bread, only it was braided. On Friday afternoon my mother cooked the meal for Saturday, as well. For lunch, on Friday we used to eat cracklings and goose-liver with mashed potatoes.

In the evening, of course, we had to celebrate Sabbath. There was the candle-lighting on Friday evening – this always had to be done by the woman. My mother lit the candles and blessed Sabbath. My father, too, had to say a blessing. He blessed his sons and kept the Sabbath day holy with a glass of wine. He then had everybody have a sip from that glass. And not because we had little wine, but because only that wine was holy, and each of us had to drink from it. For Friday evening we had fish aspic, gefilte fish or the so-called fake fish: they made dumpling out of chicken or hen breast, but spiced it just like the fish. This was kind of a sweet mince. We even used to make the aspic sweet, that is, it tasted sweetish. We also had meat soup with farfel, and from time to time my mother baked some pastries, as well.

There were these so-called shabesgoyim, the Sabbath Christians. Each of them used to go to ten to 20 families. On Friday evening they went to each family and put some wood in the stove. We only had wood heating, but in Magyarlapos there was plenty of wood, and cheap, too. My father always bought 15-20 stacks of wood in the spring, and it had time to dry. In fall, when the wood dried up, the villagers came and cut it up, then they placed it in the shed where the hen were, but at a different level. He prepared the firewood and the lighter already on Friday evening, then he came on Saturday dawn and kindled the fire. It was the shabesgoy's duty to come back every one and a half hours, and, during winter, put some wood on the fire, because Jews were not allowed to light the fire.

On Saturdays we weren't allowed to cook, you know. One was forbidden to put the meat-soup on a hot, heated stove, but one was allowed to put it on a cold stove. So the soup was on the cold stove, then the shabesgoy came and lit the fire, and that way the soup was warmed up. Everything was cooked in advance. We were allowed to take off the soup from the stove. In the morning the shabesgoy lit the kerosene lamp, and he put it out in the evening. He knew when people used to go to bed. He lowered the lamps, and people went to sleep. One hour after dawn, or when it was already daylight, he turned off the lamps. This went on until Saturday evening. Each month this was counted as four days of work, for which he was paid 100 lei per month. So, working for ten families he got 1000 lei, and this was a big salary then. Payment was arranged upon common agreement.

The Jewish kitchen has a very specific national food, the cholent. It is an extremely delicious dish. People cook it in different ways, but it tastes almost the same everywhere. Its preparation is as follows: you put in a big pot bean, vegetables, meat, fat, and close it with a lid. On Friday afternoon it must be brought to the baker, who takes out the coal from the oven before Saturday and puts the pots in the heated oven, all of them, some hundred or a hundred and fifty. The price for a pot was 5-6 lei, depending on how big it was, and how much place it occupied in the oven. Everybody knew his or her pot. After that the baker ‘plastered up' the oven-mouth to keep it hot and left the pots to boil slowly until Saturday noon. In Lapos only two Jewish families didn't keep a kosher household, two lawyers: Dr. Samu Biro and Dr. Harnic. They were not religious at all, never went to the synagogue, and didn't eat kosher meal. Interestingly they cooked cholent, probably with pork meat. When they brought the pot, they covered it with a bigger one and only after that they put it in the oven in order to protect the other pots from the treyf steam.

Saturday morning we weren't allowed to have breakfast before going to the synagogue. It was approximately 12am-1pm when we got home. The service was longer than those I'm conducting nowadays. [Editor's note: Bernat Sauber currently conducts the service in Marosvasarhely.] Saturday, after we came back home from the synagogue, I used to bring home the cholent. I did so until I turned 13. When all my brothers and sisters had passed this age, only the shabesgoyim did it. He came in with five to six pots, and it happened that he misplaced the pots.

The Saturday dinner was such a feast, that you can imagine everybody had their bellies overstuffed. They used to begin the Saturday lunch with a small glass of spirit. We used to have onion with egg or fish aspic as a side-dish. Fish is a very common meal for Jews. After each bite of fish you had a sip from the glass of spirit, because if you drank more than just a sip you would have got drunk. By the way, even now I can only eat jelly if I have a glass of maximum half a deciliter of spirit to sip after each bite. The fowl liver previously cooked with onion was cut with a hatchet and then mixed with onion and eggs. One used to eat radish with it. The Saturday lunch consisted of meat soup. We ate meat soup with radish; we couldn't even imagine it otherwise. In the meat soup my mother put soup stick, or she made a very thin sheet from eggs, spiced it with pepper, and cooked it. This gave a very exquisite taste to the soup. I haven't eaten such soup since. Then we had the good fatty cholent, which had both beef and poultry; you mixed them, this was the custom. You stuffed chicken with corn-flour, and flavored it with pepper and sugar. Then you sewed over the two ends of the skin and put it into the pot. This was called kugli. You put gershli with the bean into the cholent; this was a kind of skinned wheat. Or you put dried farfel. In our house this wasn't a custom, we didn't put any of these in it.

There was a special cookie baked by my mother in advance, on Friday afternoon. It was made from eggs, flour and sugar, and this congeries was baked in the oven. It was like matzah, and she baked it in pieces. It was thin, easy to bake and very delicious. After lunch we used to pray and sing Saturday praising songs, we called them zmires le shabat in Hebrew. After lunch, those who got used to it had one or two wine-and-sodas. 70 percent of the adult Jewish men used to sleep after lunch on Saturday afternoon. Their stomach was so full, that they could hardly move.

On Saturday we went to play outside. The temple had a beautiful large garden and yard with a lawn, where the boys and girls used to play separately. The girls didn't come to play with us because it wasn't allowed. The girls were allowed to enter the yard, but they were forbidden to play with the boys. They were even prohibited to go to the rabbi. I used to go to the rabbi each Saturday afternoon. There was a house in synagogue yard were the rabbi used to read and explain the weekly perek, which were studies written centuries ago by the rabbinate. There were the followers of the rabbi there; they were all bearded Hasidim [7] with payes. It wasn't for the children; we just went in, and stood there gaping. We looked because we enjoyed how they ate, drank and sang.

I wasn't able to study with my father on Saturdays because he was unable to. He was familiar with all the laws but if he took a Hebrew book, he didn't understand it completely. Usually 60 percent of the people who went to pray didn't understand the prayers since they were held in Hebrew. I understood them because I had studied it, unlike those who never attended cheder or those who attended it only for a short period, and forgot it. My father was very young when he got to Pest and he had a completely different life there.

On Saturday afternoon we had a third lunch, which wasn't really lunch, but more like a supper. It was a cold meal, mince or roast. On Saturday afternoon we didn't eat by any means meals that contained milk. On Saturday evening we looked for the stars appearing. We had to light the candle while my father said the prayer for the end of the holiday [Havdalah]. At the end of Saturday, my father lit a cigarette. That was the first thing he did, because he didn't smoke all day on Saturday. My father didn't work on Saturday.

My father's mother tongue was Hungarian. At home we use to speak in Hungarian; that was the everyday language. We spoke Yiddish on holidays, or when we went to the synagogue. My father learned Yiddish at home, as a child. He was a big fan of books. I can clearly remember that he read The Miserable Ones [by Victor Hugo]. We had no electricity, so he used to read by the light of a kerosene lamp placed on the bedside table. There were some arguments when my mother asked him to turn off the light because she couldn't sleep. One time the kerosene ran out, and my father went to get some more. It was in a bottle and he poured it in. He spilled some kerosene on several pages of a book. It was a huge scandal, because the book wasn't ours. I don't know how we cleaned it, I think with blotting-paper. We put the blotting-paper on the pages and ironed it, thus absorbing the kerosene.

Back home in Magyarlapos there was no Hungarian public library. The Jewish community only had a Hebrew library, where you could only find religious books. There were Reformed and Catholic confessional libraries, but Jewish people didn't go there. There you could find literature, not only religious books. But they didn't lend books to Jews, so Jews borrowed books from each other. There were well-situated people who bought books, and these books circulated in the Jewish community. Generally, Jews enjoyed reading very much. My father really liked reading: in the morning, or in the afternoon, when he had nothing to do, he read books or newspapers. My father read rather classical literature. He read only Hungarian books; he practically didn't know Romanian. Later he learned it, but he never spoke it perfectly.

I used to go for the books. They told me, ‘go now to X and ask him for that book'. It happened that X told me: ‘I don't have the book, Y has it, please come back in five days' and then Y sent me to somebody else. My father had a few books, because we bought books, too, so he used to lend out books himself. Books were very expensive, but we still bought them. Back home we had some sixty-seventy books. Not every Jew, but 10-15 percent had libraries at home, comprised of several books. There were well-situated Jews, who bought every serious thematic novel and itinerary. There were also those traveling traders who sold books.

There was a store where they sold newspapers, and books that were required reading in elementary school, edited by the Biblioteca pentru toti [Library for Everybody]. But my father didn't read Romanian publications. He read usually the Uj Kelet [New East, journal] from Kolozsvar. It was a very high level journal that even included literature; it had a special column for literature, especially in the Friday edition. It didn't appear on Saturday, but the Friday edition had eight to ten pages. Usually it was published with four pages. My father also read the Brassoi Lapok paper, which had more pages than the New East, but it was published only once a week. Then there was the Jo Estet [Good Evening] that used to be out in the evening and contained colorful stories and tabloid stories about what people enjoyed, about what had happened to an actor or in the world.

My mother read, too. We, the children, didn't read because we had more than enough to read for school anyway. We had no time to read novels, because we hardly had time for the required reading. I was quite young, around 13-14, when I began to read these shilling shockers. I was devouring them. They were edited in Pest, and each novel cost one shilling. These were adventure and Wild West stories intended exclusively for the young. We read cowboy stories, as well. In Temesvar there was a kind of pornographic journal – pornographic only in the context of those times –, which appeared now and then. I don't remember its title. We, the young boys, were eager to see it. When a number was out, it was passed along – secretly, of course.

I began to listen to the radio in my early childhood. I was ten or twelve years old when I already listened to Radio London and Radio Moscow. I didn't have a radio, but the father of one of my friends, a baker, had one. We used to go to his place to listen to the radio. We were about ten people listening. We didn't listen to music, only to the news. Radio London always began its broadcast with drumming, while Radio Moscow began it with the melody of the Internationale. We gathered there in the evening, two or three times a week: we usually got together on Saturday and Sunday evening, and on one evening during the week. These stations could only be received in the evening. During the day we couldn't receive them. We couldn't receive Budapest, either. They weren't jamming the broadcast, we just couldn't receive it because we lived between mountains, and the broadcast didn't come through.

My cousin had a radio, too; he was the wealthiest Jew there. I was seven years old, and I used to stand at his window. He said: ‘Come in and put the earphones on.' I couldn't put them on, so he had to help me, and I had the impression I was hearing a telephone discussion. The earphones could be unplugged, and thus everybody could listen to the radio. I was familiar with politics and with what was happening throughout the world. I read the newspapers all the time, at 13 the adults had to treat me like they treated each other. ‘What are you talking about?' They told me many times I was spreading rumors. These rumors they told me I was spreading, were in 1936-37, and they were about the situation of the front, and how much this or that cost.

For us, children, the holidays were distinctive events, right until I turned ten to twelve. We have lots of holidays, and each has a different significance. For example, the first holiday, Rosh Hashanah means the head of the year, that is New Year's Day. The holiday lasts two days. For us, every holiday begins the evening before. On the next day, at 8am, we have to be in the synagogue and the prayer lasts until 2pm. Yom Kippur is the highest holiday. The evening begins with fasting. At 6pm we have supper, and on the next evening, after the morning star rises. We are not allowed to drink, eat or smoke nothing at all. Only those who are on medication are allowed to drink some water. Children fasted around 10-12 hours, but once one turned 13, there was no getting away from it; one had to fast for the whole day.

After Yom Kippur comes Sukkot. The custom was that every Jewish family put up a tent in the yard. This is to symbolize that when Jews were coming out of Egypt, they lived in such tents. There were four walls of board prepared, joined with catches and this construction was in the yard of every Jew's house. They assembled them, put some pine branches on top and decorated them with beautiful ornaments. There were these colored sheets of paper, all kinds of colors, and shiny golden sheets, as well. Children used to make ornaments from these. We learned how to cut out the forms. There was a long paper band, wrapped around a nut. There were magen Davids, different biblical scenes and pictures about how the Jews were walking [in the desert]. They used to hang these ornaments on the walls of the tent. We used to keep these ornaments for the coming years. We used to hang apples and grapes, as well.

The truth is that the religious Jew has to eat in the morning, noon and evening and sleep in that tent for five days [a whole week, to be precise]. Regardless of the weather, in cold or heat, they had a couch to sleep on. We had such a tent, as well, but my father didn't sleep there. The religion lays down that people sleep there, but it was already cold outside, and there were very few who slept in the tent. [Editor's note: if it's raining or very cold, it's not obligatory to sleep in the tent.] There were other solutions, as well: some of the Jews, when building their house, built a room slightly higher than the others so one had to go up two or three steps. The roof wasn't fixed; the boards were placed on top of each other, so they were easy to remove. The two sides were opened using a rope on a pulley. Mainly the wealthier Jews could afford to build such houses; the others didn't have such constructions in their houses. We, the children, used to go and take supper inside the tent in the evening, but for breakfast we didn't go there; we ate inside the house. However, my father, who observed the religion, did have breakfast there. In the tent we sang some religious songs with Jewish themes.

They used to bring long palm-branches from Israel, called lulav, etrog, myrtle branches and there were these very nice smelling wickers, which had to be brought each day from the riverside and were also placed in the tent. These had a support, plaited from old lulav, and next to it there was the etrog. On the first day of Sukkot, each Jew had to go inside the sukkah to pray, holding the lulav and the etrog in their hands. They picked up the etrog, a plant between the lemon and the orange [lime fruit]. It has a small part at the end, which wasn't allowed to be broken off: it had to be there, and people were very careful with it. There was a prayer that had to be said. And what about the poorer Jews? Etrog had to be paid for, and it wasn't cheap at all. In these cases, for example, the Jewish children went from house to house – I did, too – took it [the etrog] and visited several houses. There they said the prayer. The branch had to be shaken – there's a ceremony to that. It was only allowed to be carried by men; women were forbidden to. Women had no say in this matter.

In addition, there was one etrog at the synagogue: those who couldn't afford to buy or pay for the etrog, came to the temple and joined the ceremony there. There is a special prayer. The etrog is taken round the synagogue, and is shaken towards different directions: to the East, to the West [to the North and to the South, as well], up towards God and down towards hell. Each [direction] had a different prayer. This was on the first and second day of Sukkot. The third day is a half-holiday. But this ceremony was repeated on every morning of the holiday. On the last but one day of the holiday, the morning of the seventh day, every Jew had to come to the synagogue, each of them with a bunch of five wickers, called haishanes in Hebrew, and they had to knock them together until no leaves were left on them. Thus people redeem their sins, and then they throw the bunch away. This was a day of atonement, the Hashanah Rabba.

On the seventh evening of Sukkot, that is, on the eight day, everyone was called to the Torah, this is called to step up to the Torah, and each had to say the prayer and read a pericope, a verse from the Torah. They used to read from the first and the last pericope of the Torah, and from the middle part, as well. Well, this took quite long, it could last until the evening, so in communities where there were, let's say, 300 Jews, there were five Torah scrolls, and people read from them in different corners. 15-25 people said the prayer; nobody was left out from the Torah reading. It was organized this way. In the center the notabilities and wealthy people were called up, while the others gathered in the corners. Everybody over 13 had to be called to the Torah. In a community like ours in Magyarlapos, there were 10-15 Torahs. After the reading processions followed: these had to be done seven times. People walked round inside the temple carrying Torah scrolls: these were the Hasidim, the very religious Jews, and they expressed their joy by loud singing, and they used to dance and sing with the Torahs. This was the holiday of Torah [the Simchat Torah]. Everyone had their turn to do the procession. Such a procession lasted two or three hours in our community. On these occasions, the children made for themselves flags out of colored paper, and, I remember, that we used to put an apple on the tip of the flag: we made a hole into the apple and put a candle in it, which we lit. Children walked round in the synagogue with these flags.

On the last day they selected three bridegrooms. There was the bridegroom of the Torah, the bridegroom of The Creation and the so-called Maftir. [Editor's note: Chatan Torah – the one who finishes the fifth book of Moses, Chatan Bereshit – the one who starts the first book of Moses, Maftir – the one who reads the verse referring to Shmini Atzeret, the holiday after Sukkot. These appear one after the other during the Torah reading on Simchat Torah, and they are all great privileges, but only the first two are called bridegrooms. The Maftir is the one who finishes the Torah reading on each Saturday and holiday.] When these three bridegrooms were praying – usually three notabilities – women used to throw nuts, sugar and hazelnuts. This was for the joy of the children, who picked them up. These were all wealthy Jews, and in the following three weeks, on Saturday, they were bound to bring to the synagogue cake and beverage, and invite everyone to dinner. This was much to the liking of the children, and the temple was packed with them, each picking up the nuts.

The holiday of Torah was a festival for children. On the two days of the holiday it was a custom to play with nuts – children entertained themselves this way. In the afternoon they gathered and there were several games. One of them was brekli. Brekli means board. We leant the board cater-cornered against a chair, stood beside it, let's say five of us, and each let a nut roll down the board. The winner was the one who managed to knock someone else's nut, and the winner picked up all the nuts on the ground.

There was another game, resh, meaning head, and each player had three nuts to play with. They put the nuts next to each other on a level surface – if there was any cement, they preferred it, otherwise they put them on the ground. The game begins by choosing the one who will throw first. The first player put a nut next to the line of nuts. The second one came saying he occupied a certain length, let's say five meters, and put his nut next to the nut line. Then another came and put two more nuts, occupying two meters, and so on. The first to throw was the one who put the last nut down. So we had a nut-line of five to six meters. The children selected in advance the roundest nuts, smoothed them, put a hole in them and poured lead or tin into it – this substance one used to solder. They did this to make them heavier and roll straight when thrown. So the player threw the nut and, if it hit the head of the line, the whole line was his, and if he hit only the back of the line, he could only pick up those nuts. This was a very common entertainment, children used to play it from morning to evening.

As I look back, I'm always feeling nostalgic, thinking what a holiday was that for us. When we went home, our pockets were full of nuts. This wasn't a question of bringing home some nuts, because we had enough at home, but it was a special feeling to win 30 or even 50 nuts. The other, the loser, began to cry so the others gave him a nut or two just to have something in his pocket. We played mainly in the yard of the synagogue, because there was plenty of room there, but we also played at some houses. There were several wealthy Jews who had some 10-meter-long porch-like constructions in front of their houses, which were covered with concrete. Only the rich Jews could afford to build their houses with such porches.

In the countryside where we lived grape did not grow. People were bringing grape from other places and sold it, and if they didn't sell all of it, they had an empty house where they used to store it. We had no money to buy grapes. I think I was eleven or twelve, and one time we went to that house, some eight of us, Jewish children, broke in and stuffed ourselves with grapes. The real problem wasn't that we ate some 20 kilos of grape, but that we destroyed almost all of it. This happened on a Saturday afternoon, even though our religion forbids us to do that on Saturday. Of course, the gendarmes came on Monday and took us in. Eventually it had no consequences, because we weren't responsible for our deed, since we were all underage, but they forced our parents to pay for the damages.

Another example was that they brought watermelons from hundreds of kilometers away, because they didn't grow there. They were piled up in gigantic heaps, with I don't know how many buyers around them. Then we went there and began touching the melons, but in the meantime I took another one and threw it backwards through my legs to another kid, who then gave it to a third one, who ran away with it.

There was another prank we used to play, when people brought fruits: apple, pear or plum in cross-overs. These were long-shaped baskets that country people used to carry on their backs, put them on the ground and placed them between two stones in order to prevent them from falling over. This was a specialty of our region. A whole bunch, some ten to twelve children, walked around until one of us ‘accidentally' stumbled over a basket. The basket fell over and the apples scattered. The man or the woman began running after some of us, but there was no way they could catch us, since the market was full of carriages and one could hide anywhere, even under these carriages, so they were unable to catch us. In the meantime we packed our pockets with apples, pears or plums, anything we could get. We used to play this kind of pranks.

Magyarlapos had some five and a half thousand inhabitants. They were mainly Hungarians, some 60-70 percent of the population was Hungarian, that's why it was called Magyarlapos [Hungarian Lapos]. Some 18-20 percent was Jewish, and the rest were Romanians and Gypsies. Magyarlapos was a district residence; it even had a courthouse. The 900 or so Jews who lived in Magyarlapos were all religious, with two or three exceptions. They used to go to the synagogue every morning, evening and Saturday. As I see it now, they had a quite harsh life. There were three wholesalers who supplied food for the countryside: flour, sugar, rice etc., pots, cotton, iron, horseshoe iron, horseshoe nails and kerosene. One of them was a cousin of mine from the maternal side, Lazar Karl; he was the wealthiest.

The following is a very interesting thing we were doing, and it began around March, when there were lots of lambs. The main occupation in the region was lamb-breeding, sheep-breeding respectively. There were enormous pastures there, and lots of lambs and sheep. So, my father or I went to the market, because I was already an expert in it. I checked the lamb, and I was able to tell it weighed around six, seven or eight kilos, so I started to haggle and finally bought it. I took it to the butcher, there they slaughtered it, I paid out the butcher, skinned and sold it. Let's say, for example, that I bought the lamb for 60 lei. I paid 2 lei for the slaughtering and three for the skinning, that's 5 lei. Someone else gathered the bowels of the lamb, cut them up and mixed them with bran, and I think they fed the ducks with it.

I wasn't alone; we were some 50 people buying lamb. Then I took the back part of the lamb and began walking around the market, the main square. There were three churches there: the Reformed, the Catholic, and later, I think in 1926, they built a Greek Catholic church, as well. So we were walking up and down the area, and people were asking us: ‘So how much for the lamb?' ‘45 lei' – I said. There were some three or four kilos of meat. We haggled, and we were quite skilled in this. We knew we had to ask a higher price, say by 10-15 lei, in order to be able to lower it, and in the end I sold it for 30 lei. I sold the skin separately for 20 or 25 lei, so I got a total 50 lei. I had bought it for 60 lei, and it cost me another 5 lei, but I was left with the meat, almost for free.

In the summer, from March until June, we ate only lamb meat. Every dinner consisted of lamb: lamb stew, roast lamb, lamb fried in breadcrumbs, ‘Parisian' cutlet, etc. We were fed up with lamb. In October the sheep season began. There were lambs they couldn't sell in the spring, so those grew up and became sheep. Then I went to the market and bought a sheep of say 10-15 kilos. And we did the same as we had done with the lambs: had it slaughtered, sold the skin and the rest, and we were left with the forepart. I still like sheep meat very much; I'm considering it a delicacy.

Then there was a shochet – he was a Hasid shochet. He went each week to the slaughterhouse and his duty was to butcher a certain number of cattle. He examined them, of course, for any illness: this meant they inflated its lungs, and if they found small TB utricles in it, Jews weren't allowed to eat it, as it was treyf. The shochet slaughtered the cattle following a special procedure, then they took it to the butchery. There were three Jewish butchers who processed the slaughtered cattle. My grandfather Mendel Berkovits also had a butchery where they used to take cattle. Usually the shochet slaughtered for the Jews each Friday or Thursday some fowls, one or two hen, geese or whatever, but mainly crammed fowls, since those had fat. Then they collected some 40-50 liters of fowl fat in cans, because Jews weren't allowed to cook with lard.

Oil was still relatively rare to find; people only began using it in the early 1930s. There was a Jewish miller who had an oil-press, and he used to make oil. People somewhat despised those who cooked with oil. They even said it: you can smell this man is cooking with oil, and he is a poor man – the goose and duck fat was very expensive. In the winter, the poorer ones bought eight to ten kilos of meat, cured it just like pork meat and smoked it to be totally dry. Then they ate it throughout the year, once a week, on Wednesday, with bean soup. This was a common menu for everyone in Magyarlapos: on Wednesday there was bean soup with smoked meat. By the way, I was and still am a big fan of beans; I can still eat beans seven times a week, in any form.

There was plenty of fish in the Lapos River, and there were people who had this occupation: fishing. Only the Jews bought fish. The fishers didn't even go to the Christian houses when they wanted to sell fish. They went from house to house, and each of them had their regular customers. He knew Sauber needed three kilos of fish, so he was there on Friday morning with those three kilos of fish. My mother scraped the fish, cooked it, and from the rest she made aspic. We only ate scaly fish; we were not allowed to eat pike because it is a predator.

There were six retailers and two wholesalers, who also sold by the piece. My father was a trader, as well. He bought each week two sacks of flour, and a chest of sugar – the sugar cubes were in chests, granulated sugar wasn't yet that popular, people preferred sugar cubes. He also bought 300 liters of kerosene, 50 kilos of copper cable, rice, coffee and everything. These traders all had their own territories, and mainly Jews, but also Christians, used to buy from the Jewish stores. There was only one Christian store, owned by a Romanian, but he went broke. 70 percent of the customers bought on credit. This usually took place as follows: the customers who came in had a small booklet, and the trader had a large book. The customer said: ‘I would like two kilos of 0 flour, four kilos of 0000 flour, one kilo of rice, two liters of kerosene' etc. They both wrote down in their books all these goods. At the end of the month they settled the bills, usually without any problems.

There were two warehouses where they sold boards, and there were two carpenters, around five tailors, a Jewish doctor and three Jewish lawyers. The other Jews lived from this and that. How did they sustain themselves? On Thursday they went to the market in Lapos and bought up eggs, as there were no egg factories yet. Each week on Sunday and Thursday the villagers came to the market and sold eggs. They came from as far as 20-30 kilometers. I remember an egg cost 25 banis. One used to look at the eggs to see how big they were, and bought some 3,000-4,000 eggs for 20 banis each. There were chests two meters long and half a meter wide, and they put some 1,200 eggs in such a chest, this was the standard, and they used hay, straw and offal timber to prevent them from breaking as easily as they do today. This had to be done very quickly, and it was quite hard work. They had such great skills; they could hold six eggs in their hands. They nailed down the chest and tied it with thin bands. Then, in the afternoon, the whole traders from Des came and bought three or four such chests, so they made a profit of 10 banis or 5 banis per egg. They couldn't sell all the eggs, because everyone had hens at home. We too had five to eight hens, so we didn't have to buy eggs. The villagers had no one to sell the eggs to, so when these traders came they bought it all up. These eggs were all exported. There were at least 30 families that had this occupation, and they got by, but just.

I only worked for a short while beside my father, until I turned 12-13, then I was sent to the rabbi school. There were others who remained there to work with their fathers, and others again became traveling agents for different companies. There were these sheets with pieces of linen, called patterns. They cost 100-120 lei per square meter, and the agents went to every house and showed them to people. They even sold it in installments. This ensured a good living. Others, especially the younger ones, got commissions to make arrangements in the shire-town. It wasn't easy to get to Des: the trip cost some 100 lei, which was a four day-wage. So it wasn't possible to go to Des for every small thing, such as going to the public finances or buying drugs.

We only got electricity in 1938, and even then it was just some improvisation. There was a steam-boiler that worked with wood, and attached to it with straps there was a generator. They connected the offices and the stores to it. It only functioned in the evening and in the morning. Some people had radio sets. The first radio in the village was my wealthy cousin's. I will never forget that when I was six he allowed me to put on the earphones and listen to it. These radios functioned with batteries, which had to be recharged from time to time. In Des there was electricity and the batteries could be recharged there. There were people whose sole occupation was to collect 50 batteries and bring them to Des. Two days later they went there again and brought them back, then they took another 100, and so on and so forth. This was an occupation, too.

People were ingenious and looked for anything they could make money from. There were people who bought up the apples even when they were still on the tree. Someone had twenty trees. I worked there, as well, and once, when I got off the ladder, someone just bought two or three truckloads of apples. We had to harvest them and put them into chests, for export.

Some five kilometers from Lapos there was a mine. Some people used to mine some cellophane-like, totally thermo-resistant material. They brought up the pieces from the mine. They had to be cleaned, and there were some thick pieces that had to be cut into 20 or 50 pieces, in order to attain the thickness of half a millimeter. And then they exported them. There were only two of three such places in the country. This material was mainly used for isolation, or for 200 degree boilers or melting furnaces to close the observation-slit, because at that time thermo-resistant glass didn't exist yet. It was quite remarkable. One of my cousins had this job, and I worked there for a while as well, because I had no other job.

Some three kilometers from Lapos there was a monastery, a manastire [in Romanian], on the top of the hill. I went there two or three times; we had to climb up there on all fours. In August, at the Assumption of the Virgin Mary, people came from as far as 100 to 300 kilometers on foot, 30-50 people from one village. This pilgrimage lasted for a week. It was already very hot outside, so we made lemonade with sugar and saccharin and were selling it.

The saccharin was the subject of another trade, because it wasn't allowed to be sold, as it was much cheaper than sugar and there was a sugar monopoly. There was an old Jewish lady in Lapos who got the saccharin smuggled in from Czechoslovakia, through Sziget. [Maramarossziget is neighboring Transcarpathia, which was part of Czechoslovakia between 1920 and 1939.] She used to stand in front of her small store, always dressed in a patched, quite dirty apron, with her hands in her pockets. The dress had two pockets. Back then the saccharin pills were packed in paper packages, folded into bags. Sugar was very expensive and people didn't really buy it. In Czechoslovakia sugar was cheaper, and people used to smuggle it from there. I was already a big boy, around 17, so I also bought saccharin from the old lady. She didn't give it just to anybody, but she knew me. Saccharin didn't look like it does today; it was called ezeredes [thousand sweet], and looked like rice. One put two pieces in half a liter of water, and there was enough to sweeten coffee, white coffee or anything else for a whole week. It was very cheap compared to sugar, and it was very good.

Back then I also went to Sziget: I had some poor shoes on my feet, a pair of poor trousers, a poor jacket, a poor shirt and I took a goose with me. I went to Czechoslovakia, sold the goose and from the money I got I bought myself some clothes and threw away the old ones. Food was so expensive in Czechoslovakia, that from the price of a goose one could dress oneself from head to foot.

Another person was selling rock-flint smuggled in from Czechoslovakia. It wasn't allowed to use a lighter then, because there was a match monopoly. [Editor's note: In the interwar period it was a characteristic of the Romanian economic policy that due to the lack of some goods (salt, kerosene, match, etc.) the state had monopoly in them.] If you were caught selling them, you were punished. You weren't even allowed to sell tobacco. Villagers used to dry tobacco leaves and surrender them to the state, but they were careful to hide and then sell some. Cigarettes were relatively expensive, so people used to buy tobacco and cut it up. Cigarette paper was also smuggled in from Czechoslovakia, because in Romania there was no technology suitable to manufacture it. It was just as thin as it is today, and they used to put in it the dried tobacco.

Now let me bring up a social issue: there were at least 150 people in Magyarlapos who had no income at all. There was no such thing as a retiree; only those got pensions who worked for the gendarmerie or the town-hall and had retired. If one worked as an assistant of a trader, and wasn't able to work anymore, what happened with them? There were no international Jewish world organizations then that could finance them, like today. In the synagogue, at each prayer, in the morning and in the evening, there were two or three religious people walking from one person to the next and collecting in their palms just enough money to ensure the necessary food for those without any income.

My father, amongst others, got involved in this action [at the local aid organization], in the sense that he got a list of people who had children: three, four, five or eight, and for each the needed amount of flour, sugar, kerosene, rice or shoe sole, because shoes needed soling or patching. They commissioned a man to distribute these goods. The Jewish community used to organize these actions – they drew up the list – so the community itself supported these people, from the money they collected through the donations at the synagogue. The community paid for the delivered goods. If someone died in such a family, from then on they got less. Nobody knew what the others were getting and where from. These people lived on these goods: they got three to five kilos of meat, depending on how many members the family had. Almost 30 percent of the Jewish population was in need. There were lots of poor people.

I only remember one case when someone converted from Judaism. The Markovitses were a very observant family. They had a small booth where they were selling soda and sweets. The daughter worked in that store. She was a very pretty girl. There was a collector, a very good-looking Romanian man, the head of the public finances. They were about the same age, or the man was slightly older, and they fell in love with each other. One day the girl disappeared. They looked for here everywhere for months, but nobody knew what had happened to her. In the end, one of the neighbors told them that she was in the house of the collector. Moreover, they had been married by a Romanian priest. The whole family was totally devastated. For a Jew, a Jew who converted is the same as a dead one. The whole community was talking only about what had happened – she was excluded from the community. She was even disowned by her family and they broke any contact with her. Interestingly, she wasn't deported and had two children. She has already died; she was six years older than I.

There was a famous rabbi dynasty, the Teitelbaums [8]; they were originally from Sziget. My rabbi was also a descendant of this dynasty, and had a younger cousin who was in Szatmar around 1933-1934. His name was Jajlis Rebbe. He came to Szatmar from Nagykaroly, and managed to gather so many followers that he became world famous and people came to him even from as far as America or Switzerland. But our rabbi was equally religious, he was too a Hasid rabbi. This rabbi was an older man; I remember that when I was a child he was already 60, and ten to twelve years later he died. He was bearded and had a fur cap, like the Polish boyars, called shtraymel, the Polish Hasidim used to wear them. He had a black caftan, white stockings and low shoes – in that period low shoes were something exceptional. Back then everyone wore legged shoes. The low shoes were black shoes the countrywomen used to wear, just that theirs were made from rubber, while the rabbi's were leather, of course. His son-in-law was the judge, that is the dayyan. He had two sons, both rabbis, one of them in Hungary, the other one in Czechoslovakia. I don't recall their names.

The rabbi's wife had duties, for example, before marriage, she walked the bride to the mikveh for the ritual bath. There was a mikveh in Magyarlapos, and one could go there every Friday afternoon. This was something people really enjoyed, since there was no bathroom in the whole village. There were 16 wooden tubs with hot water; one had to bathe there. Next people went to the large pool in which people had to go underwater. You were not allowed to go directly into the pool, except for one occasion during the autumn holidays. On the holidays of fall one had to wake up at 4am on seven days, and had to go to the synagogue to do penance. Long prayers had to be said there. Afterwards it was obligatory to go to the mikveh, and people went directly into the pool, without washing themselves first. They had to dive three times into the water, dry themselves with a towel and then they got out. Women had their special day when they went to the mikveh. They had to go there each month after their menstruation. There were very severe rules. The husband was prohibited by law from accepting even a glass of water from his wife in this period of impurity, to prevent the lust after his wife. This rule was observed in our family, as well.

If you had a problem, the first one you were supposed to turn to was the rabbi. Everybody did this. The rabbi settled the litigations, but as far as I remember, there were no such cases in our family. For example, if someone owed me 500,000 lei, we agreed whether to go to court or to the rabbi. If one agreed to go to the rabbi, there was no further discussion. If the rabbi said it's white, it was white. There was no room for appeal, one had to obey the decision. Usually people turned to the rabbi with serious issues, and the rabbi normally had a very loyal attitude towards these problems. The son-in-law of the rabbi from Lapos was called Gross. He was the dayyan. My mother got the hen slaughtered by the shochet, took it home and cut it up. If she found some deformation, she had to go to the dayyan. The dayyan examined it and decided whether it could be eaten or not. If he decided it was not good, it had to be thrown away. They were very decent, though: if a poor man went to him and there was something wrong with his hen, the dayyan knew how many children the family had, and would tell him: ‘Cut this out, throw it away and eat the rest.'

After I turned five, I began to attend cheder, the Jewish school. The Jewish school meant that we only studied Hebrew and religion. Children usually began to study at cheder at the age of six and attended it until 14. Some continued to attend it even after their bar mitzvah and those who wanted, could go to yeshivah. Girls, of course, weren't allowed to go to cheder. But there was the melamed, the teacher, and, at home, his wife was teaching the girls to read and write in Hebrew. Some 20-30 girls were going there, at different hours. They were taught two to three hours a day. They didn't learn the pericope, but the 613 commandments a Jew should know, they had to learn. They learned the prayers, especially the Saturday and the holiday prayers. Women held a great responsibility in observing the laws and in educating the children.

The children begin by learning to write and read in Hebrew. As the child advances in age, teaching has several levels. Around the first year they learn the letters, to write and read. They get a general idea about the holidays and their meaning. In the second year they begin the weekly pericope. The Torah is divided into 54 sections, one for each week. In the first week they learn that God created the world, Adam, Eve, what did they do and so on. Then comes Noah and so on, for a whole year, until they learn all of it.

The teaching method was that I had to read in Hebrew and translate it immediately into Yiddish. For example ‘Bereshit bara Elohim et hashamayim ve'et ha'arets'. That is: In the beginning God created heaven and earth. And I had to translate it right away. Next it says: ‘vyhi mavdil beyn mayim lamayim', which means ‘divided between water and earth' [Editor's note: the precise translation is ‘it's divided between water and waters']. So we had to learn this way. Each of these pericopes, these stories, has 10-15 pages, and it went on like this. We didn't learn any comments, we had to learn them literally. In the third or fourth year we began studying the Rashi [9]. The Bible has many comments, included in the biblical reading book: the main commentator is Rashi, one of the most renowned scientists, even more famous than Maimonides [10], who wrote the comment on the entire Torah. [Editor's note: To be more precise, Rashi wrote a comment on the Mishnah, while Maimonides' comment is on the Mishnah Torah.] But only a few studied it because it was quite difficult. The comment itself was quite abstract and the structure of sentences is quite complex. In the third year we began studying the Talmud. We learned all this in cheder, in Hebrew.

I began the regular public school at the age of six. There were two Christian schools in Magyarlapos, a Catholic and a Reformed one. But they were only admitting children of the respective confessions. The Romanians had no confessional school; they attended the public school. So we had to go to the Romanian school, of course. This was eight years after Transylvania was annexed to Romania [following the Trianon Peace Treaty] [11], and my parents hardly knew any words in Romanian, and it was quite difficult for us in school, as well.

From 6am to 7am I used to go to cheder, and the first thing we did was pray, and this lasted half an hour. In the next half an hour we learned the weekly pericope. We prayed just like at the synagogue, there was a chazzan and the others followed him. There were no schoolbags at that time; we just tied a wire around the books. We had two books or so. At 7am we went to the school because that's when the teaching began, and it lasted until 12am-1pm. In the afternoon we went home, had dinner and then we went to cheder again and were there until 6-7pm. Children studied seven to eight hours a day; that was mandatory. And usually every family followed these rules.

There were teachers specially trained for it, called melamedim. Of course, the comment of the Talmud wasn't at the level they had at the yeshivah. There weren't small desk like we had in school; we only had a long table. At the head of the table was the melamed, the teacher, and we, the children were sitting in front of him, in line. Each of us had a small booklet. Each year the weekly pericope, the 54 sections of the Torah, was edited in Kolozsvar. This included the Torah, the Targum, that is, the Torah translated into Aramaic, and under it, the Rashi comments. This went on for years. We learned the same thing each year, over and over again. I, for instance, had three editions of the pericope, and they were all identical. I remember it cost 3 lei, and it had the format of a larger copy-book.

On Saturday we gathered at the Jewish school or at the rabbi's, and he examined us. Usually we went there at 2pm or 3pm, after lunch. The rabbi's house had a large room that was full of books, from the floor to the ceiling. I wouldn't say it was an office, but a room where he studied the books day in day out; it was more like a study room. I don't even know what was in there. He didn't do anything else all day long, just studied the different Torah, Talmud and Kabbala editions and comments, and wrote his own comments, as well. This basically was a library. You wouldn't believe it, but the rabbi had, say at least 1,200 Hebrew books. He came on Saturday afternoon and asked each of us one at a time to explain this or that section. If the rabbi had no time to come, some Talmud scholar examined us. There were these erudite Jews who studied in the yeshivah, but didn't become rabbis. They remained unprofessional, but they had a very extensive knowledge, and they examined us. In these cases we went to the school, to cheder. They examined us one at a time. In Magyarlapos I finished all four years of cheder.

The rabbi had a rabbi school, and there were always some 50 young bocherim. The rabbi gave lectures, and then he examined them, and he did that each week and even gave grades. The grades were corresponding to the order number of the Hebrew letters. These bocherim had a canteen, and a boarding house to live. It was quite difficult for them to sustain themselves, because the community had no money to finance them. Instead, the trainees, when summer came and the harvesting season began, began to wander around these parts of Transylvania: many Jews had threshing-machines. They went out and gathered some two truckloads of wheat and sold it, sent it by train, thus supporting the canteen. There were some wealthier boys among them who paid for their studies. Everyone got a meal voucher, for which they got three quarters of a kilo of bread, for breakfast a cup of white coffee, for lunch a plate of bean soup, with something or meat soup with a piece of meat, or pasta or semolina. They had a canteen and they used to eat there. On Saturdays they were assigned to go to one of the families for lunch. We too had one or two trainees over for lunch. It wasn't allowed to eat breakfast, because it was prohibited to eat before the prayer, but at noon they had lunch.

In the afternoon the rabbi organized a common table for the departing of Saturday, which was a special event. The observant Jews were all there; it was full of bearded Jews, because the very religious Jews all had beards. They used to line up at the table. They used to prepare fish, but they didn't cook it; it was only in the form of fish aspic, and usually they put in front of the rabbi fish aspic of about one and a half kilos. Everyone went to wash their hands, then the rabbi graced the food. There were three or four plates of such aspic, but nobody touched it until the rabbi had eaten the head of the fish. After he had eaten the heads of the three fish, the following was the custom: the plates were put in front of the followers and everyone took a piece of it. The rest, everyone ate as they could, some had larger, others smaller bits, another had the tail and so on and so forth. This meal, after everyone ate from it, was called shrayim in Hebrew - the rabbi's leftovers. There were other dishes as well, but this was a distinctive feature, and so was the glass of spirit or wine that followed.

The prayer book includes all the songs with lyrics one has to sing to honor the Saturday. After that the prayer and the departing of Saturday followed. I attended these suppers after I turned eleven or twelve, even before my bar mitzvah. We thought this was a matter of course. At least I strongly believed in everything until I turned 15.

The religious ones observed very strictly the laws. On Pesach, for example, it wasn't allowed to eat anything raised, that is, containing yeast. The custom back in Lapos was that they bought two trucks of wheat from a landlord, cleaned the mill, floured it and made matzah from it. Baking matzah for the whole community usually took four weeks. The procedure was that they had an adequate room, and there was the water man, the flour man, the kneader, and there were the rollers, and another who punched the batter with a special tool, another one who handed it to the stove, and one who put it in and took it out from the oven. The water had to be I don't know how many meters away from the flour. There were say 30 women, they cut up the batter into 30 pieces on special boards. They kneaded just as much as they could roll out, because there shouldn't be left any remains. There was a supervisor who, after they rolled out the batter, took the citling [Hungarian for scraper], a piece of iron with a small edge, and cleaned and scraped off the boards, in order to remove any remains, because that would have raised. Preparation was that strict to ensure that the Pesach matzah would comply with the laws.

The matzah for the rabbi had to be made as follows: he called together the whole yeshivah – I attended the yeshivah from Lapos for a short period after cheder – all the children, in a large room with long tables. We put the wheat on the table, and we had to pick out the sprouted wheat grains, just like they do with the rice, because those were not adequate. Only men were allowed to prepare the matzah for the rabbi, from kneading to rolling it out; women were not allowed to touch it. And the matzah was quite thick. And what did the rabbi do with it? For both Seder nights three matzot are required, and he sent to the wealthier or very observant Jews six pieces of matzah. There were richer, well-situated Jews, say fifty families, and they donated so much money the rabbi could sustain himself for almost a year. They gave out the matzah symbolically, as recompense for the donations.

My father wanted me to be religious and to be able to carry out the tasks, if not the rabbi's, at least the ones related to the synagogue. I spent the first one and a half years at the yeshivah in Magyarlapos, but then my father didn't want me to be there anymore, because he knew that if I remained in Magyarlapos, it wouldn't work out. And the yeshivah in Szekelyhid [Sacueni, today Romania] was the most distinguished one in Romania, and all the great rabbis finished that yeshivah, and it was my father's obsession. These great rabbis were in Nagykaroly or Szatmar, but their title wasn't just rabbi, they were rather miracle rabbis. Their occupation was to browse the Bible, the different studies and rules. The rabbi of Szekelyhid also had this specialty. He was an unprofessional rabbi, and taught rabbis or shochetim, anyone who ended up there. I hadn't the faintest idea about the Kabbala, even though I was quite a good pupil.

My father sent me to Szekelyhid, with my younger cousin Jaszi Nemes. I was around 14 when I got there. It was quite costly to be there. We had a regular canteen there. We stayed in a sector until a very rich American Jew came and built a beautiful, storied boarding house, and we moved in there. I was there for two and a half years. Dr. Rosner was the rabbi there; he was one of the most erudite rabbis in the country. In Vienna there was a Hebrew university and he took his doctorate there. The system was the same as in Magyarlapos, the rabbi told us. There you could see which class people were coming from. The rich Jewish boys had a separate canteen, they ate goose meat, cracklings and goose liver there, and everything was prepared especially for them. We, the middle-class and the poor, got around one kilo of bread that we had to portion. Breakfast consisted of white coffee, the lunch was consistent, and we had supper, too. Everything was kosher, of course. I met some very religious Jewish boys there. I was religious, too, but I didn't have a long payes, just short ones, and I used to put them behind my ear. I never had a beard, only a moustache, because after 1940 in Northern Transylvania the moustache was in vogue, as opposed to Hungary.

In the yeshivah in Szekelyhid we didn't take up the weekly pericope anymore; we were beyond that. Instead, we studied the Talmud. The rabbi had some quite large, very thick books he used to teach from. He extracted something from them, for instance the Gitn [the tract of the Talmud by Gitn], the divorce. What were the rules in order for a Jew to be separated from his wife? There was no such thing that a woman divorced her husband; only the husband could divorce his wife. There were around 250-300 pages on this issue. And it had two or three interpretations. This wasn't working as simple as one took it and read it, and gave a simple explanation. Instead, one had to provide an explanation for each section, which wasn't in the text; it had to be said based on a deduction. The rabbi gave a lecture on these issues, but we didn't take notes; we only paid attention to what he was saying. The interesting thing was that these comments were not written down. I'm not saying that those who finished yeshivah knew everything word for word, but they knew the essence of all the comments. Regardless whether you went to the yeshivot in Szatmar, Vizhnits or Tasnad, or to the yeshivah in Szekelyhid, there were the same explanations, with minor differences. I often wondered how this was possible. It's true these people studied the books not once, but five or six, or even ten times. There were some 70 books they studied for four to five years. There were the beginners, then the second year students, then the advanced ones, and those who were in the last years were actually able to teach.

We learned together. We stayed in something like a campus. The wealthier Jewish boys rented rooms. There were four or five beds in these rooms, and they slept there. There were such students, five to six years older than I, who also attended the yeshivah. These were the bocherim; bocher means in fact young man. They were called hazr-bocherim. Hazr means repetition, so they were the repeating bocherim. The bocherim had already finished yeshivah, some four to six years of studies, and they were able to teach almost at the rabbi's level. We had an older bocher who helped us rehearse.

In the morning we went to pray. If the rabbi gave a lecture, we listened to it, after that we went home and until noon, 1 or 2pm, the four of us, five with the bocher, we rehearsed one step at a time everything, because we had to learn everything that was said at the lecture, since each weekend, on Friday, the rabbi examined us. In fact the examinations began already on Thursday afternoon and lasted until Friday noon. Everybody had to be there for the examination, and each time we got grades. There was the small alef, that is the alef for satisfactory, the middle alef for good and the big alef for very good. There were only these three grades. There was a register with all the students registered in it, written in Hebrew, and the rabbi recorded there your grades.

This is how the teaching took place back then. There was no such thing that someone had no satisfactory knowledge. It wasn't possible because only talented and clever people were admitted there. Otherwise it would have been impossible to understand those things, even if they would talk about a verse for five days. Only those boys went there, who were in the first place children of religious parents, and furthermore, if they were smart enough. For those who were unable, it was just an unnecessary trip, since after two or three weeks they were advised to leave and learn a profession. I got to this yeshivah in mid-1933 and studied there for two and a half years. It had 250 trainees, and this was quite a large number.

I ended up with the children of some wealthy Jews, but I don't remember their names anymore. They were atheists. How on earth I came across them, I don't know, I just did. Opposite the sector I was staying in a Jewish family with five girls lived, each more beautiful than the other. We, who lived in that sector, dated them in secret, but we never even kissed. We only talked, took her hand and this kind of things. It was quite a sin for a bocher to court someone, just like stealing is today; we would have been expelled at once. This was around 1936-1937. Then they roped me into the Red Aid [12], and that was my other sin. They found this out and after half a year they expelled us. After two and a half years they discharged us.

I joined the Red Aid in 1937, or maybe earlier. This meant I collected 1,000 lei from four or five people and handed it over to another person, let's say to you. I don't know what you'll do with it. You only know you got 1,000 lei from Sauber and Ausch. Then you pass it to Grun. Grun doesn't know where the money is from, he only knows you gave it to him. Grun collected such money from eight people and gave it to Schwarz. [Editor's note: The above people are employees of the Jewish community, and Mr. Bernat used them only to illustrate the situation.] They gave the collected money to families of people who had been sent to prison due to their activities as communists, or, if they were social democrats and they needed help. They had nothing to sustain themselves if the head of the family was convicted, and the duty of the Red Aid was to help them out. They even sent packages to the prisons using different cover-names; this was also their activity. This was entirely illegal, since the Communist Party was banned both in Romania and Hungary. The Red Aid, apart from this assistance, never organized any meetings. Its members knew absolutely nothing about the other members.

After I had been expelled, I went to Cojocna [Kolozs in Hungarian, some 20 kms from Kolozsvar] and worked there. My father's cousin had a small store there, a grocery store. I spent around six months there. This was already in 1938-1939, and the times of war were closing in, but it was before Transylvania was re-annexed to Hungary [in 1940]. Afterwards I went to work in a bakery in Kolozsvar that made bread for the army. I worked there until 1940.

My mother was skilled in cotton coloring. There was white cotton and yellowish cotton in bundles. I don't know where it came from, probably from Africa. Some of the houses had looms and everyone wove the linen for themselves. They needed different colors, so my mother learned how to color cotton, and I helped her out. We had to color enormous quantities of cotton, because especially the villagers used 100 percent cotton to weave, or mixed with linen or something, I don't know for sure. This was a supplementary income for the family, in addition to the pub my grandmother had.

My poor mother died of lung-disease in 1938. Back then lung disease was equal to death; only very few recovered from it. Her older sister, Zsuzsa Nemes, died one year later. If I look at it now, it was better she died then, and didn't have to wait another three or four years to be deported, because she most probably would have died during the Holocaust. At least she has her grave and tombstone in Magyarlapos, which I visit every year. After my mother's death I did this coloring.

In 1940, following the Second Vienna Dictate, but before the Hungarians came in, Lapos was a district residence, and had a district courthouse, and they knew we were doing this coloring. The Hungarians from Lapos came to us to color linen in red, white and green. The Romanian army even caught us in the process, because they hadn't left yet, and said to us: ‘What, we haven't even got out of the country, and you Jews already love the Hungarians and make flags for them?' I replied: ‘First of all, we don't love Hungarians. We are Romanian citizens, but the situation is clear now, the decision to re-annex Transylvania to Hungary has already been made in Vienna, and besides, this is what we do for a living.' What was I to do, to start painting red, yellow and blue flags? We had done that before. The whole village, the main square was full of our flags, from the small ones to the quite large ones; we painted them all before 1940.

I remember the first thing that happened. They came and bought all the dry goods they could find: wool, fabric, linen, everything there was to buy. At that time only Jewish stores existed, and the Hungarian traders came from Hungary – they were called small-ware merchants – and bought up everything within two or three weeks and took everything to Hungary, because one couldn't by such things there anymore. This is how it happened: One of the more important small-ware merchants asked: how many bales of fabric for 10 or 30 pengos do you have? The other said the amount. Here's the money! They packed up the goods and took them away. This was the situation throughout Transylvania. They converted the money, I can clearly remember that: 1 pengo was 20 lei. Then, two or three months later, the goods made from synthetic fiber appeared here; the traders brought them from Hungary. I don't know what they were made of, but I know that was much to my misfortune. I bought some fabric because I wanted to make myself some clothes, so I bought two and a half meters or three meters of synthetic fiber. The truth is it looked very good, but it was of poor quality. This happened until the Hungarians occupied Transylvania.

The Romanian army retreated unit by unit, and the Hungarian occupation took place in the same manner. They came in this order: today they took Nagyvarad, then Csucsa, Kolozsvar, then Szatmar, Nagybanya and so on. I know the orchestra of the Hungarian army was on the main square, and it was a quite important event. Everybody was out on the streets, everyone was happy, and then they slowly realized that the situation wasn't that rosy at all. As they came in, just a few months later the great neediness began. In 1940 they introduced the ticket system for bread. In 1941 everything was given based on tickets, from bread to shoe sole, every product that was important. For meat we had no tickets, because there were villagers who butchered animals, and so did the butchers, but bread was hard to find. Even though I was 21, I couldn't really understand what was going on. I didn't know that, by then, there were two Anti-Jewish laws in effect in Hungary, and Jews had economic restrictions, and in schools the numerus clausus [13], and, later, the numerus nullus [14] was applied.

There weren't any major changes in our family. We never had any difficulties getting bread, because there was a landowner who was my father's fellow-soldier. He was a lieutenant, while my father was a sergeant in the same company. He had some 120 hectares of land, an enormous sheep-farm and we were lucky to have him as friend, because he always provided for us what we needed. It wasn't for free, of course, we had to buy everything. We took the wheat to the mill, and they grinded it there. From this flour we baked the bread for a whole week, so we had no problems. Unfortunately many were starving. There also was another type of bread, baked from flour mixed with corn and rye. Rye wasn't too bad, but with corn flour it was almost uneatable. At first, the bread portion was quite big, but it decreased constantly.

When Poland was invaded by the Germans, at the beginning of World War II, I was at home. [see Invasion of Poland] [15] Then every Jewish community had to send some, say, 100 kilos of matzah for the Jews in Poland, even though our situation wasn't too rosy. After 1941 they began to get out of Poland, and even in our village we had 20 such families, which were supported by the community. But they left after a while.

I continued my activity within the Red Aid in Magyarlapos, as well. My family didn't participate in these actions, I was the only one involved; it was kind of a private matter. Neither my father, nor my brother, nobody knew anything about this. The fliers only circulated in secret about what the Soviet Union, communism and equality meant, and which stated that hatred between nations should be prohibited. And this is exactly what we needed to hear in the situation we were in. Why should we be ‘budos zsido' or ‘jidan imputit'? [Hungarian and Romanian, both meaning ‘dirty kike'.] Or why should we be thrown out of the stores? And, bearded Jews were seized in the night, got their beard pulled, and then cut off.

These actions began already in 1937-1938. There were several such incidents in Magyarlapos. This made us believe everything was to be changed, and this was our redemption. No longer would I be a Jew, but equal to the Romanians and the Hungarians. Because what was it all about? Anything that happened in the country, the Jews were to blame for it. It's true there were many very wealthy Jews, in Magyarlapos, for example, every trader was Jewish. And this was the reason the entire Jewry had to suffer, because it was considered that Jews traded and had properties. But if they had only known what trading meant… My father bought 1 kilo of flour for 3.50 lei and sold it for 3.75 or 4 lei, because it wasn't like today, when the profit margin is 20, 30, 50 or 100 percent. One couldn't afford to do that those days, because there were six to seven such small stores, and if you tried to sell it for more, the customer went to the other trader and asked him whether they would sell to him for less, say for 3.90 instead of 4 lei, and if they did, the client would buy from them, of course.

I lived in Magyarlapos until September 1941, when I was arrested. We, that are me and my friends, were already prepared for it. We expected it to happen, because we were aware about what was going on, so we knew we would be arrested for our activities within the Red Aid. One day, at dawn, the gendarmes gathered us, put us on carriages and took us 40 kilometers away to Nagybanya. I brought with me a small package with some clothes; we weren't allowed to take with us anything else. There was the DEF department, the so-called Department D, the D or fourth department of the counter-intelligence. I don't know anything else about this department of the counter-intelligence. There were these long stables, modern for that period, which have been used before by the Romanian cavalry. There were separate boxes for each horse, at least 100-120 boxes. In front there were two room-like boxes, and they had us in one of these rooms. They already had every bit of information on us, and our names, so I got the instruction to go to box no. 46. There was a stack of straw and a blanket. They told me I should stand and look at the wall, and I wasn't allowed to look to the left or to the right. I was only allowed to talk if the gendarme asked me to or if my number was called. They didn't call you by your name, but by your number. I was number 46. When I got there I had no idea what awaited me there. I can still see the boys and girls standing at the other end of the room, just like in a temple in front of the saints, without a grumble, you could even here the flies.

They didn't call me for two days. I don't know how many gendarmes were walking in the stable just to prevent us from talking to each other. On the third day I heard the call for number 46. I was told that if they called number 46, I should run, no looking to the right or to the left, I was just to go into the first room, the office. There were some five people there: two detectives and three interrogators. They had different functions. The first thing they said to me was: ‘Well, Beri – this was my nickname – tell us now why you are here?!' They began asking questions, but finally they got to the point: ‘How did you raise money for the Red Aid? Did you hand it over to this man?' At first I denied everything. Then he told me: ‘All right..., so you won't tell us? Never mind! I will call you back in the afternoon, and then you will even remember how your mother breast-fed you!'

I couldn't imagine what would happen. The interrogations began around 7 or 8pm. They called me again, and I ran to them right away. And there I stood. ‘Tell us now! We have it all here, we know exactly how much money you raised, when you handed it over and where that money was from.' Only then did I notice on one of the walls – and I don't want to exaggerate – 15 types of beating tools, canes, black-jacks and anything you could imagine; it was all there on that wall. The black-jack was the genital organ of the bull, processed and put on a steel wire, it measured around 50-70 centimeters. Then he said: ‘Hold out your palms!' It was a thin cane, but how bad it hurt, it was just unbearable! He gave me some ten hits, and then I began screaming for him to stop. But this was only the beginning: ‘Tell me, if you don't want me to continue, whom did you raise the money from?!'

I knew if I told them who I was raising money from, they would punish those people, too. Even when we had no idea what was to happen, we had an agreement. There was a very poor Jewish family, an old woman and two other people, three in all, who had absolutely no means of subsistence. We always gave one percent of the money to this old woman. We had an agreement that whatever should happen, we would say we raised money from YX, but he thought we were raising money for that poor old lady. I wouldn't tell them, though. ‘Take off your shoes!' They seated me on a bench that had a back, tied up my legs and hands, and then they began hitting my sole. Next they forced me to dance barefoot. My feet swelled up from the beatings so much, I thought I couldn't take it anymore and I would have to tell them everything, but in the end I didn't. This was the second torture. After that they didn't call me for two weeks.

We were allowed to sleep from 10pm to 6am. In the morning, when we went to the closet, they tied us together in pairs. When we had to pee, we had to touch the other one. When we had to wipe ourselves with straw or some grass, since we didn't have anything else, we had to touch each other again, and that was terrible. Just horrible. There was no hygiene whatsoever. We had some cold water in the morning, and that was just about it. We didn't even get a sip of water all day long. For lunch they gave us some poor meal, but we pulled it through somehow; we were young.

After ten or twelve days or more had passed, they called me in. ‘So – the man told me – it's your turn now.' I was already looking at my shoes; I thought they would begin beating my feet again. Then he said to me: ‘No, just pull down your pants!' They hog-tied me. Do you know what hog-tying means? When you bind the hands and the feet together. Then he put on a glove on one of his hands and began massaging, pressing your... testicles. Just for half a minute. It was so painful... Only a man can tell, how painful it is. Nobody could stand it; everyone fainted. Or they kicked you in the balls like you see in movies... they used to hit the women's breasts with canes. And the girls showed us the marks. When I saw them... At this third torture there was no getting away from it; I confessed I was raising money. Then they only called me in once more, but they only beat me up. They asked me whether I had recruited anyone else to raise money for me. The fact was that I wasn't authorized to do so; I had no such function.

We were there for almost 35-40 days. After that the whole group was put on trucks, in chains, and they took us to prison in Pest. This was kind of a gathering prison, even worse than a regular prison. The prison had enormous buildings, six or seven of them. The girls were in other places. There was a room of eight by ten meters, and we put some matting on the cement and slept on them. I don't know, we were some 150 or 200, but we had no room to sleep on our backs, only sideways, packed like sardines. And if one wanted to turn over, one had to move two or three other people, because otherwise it was impossible to do so. There was a toilet there, and one had to wait a quarter of an hour for one's turn. It was horrible. It was light all through the night in order to prevent us from doing anything. The meal was catastrophic, not only for us, but for the population, as well. I think our daily portion of bread was 180 or 200 grams.

In the prison we were like in communism, in communities. I had visitors – it was humane from their part to allow visitors. My brother and my father came to visit me – they brought me, I don't know exactly, I think two pieces of bread and one kilo of salami, placed in a chest. After I brought it in, we sat around it, just like in a community. Ten of us were from Magyarlapos. Then every one of us got 50 grams of bread, one slice of salami and half a sugar cube. This was already in the spirit of communism: equality. There were some wealthier guys amongst us, and they shared everything. In addition, we were lucky because there was a Jewish organization called OMZSA. [OMZSA – National Aiding Action of Hungarian Jews]. They used to also bring us one or two plates of food from the Jewish kitchen for us to eat. Probably this kept our spirit alive. I was in that terrible situation for three months.

Should I tell you about our life in this deportee camp? When they took us away from home, my father gave me 300 pengos. That was quite a sum. In the camp they took it away from me and recorded the sum I had on me. It was interesting that you could buy anything on the black market, if you had money. The commander of the department we were detained in was a Jew – there were only Jews there –, and he was the king of the pickpockets, a very slick man. He was taken in without any trial, but he was released after three months. Back then it was forbidden to go to some streets in Pest. They caught him in one of those streets, took him in and he was locked up for another three months. I will never forget his name, Mr. Frid. I said to him: ‘Mr. Frid, I would like to ask for 100 pengos from my money.' ‘OK', he said. This was on a Saturday. Sunday he came to me saying: ‘Come here! Here you are, 90 pengos. 10 pengos, that's the fee.' He had an entire network, involving guards, everybody. I didn't ask for more, just 100, but I only got 90. It cost me 10 pengos because the money was issued to me by the guard, the accountant and the cashier. So eventually the amount of money I had to give away got quite high. Let's say I wanted to buy bread, and a piece of bread cost 10 florins. Then, just for bringing it to me, they took 1 florin, they always added 10 percent. If I wanted to break 50, it cost me 5 florins. I calculated that from 100 florins I was left with half, the rest was taken away by this Frid and the people around him. He collaborated with anyone, and every three months he left with several thousand pengos.

I was there for three months, then I was transferred to Garany. There were two camps: in Kistarcsa and in Garany. Garany was a village in Czechoslovakia, then Northern-Hungary [today Hran, Slovakia]. In that camp there were not only communists, just like in the prison, but also black marketeers and alarmists. If one said “... the Germans” [Editor's note: Mr. Bernat didn't say the swear word], or one sold the bread for a price of 50 cents higher than the average, one got deported without trial to Garany or Kistarcsa. It even determined a proverb to appear: ‘Silence is golden, speech is Garany.' We lived just like in the prison, but in better conditions. We were not ten people anymore, but we were 50 in one such community.

And then came the help from the Red Aid. Thus we saw our help returned. They sent us packages and corn flour. I received these packages because my father used to dispatch them. We were not starving, even though we didn't eat meat, but we had hominy every day. This was one of our primary meals. One ate one plate of hominy and one felt full. I was in Garany until St. Nicholas Day, because Horthy [16] pardoned on St. Nicholas Day. This was in December 1941. He didn't pardon everybody, just those convicted for lighter crimes, like me. It wasn't an amnesty; he only set free several dozens of people on his name-day. Those who had committed more severe crimes were not released.

When I came back home, my summon for forced labor already awaited me. All the ten of us were about the same age, and every one of us had their summons waiting for them. We had to make foot-lockers, but we had no money. We went to a carpenter who made and planed the boards, and we had to assemble them. One of us had more skills and thus we managed to assemble them. We had to join up in Nagybanya; our battalion was there. We rented a carriage, that's how we traveled to Nagybanya, just like we had done four or five months earlier, when the counter-espionage agents took us there. They assigned us to different companies; we weren't in the same company. We ended up around two of us in each company.

I was in Nagybanya for some two weeks, and then I was transferred to Disznajo, near Szaszregen [15 kms from Szaszregen]. The forced laborers worked there at the Deda–Szeretfalva railroad line. Hungarians worked there, as well, because there were these famous Hungarian construction workers. They had special pushcarts, in which one could put some half a cubic meter. Its two wings were tied with a rope, and the man only had to guide it. We had some good meals there; we got the usual army food. We had got uniforms already when we joined up. In 1942, for I don't know how long, we had the regular Hungarian soldier uniform, with that three-colored rose in the national colors removed. The captain, Antal Alsopathy, was a hard drinker, and that's exactly why he was sent there. These people were usually sent to the forced labor companies.

Beside work we had three days of field exercise weekly, just like the draftees: crawling, lying down and double march. When there was mud, after 20 meters of crawling we looked like pigs. Fortunately the Maros was near, and it was already early spring or summer. We took a bath in the Maros and washed our clothes without taking them off.

There was some landowner there, and the captain courted his daughter. When it came into his mind to court her, he woke us up in the middle of the night and called us out to sing serenades – we sang marching songs. This happened several times, and we sang ‘Horthy Miklos katonaja vagyunk, a legszebb katonaja...' – We are Miklos Horthy's soldiers, the best-looking ones...' As forced laborers we sang this kind of songs, among others. We had to sing for him all the time; when we went to work we also had to sing, the whole company. You can imagine he was drunk when we did this.

I don't have to tell you the beatings we got there. And there was this skeleton crew – these guys were the brutal ones – they beat us up. If they called you and your hand wasn't in the right position when you had to salute, they slapped you in the face twice. They were walking around with beating canes, and if they hit your hand with them, it hurt like hell. I came across one of them after the war here in Marosvasarhely; he was a Hungarian called Seres. He was from Marosvasarhely originally. He slapped me twice one day. But otherwise, since he was from Marosvasarhely, he helped quite a lot the boys from Marosvasarhely: he brought letters, food, packages, and he let them go home, because Disznajo wasn't far away from Vasarhely [47 kms]. One day, after the war, one of my friends came to me, a former fellow forced laborer, and he said to me: ‘Hey, do you remember Seres?' ‘Of course, because he slapped me twice so hard I couldn't hear for three weeks.' ‘Now look, he is in despair. He is frightened that you want revenge' – I was appointed as district attorney to Marosvasarhely. ‘Look! – I said. – I know Seres wasn't that mean to you, but he was to the others. But don't worry, I will not have my revenge. I got two slaps, but this was the least of all the awful things that happened there.' From Disznajo we were transferred to Zsibo, also to the railroad, then to Nagybanya to a lumbering.

Here's another episode: during the period of forced labor, I was brought to trial. While I was in the forced labor camp, I received an accusation, in which they charged me with participation in an organization aiming to overthrow the public order. This was basically for my activities within the Red Aid. From Nagybanya I went to Szatmar and I reported to the local headquarters. There they put us in a cell. We were some seven in one cell, and we got decent meals. There was a so-called famous council of five, that is five judges who held the hearings in different places: Maramaros, Kolozsvar, Szatmar and Marosvasarhely. Judge Lanyi Zoltan was presiding. We were some 600-700 people here in Northern Transylvania involved in different communist activities.

In Szatmar we were some 130 in the courtroom, and the trial lasted for three weeks. Approximately 30 percent of the accused were Hungarians, the rest were Jews. But none of them was Romanian. We were accused of subversion of public order – this included accusations of different severity. All the big boys were there: Mihaly Gombo, an important activist, Lajos Csupor, who later became regional secretary general, Julianna Szabo, a woman from Vasarhely, a Szekler girl. I don't know how she got there; I never found this out. Each morning three soldiers with bayonets came and took us to the city court, until 2 or 3pm, when they took us back. It wasn't much of a trial; they just asked me whether I adhered to my statement.

In those days there were around 17,000 Jews, including very rich ones. When the local Jews saw us with yellow arm-bands [because some of them were summoned there from forced labor] – we didn't have uniforms yet, we were in civil clothes –everybody asked us: ‘What are these guys doing here? Why are they being taken to the courthouse?' One Sunday morning we went to the headquarters, escorted, of course. When we entered, one of the sergeants said to us: ‘Wait until the colonel calls you.' The local commander was a colonel in the Hungarian army. Ten minutes later they called us and when we walked in we almost fell flat on the ground. The colonel sat at a small table having coffee with a bearded Jew wearing a kippah. They were theeing each other. ‘Oh God, what's this?' I thought. Then he said: ‘so, you good for nothing communists, you're lucky with my friend Mr. Freund here.' The Jew was called Freund; he was the president of the Jewish community. This Freund family was very wealthy, now the whole family is in America. He was on good terms with this local colonel, and he arranged for us to get rid of the arm-bands and go to the court by ourselves in the morning, without escort. He guaranteed that we wouldn't flee. I was sentenced to one and a half years in prison, being charged with the fact that with the money I had raised, I had helped the communists from Northern Transylvania.

From Szatmar they took us directly to the prison in Budapest. They brought us back where I had been released from before. I was there for two weeks. It was an awful situation. Then someone from OMZSA came and asked me how I had ended up there again, after one and a half years. A man called Klein was the contact for the Jews in the prison. I told them. The people from OMZSA then arranged for me to be released from this prison and be transferred to a prison in Kolozsvar. So I was transferred to a prison in Kolozsvar, together with Geza Simo. He also was an illegal communist, a teacher. We were six or seven in one cell. The lifestyle was the same; we shared everything. At first, when I got there, they were reluctant, because they thought I was sent there to spy, but after they had asked me some questions, they realized my situation was similar to theirs.

Interestingly, after two months I was sent back to the company in Nagybanya. We worked there for approximately a month, then they transferred us to a company-on-the-march and we went to Bacska and worked there. This was in the fall of 1942. From there we went to Transcarpathia. We stayed for a month in a small town, I think in Nagyszolos. From there they took us as forced laborers with a company-on-the-march to the front at Kolomea. This was in Ukraine, already in January 1943. We stayed on the front for more than one year. We were assigned to an engineer company. We went to work every day. We built bunkers, fire-trenches, and roads for them to be able to move their mechanized equipment. We worked in very difficult conditions. The meal was very bad. In 1944 the front was in retreat. The Eastern front was breached to such an extent that one day, while working, we could hear the whizzing of bullets. We saw everyone on the run, in carriages, cars, motorcycles and bicycles, as the Hungarian soldiers were running away from the Russians. We had to retreat.

In April or May 1944 another incident happened on the front. The company commander, a teacher from Kolozsvar, a very decent man, came one day, gathered us and said to us: ‘You have two possibilities. We either retreat together, or everybody is for himself. If we retreat and I'm taking you into the country, you will be deported.' So, we couldn't decide what to do. He then said to us: ‘If you listen to me, you will not return to your homes. None of your family members are at home. And the same fate probably awaits you, too.' But he didn't tell us what to do; he only wanted us not to go home. And many of us did go home, and as soon as they got there, they were deported to Auschwitz. We remained there and worked. In August we began talking about what we should do, where should we go. We couldn't use the roads because the Hungarian soldiers took it on the lam. I would have never imagined this could happen. Then we gathered to talk it over: whether we would go with them or stay. It was a fearful mess. In the end we decided not to go with them.

We stayed in a kolkhoz [17] and could hear the grenades exploding around the kolkhoz, but in the building, as well. How could we save ourselves? If they captured us or we got involved in firing, they would surely have slaughtered us. In the kolkhoz there were these 100-meter-long, two-meter-high dunghills. They didn't take it out for several years, because it was occupied and they just stacked it up. One of our guards had an idea, and told us: ‘You know what? Each of you should dig a hole in this dunghill. And when the attacks come, you will just hide in there.' Many died in the kolkhoz, but none of us. It seems this dunghill stopped the bullets, it functioned as a shelter, and thus we managed to escape.

On the next day the Russians came. Then I had my first big, big disappointment. One of us, knew a little Russian, because he was from Maramarossziget. [Editor's note: Amongst the heterogeneous population of Maramaros were also Ruthenians, and their language is very close to Ukrainian.] He went to one of the Russians – we didn't know the ranks then – and told him we were not Hungarians, but Jews. He got two such slaps in the face... Then we learnt how to swear in Russian and told him to go and screw himself. They surrounded us and the Hungarian soldiers and rounded us up. There were almost 10,000 prisoners.

It was August 1944, we were out on the field and surrounded by Russian guards with dogs. On that night, every one of us heard some wailing. The Hungarian soldiers killed I don't know how many officers of their own because of the way they treated us on the front. In the morning we saw the bodies: the Russians have come, or who else did this? In deed, who had done it? Now, could you find the criminal among 10,000 people? They took us right away to Sztri [Stry]. We spent some three or four weeks there. The daily meal was 250 grams of biscuits. It was quite enough, because 250 grams of biscuit was equivalent to one kilo of bread. We dipped it in water or tea, and ate it like this. Then they took us to Stalino [Donetsk, in today's Ukraine]. And thus my four years of Russian captivity began.

We became prisoners in 1944. There were four of us from Magyarlapos. The Romanians were the first ones to get home, but they wouldn't let us go because we were Hungarians, and not Romanians. They told us they would let us go home once [Northern] Transylvania was given back to Romania. Transylvania was then part of Hungary, and we had been taken prisoners together with the Hungarian soldiers. But the soldiers went home in 1946 saying that there would be elections held in Hungary and people were needed to vote for the Communist Party. [Editor's note: The 'blue slip' elections took place on 31st August 1947.] The Jewish boys who were originally from Hungary had gone home. Well, since we came with the Hungarians, we were expecting to be set free, as well. Transylvania was handed back to Romania [following the peace treaty of Paris in 1947], so we became Romanians. They said to us: ‘You are not Hungarians, Transylvania is Romania!' and didn't let us go. The Hungarian prisoners went home; the Russians allowed them to. It's funny that one of us, under God knows what circumstances, ended up with the Hungarians and came home.

They transferred us to different camps. I found myself in a Romanian camp – I don't remember its name, but it was in the Ukraine, between Kiev and Sztalino, I believe, where pickpockets and murderers were kept, sent sometime by Antonescu [18] to the front. As soon as these people reached the front, the next day they surrendered to the Russians. It was horrible to live among these people. We were afraid to go to the toilet at night, because they waited for us with knives: ‘Get us your money, or else…!' I spent two or three months there.

I ended up in Stalino, on the Don, now called Donetsk. Anyway, it was a big city, and there is the largest coal-mine, the Donbas. [Donbas is its Russian name; in English it is called Dnepr-Donetsk depression] Now is part of Ukraine. In Donbas were the largest coal reserves of Russia. The first big surprise was when we arrived there. These were organized camps for the Germans. We had to work in the mine there. When we got there, we were some 170, but only 60 of us returned home, due to the awful conditions we had to work in.

We weren't starving, because we miners had decent meals. Strangely, we were again supervised by Germans. We were in a very, very desperate situation, and what is more, a Russian commander said Hitler left alive too many Jews. And this was a Soviet colonel! We were so desperate we were sure we would perish. Above all, the situation was difficult due to the poor hygiene. The Germans were managing everything, and there was a hospital-like facility, but it was very difficult to get in there. We didn't know how to get out of this situation, how we could possibly escape. Moreover, our guards were Germans, the brigade leader was a German, and beside the Russian guards there were two or three German POW guards, as well. Can you imagine that we were guarded by Germans even in Russia?

The morning started there with 10,000 prisoners of war, split into brigades, and working in shifts in the mine. We were working in three shifts of eight hours. In addition, there were the internal workers: at the kitchen, the needlework workshop, the shoemaker, the dryer, the wash-house and the laundry. These positions were all occupied, of course, by the Germans; we had no access there. You can imagine: the mine was wet all over, and we were working in asbestos clothes. Every day we went down into the mine, we got undressed in a changing room and went to work. There we had to bathe, because we were black from the coal. Each of us had a number, the clothes were put in the dryer, and once they were dry, we put them on and went for breakfast.

In the mine we worked together with the Russian workers. These were regular pitmen, regular miners. Pitmen are the ones who cave the coal with hackers. They conducted the work; we only were subworkers. Later we came across the Saxon girls from Segesvar and Beszterce, and worked with them in that mine. I was 23-24, and a 20-year-old girl was working beside me, who was taken to the Soviet Union after the war. We became friends with the Russians, and we gave them presents, because we managed to save some valuables, such as rings, and especially watches, and the Russians would do anything for a bottle of spirit. We finally managed to meet some very decent people.

I had some history with the movement, so I knew what the Soviet Union was and who its leaders were. We knew that many of them were Jewish. We began to write letters in Russian, we got them translated by the Romanians from Bessarabia [19], who were also there in captivity, and the Russian workers mailed them. We explained our situation: that we were supervised by Germans, that the camp commander was an anti-Semite and that daily there were a number of Jews dying. It wasn't enough that we lost our families in Germany, now the Jewish youth left alive wouldn't go home from there. We wrote to Kaganovich [20], and Ilya Erenburg [21], who was a famous Russian writer, he wrote some important novels. He fled the country under the Stalin terror, and lived in Paris for I don't know how many years. Stalin insisted to bring him back and gave him the proper appreciation. Quite some time passed – I don't know how long, I think several months –, and we thought our letters never reached the addressees.

One day, when I was working in the night shift – I can clearly remember that –, we came out from the mine at approximately 8am. We saw three men standing at the gates. We knew they were from the NKGB [People's Commissariat for State Security], because they were wearing leather clothes. They stopped us saying we had been called in. So we stopped. The German went to them and reported in German that the so-and-so Jewish brigade had arrived. Then one of these Russians asked him: ‘Who are you?' ‘Me? I'm not Jewish!' So everything went on just like before we got there.

I already understood some Russian. So one of the Russians rapped out an oath: ‘How on earth could this be, that a German is the ganger of a Jewish group?' Then he asked us: ‘Is there anyone among you, who knows Russian?' Those from Sziget, who knew Ukrainian, also spoke good Russian, so two of them came forward. He then asked: ‘And who knows German?' Well, I spoke a bit of German, and I knew Yiddish, and I managed to communicate quite well with the Germans. He wrote down our names and numbers, and after we had washed up, they called us to the office. There were only the two of them there, and a commentator. They showed us our letters. ‘Do you admit you wrote these letters?' ‘Yes, we do.' We thought: ‘Oh my God, what will happen next?'

Almost two months passed and nothing happened. Suddenly a delegation of Russian officers came. They relieved, and even arrested the camp commander for his statements and because he had allowed the Germans to treat us like they did – at least thirty had died in just a few months. They introduced the new camp commander: a Jewish lieutenant called Levin. He was blind in one eye and had the ‘Hero of the Soviet Union' star on his jacket. In the end I found out that he was among those soldiers who put the red flag on the Reichstag, the Parliament of Germany, in Berlin.

After a few days he summoned the whole camp and declared: ‘YX is the head-cook and YX is the cook', so they put Jews everywhere. ‘It will be order in this camp! Order! There will be no exceptions, Jews or Germans, there will be no exceptions! I only ask you one thing: don't come to me with complaints.' He wanted to say ‘Whatever you do, do it in such way that the other can't complain.' He was young and he had a two-and-a-half-year-old son. They appointed me to take care of the boy. I had a pass to get out of the camp, I went to his apartment and spent ten hours there. I played with the kid, and I ate, because there were all kinds of delicacies there. They were receiving packages from America, took out the chocolate and canned food and distributed them among the Russians. Some of this food was brought into the camp, but most of it was distributed by the Russians among themselves. I worked there until one day they took us away, saying we would go home.

They took us to Odessa. There were some six transit camps there, and they told us they would let us go home from there. We had a relatively good time there. I was the head-cook there. Then we worked for the Securitate [22], they made us steal coal and wood. Our duty was to carry coal and wood for the employees and the offices of the Securitate. We lived in the camp, but we went out to work in the morning, and we only returned in the evening. The load was in the harbor of Odessa. Back then each company got a load of wood and half a load of coal. At dawn, we went by car to a heap and loaded the car with coal and wood. One of us knew perfect Russian, and he looked for customers. We didn't really have to look for them, because we always found someone right away, due to the lack of wood and coal. Every day we sold one or two truckloads of coal and wood; it sold like hot cakes, because everyone needed it for the winter. And we sold it at a relatively low price, unlike those on the black market.

From the money we raised our commanding Russian officer took his share. There was an under-officer, and a driver, and the money was split between them. The guards, who were there all night long, saw us while we were stealing, so, in order to let us go, they had to receive their part, as well. They supervised us while loading the trucks; it was a well-organized action. Corruption in the Soviet Union was so high it's inconceivable. The sum we were left with we split among us. This still was a very large amount. Sometimes we had so much money in just one day that even an average Russian couldn't raise in a whole month.

By then the inhabitants were getting more bread, people weren't starving like before. One could buy things from the store, for money, of course. But until then this was impossible, because you couldn't find anything there, unless you paid three or five times its price. The Russians wore simple clothes, that regular quilted coat and that rubashka. This was a jacket with a closed collar, or a thick shirt like the Cossacks [23] used to wear, with a row of buttons, bound round with a waist-belt. They usually wore tight pants and boots. This was their regular clothing. Women were dressing somewhat better.

We had a free pass, and went to the opera, theater or restaurant in Odessa. I was for the first time in an opera house. A man from Kolozsvar convinced us to go to the opera. I was a country boy; I didn't even know what an opera was. I had seen operettas, because there were some touring companies, and I used to attend their operetta shows. The opera house was a true copy of the Scala in Milan. Everything was the same, but the characters were stylized Russian characters from the past. As we went up the stairs, into the lobby, or along the stairs, I don't remember exactly anymore, there were some statues. We couldn't believe such things could exist in the Soviet Union. That style and tidiness… We watched La Traviata [by Giuseppe Verdi], Lakme [by Leo Delibes], and also some ballet performances, such as Tchaikovsky's Nutcracker or Swan Lake.

I don't want to brag about it, but we had our own box there; we were gentlemen. In order to get in, we didn't pay 10 rubles for the ticket, but 20, so we always had a box or two booked. We were some ten POWs, and we went there not wearing very elegant, but decent enough clothes. After that we used to go to the restaurant, go out with women etc…, in one word we had a rich life. The guards weren't there, because we had passes. There was no way to escape. One could walk for some 50 kilometers, but then they were asked for their papers and brought back. And if they heard you say one or two words, they would immediately know that you weren't Russian. We knew Russian, but we had to look for words. And it wasn't in our interest to flee, though. Moreover, we even had thoughts of settling there. We had such a life…, why should we have gone to Romania, who knew what awaited us there? Several of us even courted some girls. We spent one year in Odessa. Then, after one year, we had enough of it and started some kind of a strike.

When they set us free, the horrible thing was that they took everything away: photos, postcards, everything we had got as forced laborers and kept for ourselves. I had some, too, from my father and my little sister Emma, even from before the Holocaust. I received letters and photos from my other brothers and sisters, as well, which I brought with me. They took them away and threw them into the fire. They burnt up everything. This was the most terrible thing to do. I don't know how, but I left one of the postcards in my pocket, where my little sister's boy, who was born in that period, was one year old. It was stuck on a postcard, which I somehow left in my pocket, so it survived. I received it in early 1948, some six or seven months before I got home. I don't remember the addressee, but it arrived in the camp in Odessa. How they found out I was there, I don't know. There was nothing interesting on the postcard, it was one of those standard postcards and there were only several words written on it: ‘This is my son, Joska. We are all well and we hope you are, too.' But it wasn't allowed to write anything about other family members. I gave the picture to my sister, because she was collecting the photos of her son. The photo is now in Israel. The boy is now 53.

In the end, none of us remained in Odessa. We came home not by cattle trucks, but by normal passenger carriages, and we had to get off in Focsani. They retained us there in quarantine. This was in June 1948. Each of us got papers and I think 350 lei – quite a sum then. Trains weren't yet circulating normally. In order to get to Des, I had to go to Iasi and get on another train that took me to Des, where my sister was living. I wanted to go to Magyarlapos, but there was no one left there.

My sister Matild Weis, nee Sauber, was a housewife in Szaszregen; she lived there with her husband. Armin Weis was a tailor and they had a decent situation. They were Orthodox, observant Jews. They had no children. My younger brother Dezso Sauber worked in Disznajo in a grocery store. His wife's name was Lotti, and she was Jewish. They were also religious. In 1954 they emigrated to Israel to Kiryat Tivon. He worked as a technician in an iron mill, while his wife was a housewife. They have two children, a boy called Hillel and a girl, Orli. My younger sister Judit Henzel, nee Sauber, was a sewing-woman. She lived in Magyarlapos and got married in 1945, to Tibor Henzel. They emigrated to Israel in 1946, to Kiryat Tivon. Both of them went there because they wanted to be together. Judit was a housewife in Israel, while her husband was a construction sub-engineer. They have a daughter, Gilla, who is single. My sister Emma Farkas, nee Sauber was also a sewing-woman in Magyarlapos. In 1945 she got married to Dezso Farkas, a trader. They have a son, Jozsef, who is a sapper. My youngest sister Zelma Sauber was deported from Magyarlapos. She perished in Auschwitz.

All my other sisters were deported, too, but they came home. I don't know where they were, in which camp. We did talk about where we were taken, and they related how they helped each other out in the camp, and probably that's why they got away [survived], but I don't remember the details. My younger brother was taken to forced labor to Ukraine. By the time I arrived home, two of them were already in Israel, one of them was living in Disznajo, here, near Szaszregen. I didn't know anything about any of them, I only knew my little sister was living in Des. We knew our parents and the rest were deported, but we had no idea what happened to them.

So I came home and started off my life. I finished seven grades of elementary school, but I had to graduate. I finished two other grades in private, because high school was nine years then. I graduated within one year in Des and received my graduation certificate. After that I was elected lay judge. I worked for some three months, but then a decree came that stated that the lay judges who are only high-school graduates, but promising, should attend a one and a half year college to study law. The former judges and prosecuting attorneys had to be replaced, but not due to ethnic reasons, it didn't matter whether you were Romanian or Hungarian, the decree only enforced the replacement. Many lawyers were replaced then.

I was sent to Kolozsvar, and we had this cram-course for one and a half years. We mainly studied the disciplines related to the practical applications of law: code of penal procedure, code of civil procedure, civil code. We didn't study any theoretical disciplines, such as legal history. Then, after we had been examined by a commission, they appointed us temporarily, under the condition that we would enter the law school or finish three years of law school in private, otherwise we had to step down.

In 1950 I was transferred here, to Marosvasarhely. I wanted to go to Des, but they didn't let me considering that I was originally from the area, and they told me they couldn't allow it. I entered right away the Law school in Kolozsvar, and graduated from it after four and a half years in the distance learning classes. I had to go there every three months to take the regular examinations. There we studied theory, as well. I had no physical time, because I had to work in the meantime. That much is true, they granted us leave before each terminal examination and exam. I don't want to brag about it, but only two of us from the distance learning class managed to graduate from the faculty, the others couldn't manage to do so. The other one was Rozsa Kelemen, who also lives here in Vasarhely, and she is a 78 years old arbitress now.

Until 1952 I worked in Vasarhely at the county public prosecutor's office. But then the county ceased to exist, and eight regions were formed [after the territorial reorganization in 1952] [24]. I found myself at the regional prosecutor's office here in Vasarhely. After six months I was appointed assistant of the public prosecutor. 75 percent of the prosecutors were Hungarians, and, unfortunately, several of my colleagues could hardly speak Romanian. They studied in Hungarian at the Bolyai University in Kolozsvar, and when they began their activity, they didn't know Romanian – this was a fact. All of my colleagues graduated from the Bolyai University, the Hungarian university, while I finished the Babes University; therefore I was speaking very good Romanian. [Editor's note: In 1959 the Hungarian Bolyai University was amalgamated with the Romanian Babes University, and today's Babes-Bolyai University came into being. Also see Babes-Bolyai University of Cluj Napoca] [25].]

Although I had some history within the movement, and had worked for the Red Aid since I was a child, they didn't accept me in the Party. In 1952 I still wasn't a party member. They appointed me assistant of the regional public prosecutor, but shortly after that I became the public prosecutor. Then I plainly told the regional judge that I wasn't a member of the party. He said: ‘Comrade Sauber, don't give us hints, we know who we should put there!' I joined the party only in 1963.

One of my sisters, Matild Weis, came to me saying: ‘Leave everything behind and come with us to Israel.' They emigrated. They made aliyah in 1965 to Kiryat Tivon. She and her husband were both retirees in Israel. Matild still lives there. My other sister, Emma, had asthma and was afraid to go to Israel. She asked me to stay with her if I could, because she wanted someone to stay with her. So I remained here. In the end she emigrated with her family, but I remained here. She decided it would be better for her son, because she saw no future for him here. They emigrated to Israel in 1974, to Nazareth. The poor thing still lives there at 79, and so do her son and husband. Her husband is 92, and he is blind and deaf, seriously ill.

I could see life pulsating from all directions. The economy, agriculture, culture and politics were all of our competence. The initial period was very sad and awful. In 1949-1950 collectivization [nationalization] [26] began, and went on until 1952. It's not a period to remember. I had all kinds of difficulties all along, because I was originally from a middle-class, bourgeois family, since my father owned a store. Why they didn't throw me out of the prosecutor's office on grounds of kulak descent, I don't know.

The kulak [27] problem and the collectivization were very sore points. For example, what did it mean to be a kulak with five hectares of land? If one didn't take out the manure from the stable within 48 hours to the land, it was considered sabotage and he was sentenced to five years in prison. If following the harvest they didn't plough up the land, and didn't do stubble ploughing, it was again sabotage. If they didn't hand in their quota, it was sabotage. Some of the punishments often meant confiscating their fortune. Collective farms had to be established, so they took a kulak with a beautiful house and beautiful stable, confiscated them and threw him into prison.

I had many inconveniences arising from these situations. I will never forget that one of these kulaks managed to flee, after he was sentenced to seven years in prison. He hid for seven years and I knew that. I didn't know where he was hiding, just that he was. Only I knew, because his younger sister came weekly with complaints to the public prosecutor's office, asking why their house was taken away. Sometimes she got some answers, but other times she didn't. It was an awful situation. For example, if they went to someone's house and found 20 kilos of sugar, they considered it sabotage. Because the Romanian laws said ‘Aprovizionarea peste masura consitituie infractiune.' [Over-stockpiling is considered an infringement.] Even boot-sole was portioned, and if they found five pairs of them, it was an infringement. Then the gold-related problems began to appear. They went for gold like crazy. They used to beat up people. Even we, prosecutors, were helpless. They detained people without waiting for us to make a proper decision.

We were eleven prosecutors in Vasarhely, and, for a period, I was the public prosecutor. There was one Romanian prosecutor and nine Hungarian ones. And I, a Jew, was the public prosecutor. We used to speak Hungarian at the trials. The Penal Code and the Code of Penal Procedure, the Civil Code and the Code of Civil Procedure had all been translated into Hungarian – it was a certified translation from Bucharest. This existed in the 1950s, until the early 1960s, under the Gheorghiu Dej [28] regime. We, the prosecutors, were compelled to speak in Hungarian with the parties who didn't know Romanian. But now they are keeping silent about it. Why don't they tell people that under the Ceausescu [29] regime, trials could be held in Hungarian in Vasarhely? A year or so ago, when at a trial an old woman couldn't answer the judge, he asked: ‘Is there anybody who knows Hungarian?' I said: ‘If I may, I will translate.' What a ‘great' achievement this is, that you are allowed to speak in Hungarian using a commentator. But there was no such thing before 1989 [see Romanian Revolution of 1989] [30]. There were two lay judges, and if one of them was Romanian, the other one had to know Hungarian. Moreover, they even wanted to draw up the documents and the sentence in Hungarian, as well, but the central leadership rejected this proposal.

I don't want to praise that period, but I can tell you that in those 38 years I worked there, the prime secretary never called me on the phone to close any case if someone committed a fraud. Back then the prime secretary was Lajos Csupor. He was a tailor, but he wasn't a dull man at all. There were situations when we reduced the sentence, that is, we didn't sentence the man to five years, but to three, and if it was possible we suspended the sentence, but everything within legal limits. There were instructions to convict people they caught within 24 hours. In 1957-1958-1959, there were cases when they caught peasants coming from the land with a sack of corn, some 20 corn-cobs. They apprehended him, took him in and within 24 hours he was sentenced to two years. I don't say there weren't crimes for which no documents were drawn up, submitted to the police and the prosecutor's office. Most probably there were such cases. But if a document was handed to us, we solved the case responsibly.

From time to time we had to report to the People's Council, which analyzed our activities. They said stealing was that frequent because the punishment wasn't severe enough, or they reprehended us because we ruled too hard a sentence for a small offence. They summoned us to Bucharest, because the assistant of the state prosecutor, as well as all the regional prosecutors were there. Then I said: ‘Please understand, this is a peasant, a worker who steals a pound of salami or five cans from the factory, and we sentence him to three years, leaving his family without any income.' They replied: ‘The comrade has no courage and is too good-hearted, and, if so, you don't belong here. You better tell us now and we will replace you.' At the end of the meeting, the state prosecutor drew the conclusions: he mentioned me by name or the public prosecutor's office in Marosvasarhely in every fifth phrase, with the number of people we sent to prison. This was Law 324, the summary procedure regarding people caught in the act.

This went on for a year, and it was horrible. The prisons got filled with poor peasants or workers who stole that pound of salami. The managers didn't steal a pond, because they got ten pounds of it, carried out from the factory by car, because cars weren't checked, not even by the police, because they knew anyway what was going on. There were the low registration numbers, between 100 and 1000, given only to certain people or institutions, very well known by the police. No policeman would stop and check a car with the license plate no. 105! Within 24 hours he would have been fired. And in spite all this, they still criticized us for not applying the law correctly.

One year, one and a half years later, this law was abolished, but by then some ten thousand people had ended up in prison. The policeman or the commercial inspector went by a pub, and if they went in, they always carried a 50 ml measure, produced it and measured the drink he got. If two units were missing, he drew up a process-verbal and the bar tender got six months in prison. So you had to lock him up because he gave less to that stingy drunkard. It's true he was stealing from his boss' money, but his situation forced him to do that. I asked for a suspension in many of these cases. If the convict didn't do anything wrong in the next two years, his sentence was repealed. But if he committed some crime within these two years, he had to do in addition the remaining time. So they were very careful not to do anything. We could also rule fines, 2-3000 lei worth, the average salary for two-three months. I held my ground, and I had no fear. I knew if they fired me I would take my hat and walk off.

We didn't want to emigrate to Israel, but for a while I was thinking about it, because in 1968 [see territorial reorganization in 1968] [31] – when the regions were replaced by counties, that is, an administrative reorganization took place – considering that I was speaking Hungarian and they didn't have a right man for it there, they wanted to transfer me to Csikszereda. I didn't want to go there, though, so I resigned and told them I would go away. We even decided to pack up everything, to hand in our papers and emigrate. Two weeks later they called me back and thus I remained here in Marosvasarhely.

I'm not saying communism was heaven on earth. People were generally not doing well, but they got by. Today the majority doesn't have a life. There was nobody over 18 doing nothing: they either studied or worked. There was a law regarding this, stating that not working is a crime and was treated accordingly. This was called absenteeism. One wasn't released from prison until they had work. It didn't matter if there was no vacancy. They used to say: ‘No matter! You will pay the others 100 lei less, but you'll give work to these ten people.' This was my job for a while, to get jobs for people, because I was responsible for the prison, as well. I notified in advance the companies on the people who were about to get out of prison, including their professions, and instructed them to give these people work. And they hired them. Or, there was no such thing that if you are 30 or 50, no one hires you. Try to obtain a job now if you are 40, it's out of the question! There were canteens, and that was good, because it was cheap. I remember that we ate in a canteen, as well. I had a salary of 19,000 lei, while the average was 6-7000.

Socialism had beautiful ideals, only not the ones they applied. There were positive things, but also lots of bad things. We weren't allowed to comment any of the government's or the party's measures. We had to accept everything; there was no alternative. It was pretty bad that I couldn't express my opinion. There was another awful thing; that everyone had to go weekly to Marxism class. They did it separately for each profession, separately for the prosecutor's office and for the court, separately for the medics, and so on. They held it in our school, the Bolyai Farkas high school, or in the Papiu high school, or at the party headquarters. Weekly, on Monday afternoon, there were Marxism-Leninism classes. We had to recite, and at the end we had an exam.

There wasn't anything more terrible than to study all that nonsense, about who said what at which congress, especially what Ceausescu said. If the Party edited a congress material, we had to process it for several months. There were small booklets which described how many pigs we would produce in 1968, how many chickens or how many eggs, or how many oxen we should export – that was all included in the Party's material and we had to learn it. Usually everyone took the prescribed material and read out what was required. But every employee had to be there, from the simple workers to the clerks. There was a time when every morning before work we had to read out the editorial of the Scanteia [Spark in English, the Communist Party's journal] at the workplace. I was forced to buy the Scanteia and I had to read it to know what was written in it. There wasn't any other source of information. It was prohibited to listen to foreign radio stations. We had to watch them [the communists] on television two hours per day. We were totally in the dark.

At that time you had to learn to read between the lines in literature, and in newspapers, too, in order to understand what the writer wanted to say. If you just read it superficially, everything was so nice, and praised the Party, but inside it was screaming. Here in Vasarhely there were three to four defiers who weren't afraid to speak out, like Mera, a lawyer, and Tarnaveanu – I think he was a department manager at some company, and he dared to say at a meeting that Ceausescu shouldn't be reelected. I remember them. There were some elections every four years, but it was more like voting, than elections. The difference is that at elections you can choose from several candidates, but when voting you only had one. Presence at the elections was mandatory.

They didn't hurt, but recorded these people. For instance when Ceausescu came on a visit, the police took Mera in and retained him for two days to prevent him from doing anything, but then they released him.

There were other such groups, as well, like groups of Hungarians who used to gather and sing the Hungarian anthem. One of them had to be an informer. They didn't just say: ‘So, come to the police station! What happened yesterday evening at Sauber's?' Several months passed, maybe half a year, and then they began citing people. People didn't know what to say, they told all contradicting stories. The sentence was for criticizing the state and the system. Some people were convicted. There were students who got expelled from university. The activity of the court-martial was terrible until 1963.

Practically, we didn't have any cultural life at all. All we had was the theatre, and there were some pretty good performances at the theatre, which suggested things… I will never forget Paul Everac's ‘Iov', Romanian for Prophet Job. I think that was the last performance I saw at that time. It was a performance which could have easily sent the writer, the actors and the public to prison: the ironic praising that everything went so well, and what was actually the reality. The public laughed. Everybody knew there was water in the cup and not coffee, but on the stage they praised the coffee, saying how delicious the coffee was. And they praised the salami too, but we knew, that was made from Soya, not meat. They praised how nice and cheap everything was, but certainly we knew that you had to wait in line for four hours to get 200 grams of salami. In the play they said exactly the opposite to what was really happening.

Curiously, they tolerated this kind of performances. These performances were written for the middle-class, the workers didn't go to watch them. They went to worker's clubs, every big enterprise had a worker's club. There they arranged performances and stage-plays with Janos and Mariska [Hungarian symbolic names used to refer to the common man and woman], who were quarreling about ‘How many piece-rates did you make? You are behind, you are not a successful worker!'

In 1975 I wanted to go to America to visit my friend but they wouldn't let me out first. In that situation I said, ‘If you don't let me go, if you don't trust me enough after more than twenty years of work to let me go, I will quit.' So they allowed me to go there with my wife. My daughter, my mother-in-law and my house remained here as mortgage. I managed to bring a VCR and tapes from America. Every evening my house was full of people, and we couldn't sleep, because 10-15 people were watching movies on my VCR.

During the communist era people used to buy two Christmas trees. Not everybody, mostly the civil servants. The simple workers weren't afraid, because in the worst case they were thrown out of the party, and didn't have to pay the membership fee. But usually this didn't happen. Those who bought two decorated one in the house, and left the other one outside on the balcony until the New Year, because the winter tree had to be decorated on New Year's Day. [Editor's note: In the communist era it was prohibited to decorate a Christmas tree, only a winter tree was allowed. So the people left one tree on the balcony to delude the authorities, and decorated the other one inside.] This wasn't a singular case. It was interesting, that they didn't sell the most beautiful trees for Christmas; they put them aside. Whoever wanted a nice tree, could obtain it after Christmas. So I bought a little tree, and exposed it on the balcony. ‘Of course this man is a communist, he didn't celebrate Christmas'. To be honest we didn't decorate Christmas trees for Jesus' birthday, since he wasn't born that day; we only did it for our children.

Now I don't observe seder eve at home. Interestingly, during the communist era I did. I had a friend, Feri Marosan, and we spent every Pesach evening together. I lead the seder because he was an oshgelait – this is a Yiddish expression for those who don't know, or don't observe the religion. He had a son, and we all followed the laws. We were on visiting terms with each other for eight to ten years. In the early 1970s they emigrated to Israel. I had another friend, called Jeno Israel, and we lead the seder alternately. At Rosh Hashanah I used to visit them: they always cooked a festive dinner and my whole family was invited. The communists had nothing against me going to somebody to have dinner. But if they saw me, Bernat Sauber the public prosecutor of Marosvasarhely, the communist, in front of the temple, chatting, they suspected me of going to the synagogue.

I met my wife, Maria Sauber, nee Zikh here in Vasarhely. She was originally from Nagykaroly, and she worked as a clerk of the court. She wasn't Jewish, just my father-in-law was originally Jewish, but his parents, my wife's grandparents, converted to Roman Catholicism – I didn't try to find out when and why they converted. My father-in-law was a trader, originally from Csernovic [Chernowitz, in today's Ukraine]; he bought eggs and fowls, which he transported and sold. I didn't know him, because he was already dead. Her mother worked at home, then she came to Vasarhely, where she stayed with us for a while, and then she moved to one of her little sisters. My wife has four siblings, three brothers – Jozsef, Sandor and Antal –, and a sister, Magda. My brothers and sisters weren't all-too-excited for a while that I married a Christian woman, but eventually they got along very well. We kept in touch with all my brothers and sisters in Israel. We have been to Israel three times, the first time in 1978 and the last time in 1986. We stayed for one to two months there.

We observed the Jewish holidays. My wife doesn't light a candle on Saturday; instead she cooks a festive dinner. We celebrate their holidays as well. She used to come to the synagogue: when other people came along, she used to come, too. She doesn't come anymore, since two years now, because she is ill. In the communist era we didn't celebrate Chanukkah at home, only after 1990. Now I'm celebrating it regularly. It is a simple ceremony: I read the prayer, light the candles, and that's just about it.

We have an adopted daughter: Zsuzsa is the daughter of my wife's cousin. She was four when we adopted her and took her with us, and she has been with us ever since. Her mother lives in Nagykaroly. Zsuzsa was born there. Her father died. Zsuzsa has an older brother. He graduated from the arts school. I insisted on her choosing a lawyer's career, although she would have liked to enter the arts school. We knew then what it meant to graduate from the arts school: if one wasn't a sheer talent, one would end up as drawing-teacher in some village. When my wife retired, Zsuzsa was 20, and replaced her mother as court clerk. Currently she is working at the court of appeal. She is in charge of the statistics and she also works as a court clerk. She has been working since 1981.

Unfortunately Zsuzsa didn't want to get married. She may have been influenced by the situations she witnessed at court, how easily marriages are broken, and probably this discouraged her, although she is a very warm-hearted and has a friendly character. She stays in her own apartment and has her own life, but she comes over for dinner or supper, of course. We even make snacks for her, so she doesn't have to spend money on food. To tell the truth, we raised her as an atheist, but nonetheless she attends Ivrit classes. On every holiday when young people come to the synagogue, she comes as well.

The Ivrit classes are held by a Romanian man called Darabant. He was a post clerk, and his daughter married a Jew from Tulcea, an engineer. They emigrated to Israel and have good jobs there; they are quite well situated. Darabant is a stubborn Romanian gentleman. He said: ‘How can it be that I cannot talk to my grandchildren?', and started to study Ivrit by himself. He learned Ivrit so well; his relatives from Israel are really amazed – he visits them almost every year. He is now the Hebrew teacher here at the community. Unfortunately there are very few Jews among those who are attending the Ivrit classes, twelve in all, once a week.

In 1982, after I retired, I became the president of the Jewish community of Marosvasarhely. There was an older gentleman who was the president of the community before me, called Aladar Scheiner. His wife, Juci Scheiner is still alive. He once told me: ‘Listen, I want to step down, but I can't find a retiree who would be appropriate for the job.' He knew that I was familiar with the Jewish laws and prayers. Little did he know that I didn't pray and hadn't been to a synagogue for more than 30 years. When I got in this position I started over and I everything came back to me. I'm surprised that I haven't forgotten everything, because when I learned all these things I was 14-15, and I still remembered them at the age of 60. All this time I never said a prayer. Let's say I was an atheist. How did all these things come back to my memory, I don't know. This is a miracle. Everything I knew before, the customs, prayers, what should be said from memory or read on the holidays, the melodies – everything came back to me as if it was poured back into my mind. There were some good chazzanim, but unfortunately they are dead by now. Three years ago, when Grunstein was still alive, I sat in the synagogue just like any other simple prayer, only later did I get involved in the preface. Now mainly me and Dr. Marmor are leading it, and another 87-88 year-old man, Lederer, who helps us out now and then. Dr. Marmor, who is two years older than me, and I lead the prayer; he does it very nicely.

Now I'm conducting the prayer each Saturday and on the other holidays as well, for two hours. I know from memory almost three quarters of the ceremony. One time a community member told another one: ‘How can Sauber do this for two hours, he, who was an illegal communist and worked at the public prosecutor's office?' The other ones in the community who know something are Sandor Ausch and Laszlo Grun. Sandor Ausch and I were together in captivity. I kept in touch with him when I was still working, and we met again here, at the community. The service starts each Saturday at 11am. I'm reading the Torah every week, because only Dr. Marmor and I can read from it. There is a section equivalent to some 30 pages to read each week. The prayer takes place before and after the reading, which I lead as well. 15 years ago there were people praying here each morning with tzitzit and tallit. Now everyone uses tallit, but tzitzit only when a rabbi comes to town.

Currently, on Sukkot, after we finish the prayer in the synagogue, it's mandatory to eat honey in the tent put up in the yard of the community. In that week it is obligatory to eat honey with each meal. The tent was made sometime after World War II. It is a symbolic tent. The truth is that the tent is decorated by the children and the women, especially Zsuzsa Kusztos [the senior clerk of the community] and Gyula Kusztos, a man [who is also employed by the community to carry out different tasks]. On Sukkot everybody gets a roll, and on the table there are several small plates with honey. People tear a bit of bread and dip it in the honey, not using a teaspoon. And everyone must drink a glass of wine. They bless the holiday on which we entered by God's command the sukkah. Then everybody eats, and, at the end, we say a little prayer, thanking God for the food, honey and wine he provided us with on the holiday. And thus ends the ritual. Nowadays that's how we celebrate the holiday of Sukkot.

On Yom Kippur I spoke with one of my friends from Des. In Des there were some 3,500 Jews, and there was a large community with wealthy people. The president is my friend. He is some ten years younger than me, and his name is Joska Farkas. As we talked on the phone, he told me: ‘Imagine this, on Yom Kippur I went to the synagogue and we were only two people. Symbolically we sat there for two hours.' He doesn't know how to read in Hebrew. During the communist era he was in quite good positions; he was a manager. I said to him: ‘Well, look, sooner or later this will be the situation here in Vasarhely as well.' The days of the Jewry are numbered.

Unfortunately I am in the position – which I never imagined to happen – to bury people. The Jews have a ritual when dressing up the deceased. They must be washed, their finger-nails have to be cut off, if they are long, but it is forbidden to shave them. The clothes they have to be dressed in consist of several parts. No one has kvitli here, and, amongst other things, we make kvitlis, as well. The pieces of clothes are two stockings, two pants, one lounge-jacket and a larger jacket made of linen, and over them comes the kvitli and the tallit. On their hands we put some kind of gloves, and some other things used to tie together the clothes, because there are no buttons on them. Two pieces of shard must be put on the eyelids, and on the mouth a form of a lock must be made out of wicker, in order to prevent them to talk before the judgment. Of course, it's not me who dresses them, because there are special people assigned to do it; I only have to be there and say the prayers. Then some soil must be put in a bag and placed under the head of the deceased, in place of a pillow. I have to put the tallit on their head. At the end I tell them not to forget their Jewish name, and I tell them their name. Then I conduct the ceremony: I read a prayer and I sing. I told them I will do it as long as I'm able to. Afterwards they will close down the community.

We formed a club for the youth, which has been working for several months now. There will be some computers, Internet, books, a TV set and a VCR, and movies with Jewish themes. But who will come here to watch movies? This is how we want to attract the youth. We have several buildings, rented, and the rent amounts are accounted for in Bucharest, because the Federation in Bucharest, the central management, handles these sums, which are then split between the communities, because some of them have no income at all. The members pay the membership fee.

The community has 50 cemeteries in the county and once a year, before the holidays of fall, someone inspects each of them in order to establish what repairs are required and whether all the gravestones are in place and haven't been stolen, and whether the fences are intact – because our fences are stolen all the time, and these make up the life of the community. Moreover, some of the communities have Christian secretaries and these people are managing the community because there are no Jews around. There are several communities in this situation, especially in Moldova. And this will happen here, as well, because the parents of the current generation were all atheists, and they don't know any of the prayers. The Christians, regardless of how communist they have been, all know the Lord's Prayer. But these people don't know anything. They don't even come to the synagogue, and it's very difficult to convince them to come to the synagogue from time to time. Their children were usually brought up as Christians, so they don't even come this way. This is the situation.



Glossary:

[1] Italian front, 1915-1918: Also known as Isonzo front. Isonzo (Soca) is an alpine river today in Slovenia, which ran parallel with the pre-World War I Austro-Hungarian and Italian border. During World War I Italy was primarily interested in capturing the ethnic Italian parts of Austria-Hungary (Triest, Fiume, Istria and some of the islands) as well as the Adriatic litoral. The Italian army tried to enter Austria-Hungary via the Isonzo river, but the Austro-Hungarian army was dug in alongside the river. After 18 months of continous fighting without any territorial gain, the Austro-Hungarian army finally suceeded to enter Italian territory in October 1917.

[2] Transylvania: Geographical and historic area (103 000 sq. kilometre) in Romania. It is located between the Carpathian Mountain range and the Serbian, Hungarian and Ukrainian border. Today's Transylvania is made up of four main regions: Banat, Crisana, Maramures and the historic Transylvanian territory. In 1526 at the Mohacs battle medieval Hungary fell apart; the central part of the country was incorporated into the Ottoman Empire, while in the Eastern part the autonomous Transylvanian Principality was founded. Nominally Transylvanian belonged to the Ottoman Porte; the Sultan had a veto on electing the Prince, however in reality Transylvania maintained independent foreign as well as internal policy. The Transylvanian princes maintained the policy of religious freedom (first time in Europe) and recognized three nationalities: Hungarian, Szekler and Saxon (Transylvanian German). After the treaty of Karlowitz (1699) Transylvania and Hungary fell under the Habsburgs and the province was re-annexed to Hungary in 1867 as part of the Austrian-Hungarian compromise (Ausgleich). Transylvania was characterized by specific ethno-religious diversity. The Transylvanian princes were in favor of the Reformation in the 16th and 17th century and as a result Transylvania became a stronghold of the different protestant churches (Calvinist, Lutheran, Unitarian, etc.). During the Counter-Reformation and the long Habsburg supremacy the Catholic Church also gained significant power. Transylvania's Romanian population was also divided between the Eastern Orthodox and the Uniate Church (Greek Catholic). After the reception of the Jewish Religion by the Hungarian Parliament (1895) Jewish became a recognized religions in the country, which accelerated the ongoing Jewish assimilation in Transylvania as well as elsewhere in Hungary. After World War I Transylvania was given to Romania by the Trianon Treaty (1920). In 1920 Transylvania's population was 5,2 million, of which 3 million were Romanian, 1,4 million Hungarian, 510,000 Germans and 180,000 Jews. According to the Second Vienna Dictate its northern part was annexed to Hungary in 1940. After World War II the entire region was enclosed to Romania by the Paris Peace Treaty. According to the last Romanian census (2002) Hungarians make 19% of the total population, and there are only several thousand Jews and Germans left. Despite the decrease of the Hungarian, German and Jewish element, Transylvania still preserves some of its multiethnic and multi-confessional tradition.

[3] Second Vienna Dictate: The Romanian and Hungarian governments carried on negotiations about the territorial partition of Transylvania in August 1940. Due to their conflict of interests, the negotiations turned out to be fruitless. In order to avoid violent conflict a German-Italian court of arbitration was set up, following Hitler's directives, which was also accepted by the parties. The verdict was pronounced on 30th August 1940 in Vienna: Hungary got back a territory of 43,000 km² with 2,5 million inhabitants. This territory (Northern Transylvania, Seklerland) was populated mainly by Hungarians (52% according to the Hungarian census and 38% according to the Romanian one) but at the same time more than 1 million Romanians got under the authority of Hungary. Although Romania had 19 days for capitulation, the Hungarian troops entered Transylvania on 5th September. The verdict was disapproved by several Western European countries and the US; the UK considered it a forced dictate and refused to recognize its validity.

[4] Hungarian era (1940-1944): The expression Hungarian era refers to the period between 30 August 1940 - 15 October 1944 in Transylvania. As a result of the Trianon peace treaties in 1920 the eastern part of Hungary (Maramures, Crisana, Banat, Transylvania) was annexed to Romania. Two million inhabitants of Hungarian nationality came under Romanian rule. In the summer of 1940, under pressure from Berlin and Rome, the Romanian government agreed to return Northern Transylvania, where the majority of the Hungarians lived, to Hungary. The anti-Jewish laws introduced in 1938 and 1939 in Hungary were also applied in Northern Transylvania. Following the German occupation of Hungary on 19th March 1944, Jews from Northern Transylvania were deported to and killed in concentration camps along with Jews from all over Hungary except for Budapest. Northern Transylvania belonged to Hungary until the fall of 1944, when the Soviet troops entered and introduced a regime of military administration that sustained local autonomy. The military administration ended on 9th March 1945 when the Romanian administration was reintroduced in all the Western territories lost in 1940.

[5] Anti-Jewish laws in Hungary: Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number. This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law. The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6 percent, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

[6] Financial Crisis of 1929: At the end of October 1929, there were worrying signs on the New York Stock Exchange in the securities market. On the 24th of October 24 ("Black Thursday"), people began selling off stocks in a panic from the price drops of the previous days – the number of shares usually sold in a half year exchanged hands in one hour. The banks could not supply the amount of liquid assets required, so people didn't receive money from their sales. Five days later, on "Black Tuesday", 16.4 million shares were put up for sale, prices dropped steeply, and the hoarded properties suddenly became worthless. The collapse of the Stock Exchange was followed by economic crisis. Banks called in their outstanding loans, causing immediate closings of factories and businesses, leading to higher unemployment, and a decline in the standard of living. By January of 1930, the American money market got back on its feet, but during this year newer bank crises unfolded: in one month, 325 banks went under. Toward the end of 1930, the crisis spread to Europe: in May of 1931, the Viennese Creditanstalt collapsed (and with its recall of outstanding loans, took Austrian heavy industry with it). In July, a bank crisis erupted in Germany, by September in England, as well. In Germany, in 1931, more than 19,000 firms closed down. Though in France the banking system withstood the confusion, industrial production and volume of exports tapered off seriously. The agricultural countries of Central Europe, were primarily shaken up by the decrease of export revenues, which was followed by a serious agricultural crisis. Romanian export revenues dropped by 73 percent, Poland's by 56 percent. In 1933 in Hungary, debts in the agricultural sphere reached 2.2 billion Pengo. Compared to the industrial production of 1929, it fell 76 percent in 1932 and 88 percent in 1933. Agricultural unemployment levels, already causing serious concerns, swelled immensely to levels, estimated at the time to be in the hundreds of thousands. In industry the scale of unemployment was 30 percent (about 250,000 people). (from Zoltan Kaposi, The History of 20thCentury Agriculture, Budapest, Dialog-Campus, 2004).

[7] Hasid: The follower of the Hasidic movement, a Jewish mystic movement founded in the 18th century that reacted against Talmudic learning and maintained that God's presence was in all of one's surroundings and that one should serve God in one's every deed and word. The movement provided spiritual hope and uplifted the common people. There were large branches of Hasidic movements and schools throughout Eastern Europe before World War II, each following the teachings of famous scholars and thinkers. Most had their own customs, rituals and life styles. Today there are substantial Hasidic communities in New York, London, Israel and Antwerp.

[8] Teitelbaum dynasty: The founder of Hasidism in Hungary was Rabbi Moses Teitelbaum (Premislan, 1759 - Satoraljaujhely, 1841), who was also a writer. He was elected rabbi in Satoraljaujhely in 1808. He taught there for approximately 33 years, and his yeshivah was well attended. His knowledge and ascetic religiosity was far-famed. Many commentaries and responsae are associated with his name. His only son, Eleazar (1788-1855), became rabbi in Maramarossziget (today Maramures in Romania). After his death, Moses Teitelbaum was followed by his grandson (Yehudo Yekuniel, 1808 - Palestine, 1891) as rabbi of Satoraljaujhely. He published his grandfather's works, but he had some works of his own, as well. But there was another Teitelbaum family: Lipot Teitelbaum was a rabbi in Maramarossziget. His son, Rabbi Chaim Cevi (1879-1926) was taught by him, and after his death, in 1904, he became the leader of the Jewish community of Maramarossziget. He led a large yeshivah, and followers made a pilgrimage there in great numbers. He was considered one of the leaders of the Central-European Hasidism.

[9] Rashi: Full name: Rabbi Shlomo Yitzaki (1040-1105). He was one of the greatest Bible scholars in Jewish history. His commentaries on the Torah and the Talmud are indispensable for those interested in studying Jewish literature. He was born in Troyes (France), and studied in the two famous yeshivot of the time, in Mainz and Worms. In 1070 he founded a school that made France the center of rabbinic sciences for a very long period. This school gave room, among others, to his sons-in-law and grandsons, who were also renowned Bible scholars and founded the Tosaphist School, and their commentaries are an organic part of any Talmud edition today. Rashi wrote commentaries on almost every scripture book, and commented almost the entire Babylonian Talmud. His commentaries had such importance that the first book printed in Hebrew was made on basis of these commentaries. And the letters used for this purpose have been called Rashi letters since then. According to tradition, he died while writing the word 'tahor' (pure) in the commentary he was writing on the Talmud Makkot tractate. He died on 29th Tammuz; the location of his grave is unknown.

[10] Maimonides: Maimonides (1135-1204): Jewish philosopher and physician, born in Cordoba, also known as Rabi Moses ben Maimon or Rambam in short. He emigrated to Egypt where he worked as chief rabbi in Cairo and as physician for Sultan Saladin. He had great impact on Judaism. He added to Jewish law by writing the Misnah Torah which was completed between 1170 and 1180, made up of 14 books, and written in Hebrew. It met strong resistance in its time, as it so thoroughly rearranged Rabbinic law, and because Maimonides did not clarify his sources, and with this appeared as more of an authority than he could justify. His ‘Guide for the Perplexed' is an attempt to harmonize the Jewish tradition with Aristotelian logics and it is unaccepted by Rabbinical Judaism ever since. In the medical fields, Maimonides is remembered most for his emphasis on preventive medicine.

[11] Trianon Peace Treaty: Trianon is a palace in Versailles where, as part of the Paris Peace Conference, the peace treaty was signed with Hungary on 4th June 1920. It was the official end of World War I for the countries concerned. The Trianon Peace Treaty validated the annexation of huge parts of pre-war Hungary by the states of Austria (the province of Burgenland) and Romania (Transylvania, and parts of Eastern Hungary). The northern part of pre-war Hungary was attached to the newly created Czechoslovak state (Slovakia and Subcarpathia) while Croatia-Slavonia as well as parts of Southern Hungary (Voivodina, Baranja, Medjumurje and Prekmurje) were to the Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians (later Yugoslavia). Hungary lost 67.3% of its pre-war territory, including huge areas populated mostly or mainly by Hungarians, and 58.4% of its population. As a result approximately one third of the Hungarians became an - often oppressed - ethnic minority in some of the predominantly hostile neighboring countries. Trianon became the major point of reference of interwar nationalistic and anti-Semitic Hungarian regimes.

[12] Red Assistance: founded in 1922 at the IV. Communist International. The aim of the communist aid organization was the material and moral support of the communist movement, their families as well as victims of fascism. The organization worked illegally in Transylvania and the rest of Romania, and was able to enlist the help of numbers of young people in its work. Financial support for the assistance program was procured through donations.

[13] Numerus clausus in Hungary: The general meaning of the term is restriction of admission to secondary school or university for economic and/or political reasons. The Numerus Clausus Act passed in Hungary in 1920 was the first anti-Jewish law in Europe. It regulated the admission of students to higher educational institutions by stating that aside from the applicants' national loyalty and moral reliability, their origin had to be taken into account as well. The number of students of the various ethnic and national minorities had to correspond to their proportion in the population of Hungary. After the introduction of this act the number of students of Jewish origin at Hungarian universities declined dramatically.

[14] Numerus nullus in Hungary: With the series of 'numerus nullus' regulations Jews were excluded from practically all trade, economic and intellectual professions during World War II.

[15] Invasion of Poland: The German attack on Poland on the 1st September 1939 is widely considered the date for the start of World War II. After having gained both Austria and the Bohemian and Moravian parts of Czechoslovakia, Hitler was confident that he could acquire Poland without having to fight Britain and France. To eliminate the possibility of the Soviet Union becoming engaged if Poland were attacked, Hitler made a pact with the Soviet Union, called the Molotov-Ribbentrop Pact. On the morning of the 1st September 1939, German troops entered Poland. The German air attack hit with such speed that most of Poland's air force was destroyed while still on the ground. To hinder Polish mobilization, the Germans bombed bridges and roads. Groups of marching soldiers were fired at with machine-guns from the air, also aiming at civilians. On 1st September, the beginning of the attack, Great Britain and France sent Hitler an ultimatum - withdraw German forces from Poland or Great Britain and France would go to war against Germany. On 3rd September, with Germany's forces penetrating deeper into Poland, Great Britain and France both declared war on Germany.

[16] Horthy, Miklos (1868-1957): Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary. In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon peace treaty on the basis of which two thirds of Hungary's territory were seceded after WWI – which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy. When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce. The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957.

[17] Kolkhoz: In the Soviet Union the policy of gradual and voluntary collectivization of agriculture was adopted in 1927 to encourage food production while freeing labor and capital for industrial development. In 1929, with only 4% of farms in kolkhozes, Stalin ordered the confiscation of peasants' land, tools, and animals; the kolkhoz replaced the family farm.

[18] Antonescu, Ion (1882-1946): Political and military leader of the Romanian state, president of the Ministers' Council from 1940 to 1944. In 1940 he formed a coalition with the Legionary leaders. From 1941 he introduced a dictatorial regime that continued to pursue the depreciation of the Romanian political system started by King Carol II. His strong anti-Semitic beliefs led to the persecution, deportation and killing of many Jews in Romania. He was arrested on 23rd August 1944 and sent into prison in the USSR until he was put on trial in the election year of 1946. He was sentenced to death for his crimes as a war criminal and shot in the same year.

[19] Bessarabia: Historical area between the Prut and Dnestr rivers, in the southern part of Odessa region. Bessarabia was part of Russia until the Revolution of 1917. In 1918 it declared itself an independent republic, and later it united with Romania. The Treaty of Paris (1920) recognized the union but the Soviet Union never accepted this. In 1940 Romania was forced to cede Bessarabia and Northern Bukovina to the USSR. The two provinces had almost 4 million inhabitants, mostly Romanians. Although Romania reoccupied part of the territory during World War II the Romanian peace treaty of 1947 confirmed their belonging to the Soviet Union. Today it is part of Moldavia.

[20] Kaganovich, Lazar (1893-1991): Soviet Communist leader. A Jewish shoemaker and labor organizer, he joined the Communist Party in 1911. He rose quickly through the party ranks and by 1930 he had become Moscow party secretary-general and a member of the Politburo. He was an influential proponent of forced collectivization and played a role in the purges of 1936-38. He was known for his ruthless and merciless personality. He became commissar for transportation (1935) and after the purges was responsible for heavy industrial policy in the Soviet Union. In 1957, he joined in an unsuccessful attempt to oust Khrushchev and was stripped of all his posts.

[21] Erenburg, Ilya Grigorievich (1891-1967): Famous Russian Jewish novelist, poet and journalist who spent his early years in France. His first important novel, The Extraordinary Adventures of Julio Jurento (1922) is a satire on modern European civilization. His other novels include The Thaw (1955), a forthright piece about Stalin's régime which gave its name to the period of relaxation of censorship after Stalin's death.

[22] Securitate (in Romanian: DGSP - Directia generala a Securitatii Poporului): General Board of the People's Security. Its structure was established in 1948 with direct participation of Soviet advisors named by the NKVD. The primary purpose was to ‘defend all democratic accomplishments and to ensure the security of the Romanian Popular Republic against plots of both domestic and foreign enemies'. Its leader was Pantelimon Bondarenko, later known as Gheorghe Pintilie, a former NKVD agent. It carried out the arrests, physical torture and brutal imprisonment of people who became undesirable for the leaders of the Romanian Communist Party, and also kept the life of ordinary civilians under strict observation.

[23] Cossacks: an ethnic group that constituted something of a free estate in the 15th-17th centuries in the Polish Republic and in the 16th-18th centuries in the Muscovite state (and then Russia). The Cossacks in the Polish Republic consisted of peasants, townspeople and nobles settled along the banks of the Lower Dnieper, where they organized armed detachments initially to defend themselves against the Tatar invasions and later themselves making forays against the Tatars and the Turks. As part of the armed forces, the Cossacks played an important role in Russia's imperial wars in the 17th-20th centuries. From the 19th century onwards, Cossack troops were also used to suppress uprisings and independence movements. During the February and October Revolutions in 1917 and the Russian Civil War, some of the Cossacks (under Kaledin, Dutov and Semyonov) supported the Provisional Government, and as the core of the Volunteer Army bore the brunt of the fighting with the Red Army, while others went over to the Bolshevik side (Budenny). In 1920 the Soviet authorities disbanded all Cossack formations, and from 1925 onwards set about liquidating the Cossack identity. In 1936 Cossacks were permitted to join the Red Army, and some Cossack divisions fought under its banner in World War II. Some Cossacks served in formations collaborating with the Germans and in 1945 were handed over to the authorities of the USSR by the Western Allies.

[24] Territorial reorganization in 1952: The new constitution adopted in 1952 declared Romania a country, which started to build up communism. The old administrative system was abolished, and the new one followed the Soviet pattern: the administrative partition of the country consisted of 18 regions (‘regiune'), each of them subdivided into so called ‘raions'. In the same year the so-called Hungarian Autonomous Region was founded, a third of which was made up by the Hungarian inhabitants living in Romania. The administrative center of this region was Targu Mures/Marosvasarhely, and it was subdivided into ten ‘raions': Csik, Erdoszentgyorgy, Gyergyoszentmiklos, Kezdivasarhely, Marosheviz, Marosvasarhely, Regen, Sepsiszentgyorgy, Szekelyudvarhely.

[25] Babes-Bolyai University of Cluj Napoca: The Babe?-Bolyai University was set up in 1958 by the fusion of two state universities, the Hungarian Bolyai University and the Romanian Babes University. The predecessor of the Bolyai University, called Ferenc Jozsef University and founded in 1872, moved to Szeged after the Trianon Peace Treaty (1920). In 1919 the University of Cluj was declared a Romanian university by an executive decree of the new Governing Council of Transylvania and it was named after the Romanian King, Ferdinand I. After Transylvania's annexation to Hungary (1940) the Ferdinand University fled to Sibiu and the university buildings in Cluj got back under the rule of the returning Ferenc Jozsef University. In 1945 Transylvania was enclosed to Romania, the Romanian University returned to Cluj, and the negotiation began for the buildings and laboratories. Since 1945 the Hungarian university has been called Bolyai, and the Romanian one Babes, after the famous Romanian researcher Victor Babes. In the 1950s the Bolyai University was gradually degraded by reducing the number of its faculties, students and teachers. The last phase of this process was the fusion of the two institutions.

[26] Nationalization in Romania: The nationalization of industry and natural resources in Romania was laid down by the law of 11th June 1948. It was correlated with the forced collectivization of agriculture and the introduction of planned economy.

[27] Kulak (Chiabur in Romanian): Between 1949-1959 peasants in Romania, who had 10-50 hectares of land were called kulaks, those who owned more than 50 exploiters. Their land was confiscated. They were either expelled from their houses and deported to the Baragan Steppes and the Danube Delta, where they had to work under inhuman conditions, or they were discriminated in every possible way (by forcing them to pay impossibly high taxes, preventing their children from entering higher education, etc.).

[28] Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901-1965): Leader of the Romanian Communist Party between 1952 and 1965. Originally an electrician and railway worker, he was imprisoned in 1933 and became the underground leader of all imprisoned communists. He was prime minister between 1952-55 and first secretary of the Communist Party between 1945-1953 and from 1955 until his death. In his later years, he led a policy that drifted away from the directive in Moscow, keeping the Stalinist system untouched by the Krushchevian reforms.

[29] Ceausescu, Nicolae (1918-1989): Communist head of Romania between 1965 and 1989. He followed a policy of nationalism and non-intervention into the internal affairs of other countries. The internal political, economic and social situation was marked by the cult of his personality, as well as by terror, institutionalized by the Securitate, the Romanian political police. The Ceausescu regime was marked by disastrous economic schemes and became increasingly repressive and corrupt. There were frequent food shortages, lack of electricity and heating, which made everyday life unbearable. In December 1989 a popular uprising, joined by the army, led to the arrest and execution of both Ceausescu and his wife, Elena, who had been deputy Prime Minister since 1980.

[30] Romanian Revolution of 1989: In December 1989, a revolt in Romania deposed the communist dictator Ceausescu. Anti-government violence started in Timisoara and spread to other cities. When army units joined the uprising, Ceausescu fled, but he was captured and executed on 25th December along with his wife. A provisional government was established, with Ion Iliescu, a former Communist Party official, as president. In the elections of May 1990 Iliescu won the presidency and his party, the Democratic National Salvation Front, obtained an overwhelming majority in the legislature.

[31] Territorial reorganization in 1968: In 1968 a new territorial reorganization took place in Romania. As a result of the new administrative reform adopted on 16th February 1968, the 18 regions founded in 1952 were replaced with 39 counties plus a separate administrative unit consisting of Bucharest, the capital of the country. In Transylvania the reform led to the administrative division of the Hungarian community.

Versiunea in limba maghiara

Összes kép megtekintése

Életrajz

Családfa

Küldés barátoknak

Az oldal nyomtatása

Hibajelentés

Sauber Bernát

Country: Romania
City: Marosvásárhely

Az interjút készítette: Molnár Ildikó
Az interjúkészítés időpontja: 2003. október-november

Sauber Bernátot, a 80-as éveiben járó marosvásárhelyi hitközségi elnököt a hozzá közel álló hitközségi alkalmazottak Berinek szólítják. Köpcös testalkatú, szigorú-komor tekintetű ember. Igazán akkor derül ki, hogy arany szíve van, ha valaki közelebb kerül hozzá. Komolyan és felelősségtudattal viszonyul kis zsidó közösségéhez. Amennyire egészsége engedi, mindig bejár az irodába az ügyeket rendezni, de különben sem tudna otthon ülni tétlenül - nem olyan a természete. Az iroda két helyisége közül az egyik az ő birodalma, amit megoszt a titkárral, Ausch Sándorral. A hatalmas íróasztalán lévő iratcsomóhalmok között remekül elboldogul, és gyakran bástyázza körül magát könyvekkel, többek között vallásos jellegű könyvekkel, amelyek az istentiszteletek levezetésénél szolgálnak neki segítségül.

Az apai nagyapámat Sauber Menyhértnek hívták, valamikor az 1860-as években születhetett. A Szilágyságból egy községből, Nagysomkútról [Nagysomkút a Szilágy vm.-vel szomszédos Szatmár vm.-ben lévő nagyközség, járási székhely volt. - A szerk.] származott. Volt két fia, Ignác és az édesapám, Heinrich. A nagyapa meghalt 1944-ben a deportálásban. Nem tudom, hogy mivel foglalkozott a nagyapám, mert amikor megszülettem, ők már el voltak válva a nagyanyámtól, tehát nem is ismertem a nagyapámat. Valamikor 1920 előtt válhattak el, először a polgári törvények szerint váltak el, utána a rabbinátus is elválasztotta őket. Én nem emlékszem rá, soha nem volt nálunk, én sem voltam nála, teljesen meg volt szakítva a kapcsolat a nagyanyám és a nagyapám között. Csak a fiúk tartották a kapcsolatot az édesanyjukkal. Nem tudom, mi történt köztük, hogy ilyen drasztikus válás volt - ez nem képezte sosem diszkusszió tárgyát. A nagyanyám, Goldstein Bella egy magyarláposi [Magyarlápos: Szolnok-Doboka vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2700 lakossal. - A szerk.] gazdag családnak volt a leszármazottja. Ez egy kis család volt, akik földbirtokosok voltak, aztán tönkrementek. Nagyanyámnak volt egy testvére Szászrégenben, úgy hívták, hogy Frenkel Ida. A nagyanyám ott lakott Magyarláposon velünk együtt. A nagybátyám, Sauber Ignác külön lakott.

Édesapám testvéréről, Ignácról, sokat nem tudok mondani. Ő kisebb volt, mint édesapám. Kolozsvári származású zsidó felesége volt, Gizi néninek hívták, zongoratanárnő volt, elég furcsa természetű volt a nő. A kapcsolat köztünk és a nagybátyám között elég távolságtartó volt. Arra emlékszem, a nagynéném olyan pedáns volt, hogy nem lehetett bemenni a lakásába, csak ha az ember levette a cipőjét, és ez nálunk nem volt még szokás, az akkori időkben ez nem létezett. Nálunk otthon és általában mindenhol fonott rongyszőnyegek voltak, nem is tudom, ha volt valakinek perzsaszőnyege. Ők nem nagyon voltak vallásosak, ritkán jártak templomba. A nagybátyám vett egy teherautót, és szállította a fát és a deszkát a magyarláposi hegyvidékről a legközelebbi állomásra, Galgóra amelyik 30 kilométerre volt Magyarlápostól. Ez egy falu, összeköttetés Magyarlápos és Dés között. Deportálás után a fia, Sauber Pál Amerikában telepedett le. A szülők a deportálásban haltak meg.

Az édesapámat Sauber Heinrichnek hívták. Körülbelül nyolc osztályt végezhetett [Az 1893-ban született apa nyilván elvégezte legalább az elemi iskolát, ami akkor 6 osztályos volt. - A szerk.], és héderbe biztosan járt. Vallásos zsidó volt. Budapesten nőtt fel, 14 éves korában került oda Magyarláposról. Volt valami rokonunk ott, s ahhoz ment, hogy tanuljon ott egy szakmát, és az ő üzletében, egy vegyeskereskedésben dolgozott mint inas, aztán megkapta a segédi minősítést, hogy kereskedősegéd lehessen. Talán nyolc évig volt ott kereskedősegéd, amíg be nem vonult katonának az első világháborúban. Őrmester volt. Részt vett a piavei harcokban [E mellett az észak-olaszországi folyó mellett fejeződött be 1917 novemberében az osztrák-magyar haderő és a német csapatok offenzívája. A kezdetben sikeres támadás 1918 júniusában meghiúsult a Piave áradása miatt, októberben pedig az olasz csapatok már a teljes haderejükkel átkeltek a visszavonuló osztrák-magyar csapatok nyomában. - A szerk.], ahol egy gátat rászabadítottak a szerbek az osztrák-magyar katonákra, elöntötték vízzel. Nagyon sokan meghaltak ott, majdnem befulladt ő is a vízbe, de végül megmenekült. Hamarább szabadult mint katona, és nem akart Pesten maradni. Hazajött és megnősült, 1919-ben elvette feleségül édesanyámat. Magyarláposon a zsidók egymás között házasodtak. A szüleim nem házasságközvetítő által ismerkedtek meg. Általában amikor sok lány volt egy családban, és nem volt jelentkező, aki feleségül vegye, vagy nem felelt meg az elvárásoknak, akkor folyamodtak csak házasságközvetítőkhöz. Édesapám, amikor megnősült, kapott hozományt. Akkor az volt a szokás, hogy az asszony hozott hozományt, és az nem is volt akármilyen kis összeg. Én nem tudom, hogy mennyi hozományt kapott az édesapám, de azzal kezdett neki az életnek, egy vegyeskereskedést nyitott.

Az anyai nagyapát Berkovits Mendelnek hívták. Ő Máramarosszigetről [Máramaros vm. székhelye. - A szerk.] származott. Jól szituált ember volt, jól menő kóser mészárszéke volt. De nem ő dolgozott, mert volt két keresztény segédje. Érdekes, hogy minden nagyobb zsidó üzletben, ahol nem bírták egyedül az üzlet lebonyolítását, ott általában segédeket vagy inasokat vettek fel, és azok általában magyarok voltak. Minden kóser mészárszék [lásd: étkezési törvények] mellett [Magyar]Láposon volt egy tréfli mészárszék is. A rituális mészárszékben csak a kóser húst árulták, illetve a marhának a felső részét, az elejét. Mi ettük a szegyet, a bordákat, amit lájterlinek neveznek jiddisül. A hátulsó részét nem volt szabad egyék a zsidók, s azt árulták a másik mészárszékben, ahova keresztények jártak. Tehát a jó húst a keresztények ették meg. Nagyapám vette a marhát, levágatta a sakterrel, bevitte a mészárszékbe. A zsidók megvették tőle az elejét a marhának, és a keresztények megvették a hátát. A marhának az elejéből kivágták a vénákat, és csak utána volt szabad árulni. A hátulsó részének annyi vérere volt, hogy azt nem lehetett teljesen eltávolítani a vértől, és ezért nem volt szabad enni a zsidóknak. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse" (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. - A szerk.] Volt egy speciális zsidó ember, az ellenőr, héberül az úgynevezett mezsgiáh. Ha valaki elküldte a keresztény cselédjét húsért, a húst egy papírba becsomagolták, átkötözték spárgával, lepecsételték pecsétviasszal, és a mezsgiáh [lásd: másgiách, mesgiách] héberül aláírta, hogy nehogy véletlenül a keresztény cseléd egy darab disznóhúshoz vagy szalonnához hozzáértesse.

Az anyai nagyanyámra, Miriámra, csak úgy emlékszem vissza, mint 85 éves öregasszonyra. Most is emlékszem, ahogy ott ült a karosszékben, alig tudott már beszélni, de ő dirigálta az egész családot. Az öregasszony magyarországi származású volt, talán a Dunántúlról, még olyan akcentussal [azaz más nyelvjárásnak megfelelően] is beszélt magyarul.

Az elég nagy ház volt, ahol az anyai nagyszüleim laktak, én sokszor aludtam náluk a második világháború előtt. A háború után voltam ott utoljára, akkor még létezett, most már le van bontva. Volt vagy három-négy szobájuk. Visszaemlékszem pontosan, volt a háznak egy olyan része, ahova be volt építve egy sátorféle, egy kis zsendelyes [zsindelyes] fedél. Az megvolt úgy csinálva, volt egy hengeren egy fakerék, és azon egy kötél, ami két gerenda segítségével kinyomta a zsendélyes fedél két oldalát. Amikor jöttek a sátoros ünnepek [Szukot], akkor húztuk a kötelet, és a fedél kétfelé nyílott. Ha esett az eső, akkor visszaengedtük. Ez nagyon ritka eset volt, hogy valakinek ilyen háza lett volna. Nagyapám sátoros ünnepkor ott evett és aludt állandóan, mert ez az előírás, hogy ott kell egyen és aludjon.

Édesanyám bátyja, Berkovits Mihály nem Magyarláposon lakott, hanem Disznajón [Maros-Torda vm.-ben fekvő kisközség, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. - A szerk.]. Elég gazdag ember volt. Volt egy szép nagy üzlete. Később az öcsém, Dezső oda került hozzá segédnek, ameddig be nem vonult katonának. Mihály felesége zsidó volt, volt egy lányuk, Dalma. Vallásos család volt, de a lányuk már kevésbé. Aztán idős lett Mihály, nem bírta. Ott halt meg az 1930-as években, Disznajón. Mihály feleségét, lányát és annak két gyerekét deportálták. Egyik sem tért vissza. A lányának a férje munkaszolgálatos volt, de nem tudok róla semmit. Ő sem tért vissza, az biztos.

Az egyik nagynéném, Indig Sára és a családja elég rossz körülmények közt élt. Indig nagynéninek volt hat gyereke, hasonló korúak voltak, mint én meg fiatalabbak. A férje, József bádogos volt, de nem nagyon ment a műhelyük. Az egyik fia kivált a műhelyből, és toronybádogos lett. Ő elég jól keresett, veszélyes is volt a munka. Az egész járásban ő volt az egyetlen, aki felment a nem tudom, vagy ötven méteres tornyokra, s mindenki nézte. Mindig kérdeztem tőle, hogy „Nem félsz, nem szédülsz el?". „Dehogy - azt mondja -, megszoktam, mintha a földön járnék." Sára valamelyik másik fiának a gyereke Izraelben rabbi. Indig József, Sára férje hirtelen meghalt 1937-ben vagy 1938-ban, a családot utána deportálták. Egy lány kivételével mindenki visszajött.

Volt egy másik nagybátyám, Karl Mihály, Karl Berta férje. Berta volt az édesanyám testvére. Volt két fia. Mihálynak volt két üzlete Magyarláposon, nagybani kereskedő volt, de árultak darabszámra is. Nem létezett olyasmi, amit ne lehessen nála megkapni: talpbőr, gyapot, cukor, rizs, vas, petróleum, benzin - kezdve a patkószegtől a faszegig mindent megtalált az ember. Nagyon jó anyagi állapotban voltak, elég fukar ember volt a nagybátyám. Aztán a végén nagyon tönkrementek, már lehettem olyan 15 éves akkor. A gazdag nagybátyám nem is volt már az üzletben, mert le volt paralizálódva, szegényt, emlékszem, az ágyban forgatták, pedig nem is volt olyan idős ember, ha volt 50 éves, mikor lebénult. A fia, Lázár vette át az üzletet, és utána ismét fellendült az üzlet. „Karl Mihály és fiai", ez volt a neve a cégnek. Magyarláposon, hivatalos szerveken kívül magánembereknél vagy üzletekben nem volt telefon, csak az ő üzletének volt telefonja. Ott óriási nagy forgalom volt csütörtökön. Csütörtök délután jöttek a zsidók vásárolni a szombatra lisztet, cukrot, olajat, a kókuszdióból volt egy olyan margarinszerű, azt meg petróleumot. Egy család általában vett hat-tíz kiló lisztet. Nem kilós csomagolásban árulták, hanem voltak ilyen nagy papírzacskók, amelyeknek ilyen szája volt, s abba megmérte az ember, és abba rakta be a lisztet, és így árulták. Nem is volt előrecsomagolt liszt, csak kimérve. Egy kiló liszt 4 lej volt, nem fogom elfelejteni soha. És mindig vettek körülbelül két ilyen nagy zacskó lisztet. Vettek 4 kiló nullás lisztet, abból csináltak kalácsot, laskát, amit kellett. A makaróni ismeretlen fogalom volt akkorjában. Hallottuk, hogy létezett makaróni, de Magyarláposon hogy lásson valaki makarónit vagy kekszet az üzletekben árulni, ilyesmi nem volt. Csokoládé viszont volt.

Az egyik unokabátyám, Nemes Sándor Karl Mihály üzletében dolgozott, mint segéd. Négy segéd volt ott. Én is bementem csütörtökön segíteni a különböző munkákban, és megfizetett a Lázár unokabátyám. Egyszer azt mondja nekem a segéd unokabátyám: „Te, figyelj ide! Mikor jön Indig Jaszuf bácsi vásárolni - úgy hívták a nagybátyámat, hogy József, zsidóul Jaszuf -, a következőképpen csinálod." Voltak ilyen hosszú ládák rekeszekkel, és a [különbözőfajta] lisztek egymás mellett voltak, és utána jött a cukor. Egyedül a cukor az mindig előre volt csomagolva, mint ma is. Azt mondja: „Figyelj ide, minden alkalommal, minden zacskó fenekére beteszel 2 kiló cukrot, beteszel egy fél kiló gyertyát - mert az kellett péntek este a gyertyagyújtáshoz - , ha kell egy pár talp valamelyik gyerekének - ő előre kivágott egy darab talpat -, beteszed egy papírba, s beteszed a fenekére, és a végére [tetejére] ráteszel vagy 3 kiló lisztet." És akkor én lemértem a csomagot úgy, ahogy volt, 8 vagy 10 kilót, s akkor fizette 10 kiló lisztnek az árát - az volt 40 lej. Egy kiló cukor volt 32 lej volt, el lehet képzelni, nagyon drága volt a cukor. Ezt csak annak a testvérnek csináltuk, mert a legszegényebb volt. A második világháború után, amikor hazajöttem a fogságból, 1949-ben találkoztam Désen a családdal, mert aztán az egész családom: a testvéreim és a nagykereskedő unokabátyámék, Karlék is Désre költöztek. (Karl Lázár munkaszolgálatos volt valahol Ukrajnában, a feleségét és a két gyerekét deportálták, mindhárman meghaltak.) Találkoztam Lázárral, aki az üzletet vezette, beszélgettünk és visszapergettük az egész életet, mi volt Magyarláposon. Mondom neki: „Figyelj ide, Lázár, most már én is 28 éves vagyok, te vagy most 40 nem tudom, hány éves, én tartozom egy vallomással neked. Emlékszel, mikor én nálad dolgoztam?" „Hogyne" - mondja. „Elmondom neked őszintén, hogy Sanyi, az a másik segéd unokatestvérünk azt mondta nekem, hogy mikor jön Jaszuf bácsi, akkor oda be kell tenni cukrot, fahéjat, borsot becsomagolva, abszolút, ami kellett egy hétre" - egyedül az olajat, azt nem lehetett betenni. Mesélem neki, s mosolyog. Azt mondja: „Te azt gondolod, hogy én vak voltam, és nem láttam? Én láttam mindent, hogy ti mit csináltok ott együtt Sanyival." Ő észrevette, csak tette magát angolnak. Lázár 1953-ban vagy 1954-ben kiment Izraelbe, Haifán lakott. Az első időkben éjjeliőr volt egy raktárnál, és két-három év alatt talpra állt, és egy komoly bankban tisztviselő lett.

Az anyám ágáról az egyik nagybátyám, Nemes Izsák mészáros volt. Édesanyám egyik testvérének Nemes Zsuzsának volt a férje. Öt fia volt: Géza, Lázár, Jasszi, Sanyi, Öcsi. Hárman voltak bekapcsolódva az apjának a mészárszéküzletébe, a negyedik kereskedő volt, az ötödik asztalos. Hegyvidéken főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak a parasztok, aztán jött a tavaszi szezon, amikor kezdték a bárányokat vágni. Nemes Izsák vette a bárányokat, vágta s árulták a bárányhúst. A vágásnál én segítettem. Gyorsan ment a metszés, aztán egy bicikli pumpával beszúrtak a báránynak a lába és a hónalja alá, és levegőt nyomtak be oda, és a mészáros csak megvágta és egyből le lehetett húzni az egész bőrt. Ez a lehúzás volt az én feladatom, és ezért persze kaptam bizonyos honoráriumot a nagybátyámtól. Megvették a bárányokat márciusban, és vágtak naponta 500-1000 bárányt, azokat délután 6 órakor teherautóba rakták, jéggel és elindultak. Reggel 5 órakor Bukarestben voltak. Ott már várták a nem zsidó kereskedők és mészárosok is, és megvettek egyszerre húsz-harminc darabot.

Steinmetz Ilona, anyám egy másik lánytestvére elvált, mert a férje megzavarodott. A férj visszament [Máramaros]szigetre, mert odavalósi volt. Volt két fia. 1938-ban egy Doppeld nevű özvegyember, egy magyarláposi zsidó, aki Amerikában élt, hazajött és elvette feleségül. Idősebb volt, mint a nagynéném. Divattervező volt Amerikában, nyakkendőket tervezett. Elég jól meg volt fizetve. Akkoriban 120 dollár havi nyugdíjat kapott Amerikából, az óriási pénz volt 1938-ban. Nem tudta elkölteni még a negyedrészét sem. Ahelyett, hogy kimentek volna Amerikába, mert akkor ki lehetett volna menni, itt maradtak. Egy lánya született ettől a férfitól. 1944-ben deportálták az egész családot. A nagyobbik fia az első férjétől, Steinmetz Mózes, ő megmaradt, és Auschwitzból egyenesen Amerikába ment, és ott is él Amerikában mint ingatlanközvetítő. Találkoztam is vele 1984-ben, amikor voltam Amerikában, nem gazdag, de jól szituált ember.

A Dub Málcsi és Dub Emma családjáról nem tudok semmit. Ezek elköltöztek máshova, nem emlékszem, hova, nem laktak Magyarláposon. Férjhez mentek zsidókhoz, voltak lányaik, de nem tudom, milyen vidéken éltek. A férjek unokatestvérek voltak. Akkor nem volt ez a kapcsolattartás, és hogy utazunk ide-oda. Autóra felülni nagyon sok pénzbe került, és rosszak voltak az utak is. Mindenki saját magának élt.

Berkovits Nándort nem nagyon ismertem, mert Magyarláposról beköltözött Désre, s ott lakott. Ő volt a leggazdagabb a testvérek közül. Nagy cérnagyára meg nem tudom, milyen gyára volt Désen. Nagy szerencsétlenség történt az egyik gyerekével. Építkeztek, s az udvaron volt egy meszes gödör, ahova beöntötték a meszet, és ráöntöttek vizet. Beesett egy ilyen gödörbe, és ott halt meg szegény. Éveken keresztül ez nagyon nagy tragédia volt, nemcsak az ő családjában, hanem az egész rokonság csak erről beszélt. Én egyszer találkoztam vele 1938-ban. Emlékszem, akkor adott nekem 20 lejt. 20 lej annyi volt, mint mondjuk, 2 kiló hús. Nándor munkaszolgálatos volt. Az első feleségét deportálták, és azt hiszem, volt egy kislányuk is, akit szintén deportáltak. A harmadik gyereke Noé volt. Nándor visszatért a deportálásból, a háború után kiment Ausztriába. Ausztriában másodszor is megnősült, mert az első felesége a deportálásban meghalt. Nem volt zsidó a második felesége, nem lett gyerekük. Mikor én hazaérkeztem a fogságból, ő már nem volt itt, már Bécsben lakott. 1967-ben találkoztam vele utoljára, Haifán, direkt eljött Izraelbe, mert akart velem találkozni, s tudta, hogy megyek oda. Akkor adott nekem 300 dollárt. Ennyi volt az egész segítsége neki. Utána aztán nemsokára meghalt.

A mi családunk, azok, akik ott éltek Magyarláposon, a testvérek összejöttek minden szombat délután, de a szombati vacsorát már mindenki otthon tartotta. Az anyai nagyanyámnál tele volt az udvar kölykökkel, volt vagy húsz unoka. Ott mindenki kapott uzsonnát a nagyanyámtól. Fasírt minden szombaton volt. Azt mondta: „Mindenki annyit ehet, amennyit akar, mert mindenkinek jut kettő". Vallásos volt, kóser háztartást vezetett. Mind Magyarláposon születtünk a testvéreimmel: elsőnek én születtem 1920-ban, utánam született Matild 1923-ban, majd Dezső 1925-ben, Judit 1926-ban, Emma 1928-ban, Zelma 1930-ban.

Az apai nagymama a családunkkal élt. Neki volt egy kis kocsmája - a szüleitől örökölte -, kocsmárosné volt mindig. Egyedül vezette a kocsmát. Nem volt neve a kocsmának. Elég tágas volt, asztalok voltak benne, s fapadok támlával. Ott árult italt, pálinkát, dohányt, cigarettát. Elég jól keresett a nagyanyám, többet keresett, mint édesapám. Főleg csütörtökön, amikor volt a heti vásár, akkor nagy dínomdánom volt: ittak és ettek. A végén aztán én is segítettem, csütörtökön kiszolgáltam az embereket. A nagyanyám kocsmájában nem volt étel. Mindenki hozott magának ételt, s aztán ott ette. Szombaton nagyanyám bezárta a kocsmáját, de kinyitotta az ablakot, oda letett, mondjuk, öt csomag dohányt, cigarettát. Voltak kuncsaftok, akik elvették a papír dohányt, s egy tányérba betették a pénzt. Ez így volt szombaton. Soha nem fordult elő, hogy valaki elvette volna a csomag dohányt, és ne tette volna oda a pénzt, pedig nem állt ott a nagyanyám. A csomag oda volt téve, ahogy elfogyott, tett oda egy újabb adagot. Volt még egy kis szálloda is Magyarláposon - volt vagy négy szobája -, és a tulajdonosnak volt egy vendéglője is. 1940-ben, amikor Erdélyt Magyarországhoz csatolták [lásd: második bécsi döntés], elvették a zsidók engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nagyanyám nem akarta odaadni a helyiséget senkinek, összeállt egy Strauss nevű szász emberrel, és annak a nevén ment a kocsma tovább, és aztán osztották a keresetet. Az illetőnek a felesége fényképész volt, de aztán elváltak.

A családom anyagi helyzete nem volt túlságosan rózsás, de megéltünk rendesen. Otthon üzlete volt édesapámnak. Segítettem az üzletben, főleg csütörtökön, pénteken, amikor zsúfoltabb nap volt. Az akkori időknek megfelelően volt berendezve az üzlet. Volt 4 láda az egynullás, a kétnullás, háromnullás és a négynullás lisztnek [A számok a liszt őrlésének a minőségét jelzik. - A szerk.], és külön volt a puliszkaliszt. Ki volt rakva a kávé, a cukorka, a csokoládé, a piperecikkek, amik voltak akkor: szappan, mosószappan, a Nivea krém - ez volt az egyetlen krém, ezt használta akkor mindenki. Ezt a kereskedők hozták Brassóból, mivel ott csinálták. Volt egy rész, ahol petróleum volt, literes üveggel jöttek az emberek vagy bidonokkal, és ebbe mérték a petróleumot. A bolt egy másik részében voltak a két méter hosszú vas ráfok, a szekérkerékre való ráfok, olyanok, mint az abroncs, de ezt úgy nevezték nálunk, hogy ráf. Jöttek a parasztok faluról, hogy tönkrement két keréknek az abroncsa, s akkor megvette a ráfokat. Voltak a kovácsok - ezek már inkább keresztények voltak -, betették a kereket egy speciális szerkezetbe. Megmérték pontosan a ráfot, a két végét felhevítették és összekalapálták, majd az egészet felforrósították, és ráégették a kerékre. Ez aztán kitartott éveken keresztül. Azonkívül volt patkóvas, vékony vasrudak és patkószeg, mert ha elment a kovácshoz, kellett patkószeg is, amivel felerősítették a patkót. Volt az üzletben kávé is, de kávét nagyon kevesen vásároltak.

Ott volt a házban az üzlet is, a nagyanya kocsmája is - külön helyiségek voltak -, és külön volt négy szoba, és volt egy konyha. Volt a szülőknek egy szobájuk, aztán a lányok az egyik szobában, s mi, fiúk a másikban. A nagyanyámnak külön szobája volt. Egy időben félt az öregasszony egyedül, s akkor ott aludtam nála egy díványon. Nem nagyon volt szabad menni moziba, tiltva volt a mozi, a vallás tiltja a mozit, habár egy csók is alig volt a filmekben. Este kiengedett a nagyanyám az ablakon, mert este voltak a filmek 7 vagy 8 órától. Kimásztam az ablakon. Egy zsidóé volt a mozi. Beültünk a moziba, háromszor, négyszer, ötször is megnéztem egy filmet. Kovbojfilmek voltak, és volt ez a Pat és Patason, mint Stan és Bran [Pan], csak előttük [hamarabb] vetítették. És volt még a Zigató - ez volt a filmben a főszereplő neve. Ezeket az 1930-as években játszották a mozikban.

A szomszédunkba volt egy nagyon gazdag, egy jómódú magyar család, s nagyon jóban voltunk velük. Volt nekik 3-4 tehenük. Általában minden este mentünk 3 liter tejért. Én voltam a nagyobbik, én mentem. Nagy kannák voltak és egy sajtár. Az asszonynak, aki fejte a tehenet vagy a cselédjének meg kellett mosniuk előttem a kezüket: főtt krumplival dörzsölte a kezét, mintha szappan lett volna, s vízzel lemosta. Szappannal nem volt szabad megmosni a kezét, mert a szappan zsírból készült, és a tej a zsírral nem kerülhet kapcsolatba. És ott kellett álljak végig, addig ameddig kifejte a tejet. Volt nekünk literesünk és sajtárunk, speciálisan a tejnek, nem az övékét használtuk, mert az nem volt kóser. A sajtárból a literesbe töltötte a liter tejeket, s így vittem haza.

Lehettem olyan 4-5 éves, tehát 1924-ben vagy 1925-ben, óriási nagy kivándorlások voltak Amerikába. Fel volt iratkozva édesapám is. De édesanyám nem akarta a családját itt hagyni, nem akart elszakadni a testvérektől, és nem mentünk el. Szegény édesapám, mikor már gyengébben ment neki, akkor mindig szemrehányást tett édesanyámnak, hogy „Te vagy az oka, hogy idejutottunk, mert itt maradtunk". Mindenki, aki abban az időben elment, nagyon hamar talpra állt, és gazdag emberek lettek.

Mikor jött a világválság [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], elég nehezen keresett édesapám, mindennek nekifogott, hogy pénzt keressen. Nagyjából sikerült neki, de azért éreztem a nehézségeket. Ez világviszonylatos válság volt, ami kihatott Romániára is. Volt egy kétéves aszály, emlékszem, nagy aszály volt, és jégverés is. Olyan problémák voltak, amiket nem lehetne csak így elmesélni, mert akkor órákig mesélhetnék. Akik tartottak cselédet, azoknak olyan 60-70 százaléka le kellett mondja, mert annak kellett lakhelyet adni, ott étkezett meg ilyesmik. Egy ideig - elég nagyfiú voltam már - volt nekünk is egy cselédünk, de utána aztán, 1932 után, már nem engedhettük meg magunknak, hogy tovább tartsunk alkalmazottat. Észrevettem, hogy kasztok voltak: voltak a gazdagok, és voltak a szegények. Voltak, akik megéltek a saját keresetükből, akik gyengébben éltek, segélyre voltak rászorulva. Hála istennek, mi nem voltunk rászorulva.

Elég vallásos volt a család. Az apai nagymama is vallásos volt, neki is volt parókája, és az édesanyámnak és az anyai nagyanyámnak is volt. Kopaszra lenyírták a hajukat, de soha nem láttam kopaszon őket, általában vigyáztak erre. Általában kendőt is viseltek a zsidó asszonyok, alul volt a paróka, és rajta a kendő. Mindenkinek [az asszonyok közül] volt parókája Magyarláposon. 15 százalékának ha nem volt parókája, a többi mindenki parókát viselt. Télen nem nagyon viseltek, télen kendőt viseltek. Apám, habár nem volt egy szakállas zsidó, de minden nap elment reggel és este a templomba. Imaszíjjal imádkozott és tálesszel. Én is minden reggel imaszíjjal imádkoztam a héderben, miután a tizenharmadik évemet betöltöttem. Nálunk nem volt szokás tálesszel imádkozni, csak miután megnősült, akkor volt kötelező a tálesz. Este nem szoktak se tálészt, se imaszíjat nem szoktak használni, csak reggel. Apám modern ruhákat viselt. Mi a ciceszt viseltük, de az ing alatt. Volt egy négyszögű anyag, az be volt vágva, és az ember a nyakába tette, s a ciceszt azt a nadrágban tartottuk. Ez elő van írva, hogy kötelező viselni egész nap, a mi törvényeink ezt szabályozzák.

Az utolsó percig, a deportálásig tartottuk a tradíciót, volt külön húsos, tejes edény. Például egy villával, amivel ettél húst, azzal nem volt szabad egyél túrós gombócot. Külön mosogatóedény volt az edényeknek. Voltak külön húsvéti edények [lásd: Pészah], ezeket elraktuk ládákba, fenn a padláson volt egy nagy láda. Húsvétkor lehoztuk a húsvéti edényeket, s akkor abból ettünk. Mi nem ettük a disznóhúst, s nem volt disznózsírunk. De kellett zsírt tárolni, s akkor mindig vettek vagy rucát vagy libát. Ősszel kezdték a libát venni. Édesanyám állandóan 6-10 libát tömött. Emlékszem a mai napig, ahogy ült szegény, és nyomta be a libáknak a torkán a kukoricát. Általában felhizlalták olyan 5-6 kilósra, nagyok voltak. A szegény családoknál, amikor télen libát vágtak, a libamájat inkább eladták a jómódú zsidó családoknak, mert a libamájnak nagy keletje volt.

Péntek reggel szegény édesanyám felkelt 4 órakor. Heten voltunk a családban, megdagasztott két teknő lisztet kifaragott, kivájt teknőkben. Nálunk rengeteg fa van azon a vidéken, s kimondottan csináltak ilyeneket. Mikor aztán már én is nagyobb voltam, én is segítettem neki, pláné mikor már kezdődött a betegsége, én mentem és dagasztottam. Az volt a szokás majdnem minden háznál, hogy az első dolog péntek reggel: sütöttek túrós lepényt. Az egy specialitás volt a zsidóknak, és annak az ízét, soha nem fogom elfelejteni, nem is ettem azóta sem ilyent. Benne volt a túró a lepényben, és forrón vagy melegen, tejfellel ették. A deci tejfellel valami rendkívüli dolog volt. Péntek délben meg volt sütve egész hétre a kenyér. Hat fonott kalácsot, bárheszt is sütött az édesanyám a kemencében, tojással mindig megkente a tetejét: kettő volt péntek este, kettő szombat délben és kettő délután vagy estefele, mert szombaton csak fehér kalácsot ettünk. A kalácsot nem tejjel csinálták, hanem csak vízzel. A masszája egyszerű volt, pont, mint a kenyéré, csak fonva volt. Péntek délután édesanyám megfőzte az ételt szombatra is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek délben tepertőt ettünk és libamájat krumplipirével.

Este persze meg kellett a szombatot ünnepelni. Volt a péntek esti gyertyagyújtás - azt az asszony csinálta. Az édesanyám meggyújtotta a gyertyát, és megáldotta a szombatot. Az apámnak is el kell mondania egy áldást, megáldotta a fiait, és megszentelte a szombatot egy pohár borral. Abból aztán adott mindenkinek egy kortyot. Nem azért, mert nem volt bor, csak az szentelt, mindenki kellett igyon. Péntek estére volt halkocsonya, gefilte fis vagy úgynevezett falcs hal: a csirke vagy a tyúk melléből gombócokat készítettek, és ugyanúgy fűszerezték, mint a halat. Ez egy olyan édes fasírtszerűség volt. Mi a kocsonyát is édesen csináltuk, olyan édeskés volt. Még volt húsleves tarhonyával, és néha-néha valami tésztát [süteményt] is csinált édesanyám.

Voltak az úgynevezett sábesz gojok, a szombati keresztények. Mindeniknek volt 10-15 vagy 20 családja. Péntek este mindenhova ment, és rakta be a kályhákba a fát. Nálunk fafűtés volt, rengeteg fa volt, és nagyon olcsó is volt nálunk Magyarláposon. Mindig megvett édesapám tizenöt-húsz öl fát tavasszal, s az megszáradt. Ősszel, mikor már jó száraz volt, jöttek a falusi emberek, akik felvágták, és az egész színt, ahol tyúkok is voltak - mert mindennel foglalkozott az ember -, megrakták. Már péntek este előkészítette a tűzrevalót, illetve a gerjesztőt, szombat hajnalban ő jött, és mindenhol megrakta a kályhát. A sábesz gojnak volt a kötelessége, hogy másfélóránként mindegyikhez benézett, és télen tett a tűzre, mert zsidónak nem volt szabad tüzet gyújtani vagy tüzet rakni. Szombaton nem szabad főzni. Egy égő kályhára, amelyik fűtve van, nem szabad rátegyed a húslevest, hogy megmelegedjen, ellenben a hidegre ráteheted. Tehát rá volt téve a hideg kályhára a leves, jött a sábesz goj, és begyújtott, és akkor az melegedhet - minden meg volt főzve előre. A tűzről a levest le lehetett venni. Reggel meggyújtotta a petróleumlámpát, este ő oltotta el, tudta, hogy hol hány órakor fekszenek le. Elment, mindenhol lehúzta a lámpát, és lefeküdtek az emberek. Rá egy órára, mikor kezdett pirkadni vagy már nappal volt, akkor jött, és eloltotta a lámpákat. És ez így ment mind szombat estig. Ezért a munkáért minden hónap végén felszámítottak neki 4 napszámot, az 100 lej volt egy hónapban. Például 10 helyről az már 1000 lej, ami nagy fizetés volt. Mindenki akkor fizetett, ahogy megállapodtak.

Van a zsidó konyhának egy nagyon megszokott nemzeti étele, a csólent [sólet]. Az egy rendkívüli finom étel volt, minden háznál másképpen csinálták, de általában az íze majdnem ugyanaz volt mindenhol. Ez a következőképpen készült: betettek egy nagy fazékba paszulyt, zöldséget, húst, zsírt [libazsírt], és fedővel befedték. Péntek délután oda kellett vinni a pékhez, aki a szombat beállta előtt kivette a szenet a kemencéből, ami át volt forrósodva, és betette az összes fazakat, száz vagy százötven fazakat. Belekerült 5-6 lejbe egy ilyen fazék, függött a fazéknak a nagyságától, hogy mennyi helyet foglal el a kemencében, s annyit kellett fizetni. Mindenki ismerte a saját fazékját. Utána betapasztotta a kemencének a száját, hogy a meleget tartsa, és az ott főtt lassan-lassan egészen szombat délig. Láposon csak két család volt, akik nem tartottak kóser háztartást, két ügyvéd: dr. Bíró Samu és dr. Harnic. Ezek abszolút nem voltak vallásosak, sosem jártak templomba, nem ettek kóser dolgokat. S ami érdekes volt, csólentet azért csináltak, de valószínűleg disznóhús volt benne. Mikor hozták a fazakukat, azt átborították egy nagy fazékkal, és úgy tették be a kemencébe, hogy a tréfli gőz ne menjen át.

Szombat reggel nem volt szabad reggelizni addig, ameddig az ember nem ment templomba. Körülbelül dél vagy 1 óra lett, amikor már hazajött az ember a templomból. Az istentisztelet nem zajlott le olyan hamar, mint ahogy most én itt csinálom. [Sauber Bernát vezeti jelenleg az istentiszteleteket Marosvásárhelyen. - A szerk.] Szombaton, miután hazajöttünk a templomból, amíg nem töltöttem be a tizenharmadik évet, addig én mentem, és én hoztam haza a csólentet. Amikor betöltöttük a testvéreimmel, akkor már csak a sábesz gojok. Bejött öt-hat fazékkal, és előfordult, hogy összecserélődtek a fazakak.

A szombat déli ebéd olyan lakoma volt, el lehet képzelni, hogy mindenkinek állt félre a hasa. A szombat déli étkezést egy kis pohár pálinkával szokták kezdeni. A tojásos hagyma vagy a kocsonyás hal előétel volt, általában egyik a kettő közül. A hal a zsidóknál gyakori étel. A kocsonyához majd minden falat hal után megnyalta a pálinkás poharat, mert ha ivott volna mindegyik után egy kortyot, akkor berúgott volna az ember. Különben ezt mai napig is így csinálom, nem tudok megenni egy kocsonyát, ha nincs ott egy olyan fél deci pálinka, és így nyalogatom, minden egyes falat után. (Szombat délelőtt is ittak egy pohár pálinkát, a gyerekek nem ittak, csak édesapám, esetleg édesanyám ritkán.) A majorságnak [Majorság - a házi szárnyas a helyi szóhasználatban. - A szerk.] a máját, amit előzőleg hagymában megsütöttek, egy bárddal összevágták, és bekeverték a tojásos hagymába. Az ember evett egy kis retket hozzá. A szombati ebéd húslevesből állt. Nálunk a húslevest retekkel ették, másképpen nem is lehetett elképzelni. A húslevesbe vagy tésztát tettek, vagy édesanyám tojásból készített egy egész vékony lapot, ez meg volt borsozva, megsütötte - ez egy különleges ízt adott a levesnek, ilyet azóta sem ettem. Aztán jött a jó zsíros csólent - marhahús is volt, meg majorság is volt benne, általában a kettőt keverték, mert ez volt a szokás. Egy tyúkbelet megtöltöttek málélisztből készült, borssal megfűszerezett masszával, és megédesítették cukorral. Utána összevarrták a bél két végét, és ez szintén bekerült a fazékba. Ezt kuglinak nevezték. Egyesek a paszuly mellé a csólentbe tettek gerslit: az valami lehámozott búzafajta volt [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. - A szerk.]. Vagy szárított tarhonyát tettek bele. A mi házunknál ez nem volt szokás, egyiket sem tettünk bele. És volt egy speciális süteményféle, amit édesanyám a kályhán sütött előzőleg, péntek délután. Tojás, liszt, cukor kellett bele, és a masszát megsütötte a platton [platnin]. Olyan mint egy pászka [macesz], és ilyen darabokban sütötte. Vékony volt, és egy-kettőre megsült, nagyon finom valami volt. Az ebéd után imádkoztunk, és szombatot dicsőítő énekeket énekeltünk, amiket „zmieresz le sabesz"-nek neveztünk héberül [lásd: zmiresz; szombat]. Magyarul: dalok szombat tiszteletére. Aki már megszokta, az megivott egy fröccsöt vagy kettőt ebéd után. Ebéd után a meglett zsidó férfiak hetven százaléka mind aludt szombat délután. A megrakott hassal annyira el voltak telve, hogy nem bírtak mozogni.

Mi szombaton mentünk s játszottunk. Volt szép nagy füves kertje és udvara a templomnak, és ott, de a fiúk külön s a lányok külön. A lányok nem is jöttek el oda, mert az nem volt megengedve. Bemehettek a lányok az udvarra, de nem játszódhattak ott, ahol a fiúk. A rabbihoz sem mehettek be. Én mindig elmentem a rabbihoz szombat délután. A templom udvarán volt egy ház, és ott a rabbi elolvasta és elmagyarázta a heti péreket, ezek tanulmányok voltak, amit a rabbinátus évszázadokkal ezelőtt írt. Ott voltak a rabbinak a hívei, mind szakállas, pájeszos haszid zsidók voltak. Ez nem a gyerekek számára volt, mi csak bementünk, s tátottuk a szánkat. Néztük, mert élveztük: ezek ettek, ittak, énekeltek.

Édesapámmal nem tanultam szombatonként, mert ő nem tudott. Ismert abszolút minden előírást, de hiába vett egy héber könyvet, nem értette meg teljesen. Általában a férfiak hatvan százaléka, amikor ment imádkozni, nem értette meg azt, amit imádkozik, mert az imádkozás héberül megy. Én megértettem, mert én megtanultam, de akik nem jártak héderbe, vagy keveset jártak, azok elfelejtették. Édesapám is fiatalon felkerült Pestre, és el lehet képzelni, hogy egész más élet volt ott.

Szombat délután volt a harmadik ebéd, de nem is volt ebéd tulajdonképpen, hanem inkább vacsora. Fasírt vagy sült volt hidegen. Semmiféleképpen tejes ételt nem ettünk szombaton délután. Szombaton este néztük, hogy mikor jelennek meg a csillagok. Akkor kellett gyertyát gyújtani, amíg édesapám elmondta az imát, hogy vége az ünnepnek [lásd: hávdálá]. Amikor vége lett a szombatnak, utána rágyújtott egy cigarettára. Ez volt az első dolga, mert szombaton nem cigarettázott. Szombaton nem dolgozott az apám.

Az édesapámnak magyar volt az anyanyele. Otthon főleg magyarul beszéltünk, az volt a hétköznapi nyelv. Jiddisül inkább ünnepek alkalmával beszéltünk, vagy mikor templomba mentünk. A templomban jiddisül beszéltünk, de odahaza magyarul. Az apám jiddisül otthon tanult meg a családjában, gyerekként. Nagy könyvimádó volt. A „Nyomorultak"-ra [Victor Hugo] emlékszem, biztos, hogy olvasta. Nálunk nem volt villany, és petróleumlámpa mellett olvasott, ami az éjjeliszekrényen volt. Problémák is voltak, mert édesanyám állandóan kérte, hogy oltsa le a lámpát, mert nem tud aludni. Egyszer kifogyott a petróleum a lámpából, s édesapám ment és hozott. Egy üvegben volt a petróleum és töltötte. A könyv pár oldala petróleummal megtelt. Óriási nagy botrány volt, mert nem a miénk volt a könyv. Nem is tudom, mivel vettük ki aztán a nagyját, talán itatóssal. Azt rátettük, és forró vasalóval megvasaltuk. Az magába szívta a petróleumot.

Nálunk, Magyarláposon sem volt községi magyar könyvtár. A hitközségnek nem volt csak héber könyvtára, ahol csak vallásos könyvek voltak. Voltak ezek a felekezeti könyvtárak, például a reformátusoknak vagy a katolikusoknak, de oda nem nagyon jártak be a zsidók. Nemcsak egyházi könyvek voltak, hanem általában volt szépirodalom is volt ott. De nem nagyon adtak kölcsön zsidóknak könyveket, és akkor a zsidók egymás között adták kölcsön a saját könyveiket. Voltak jólszituált emberek, azok megvették a könyveket, s aztán az ment egyik helyről a másikhoz. Általában a zsidók nagyon szerettek olvasni. Édesapám aztán tényleg szeretett: délelőtt vagy délután, ha nem volt dolga, akkor a könyvet vagy az újságot böngészte. Édesapám inkább a klasszikus irodalmat olvasta. Csak magyar könyveket olvasott, jóformán nem is tudott románul, csak aztán megtanulta, de nem beszélte tökéletesen soha. Én jártam a könyvek után, mert mondták, hogy menj most el X-hez, és kérd el ezt a könyvet. Akkor lehet, hogy az illető azt mondta, hogy „Hát most nincsen nálam, mert Y-nál van. Gyere öt nap múlva" - és akkor az küldött egy másikhoz. Apámnak is volt egy pár könyve, mert mi is vettünk könyveket, így ő is adott kölcsön. Nagyon drágák voltak a könyvek, de mi vettünk. Volt otthon vagy hatvan-hetven darab könyv. Nem minden zsidó háznál, de 10-15 százalékánál volt könyvtár, volt otthon egy pár könyve. Voltak a gazdagabb zsidók, akik általában ami komolyabb témájú regény volt vagy akármilyen útleírások, azokat megvették. Jöttek ilyen utazók is, akik evvel foglalkoztak, hogy árultak könyveket.

Volt egy üzlet is, ahol árulták az újságokat, de egy pár román könyvet is árultak, amik az elemi iskolában kötelező olvasmányok voltak, ezeket a Biblioteca pentru toţi [Mindenki Könyvtára] adta ki. De apám nem olvasott románokat. Édesapám általában a kolozsvári „Új Kelet"-et olvasta. Ez egy nagyon nívós lap volt, irodalommal is foglalkozott, volt külön irodalmi rovata, főleg a pénteki számban. Szombaton nem jelent meg, de a pénteki szám kitett vagy nyolc-tíz oldalt. Általában négy oldalban jelent meg. A „Brassói Lapok"-at is olvasta, ami terjedelmesebb volt, mint az „Új Kelet", és hetente egyszer jelent meg. S aztán volt a „Jó Estét", ami este jelent meg, és olyan érdekes dolgokat, színes történeteket meg bulvárszerűségeket írt, amit az emberek élveztek, hogy például mi történt egy színésszel vagy egy országban. Édesanyám is olvasott. Mi, gyerekek nem olvastunk, mert volt nekünk elég az iskolában. Nem volt nekünk időnk arra, hogy regényt olvassunk, csak a kötelező olvasmányokat. Elég fiatal voltam, 13-14 éves, amikor kezdtem olvasni ezeket a Pengős Regényeket. Habzsoltam őket. Pesten jelentek meg, egy pengő volt egy regény ára. Kimondottan ifjúságnak való kaland- meg vadnyugati történetek. Aztán voltak a cowboyos könyvek, ezeket olvastuk mi. Temesváron volt egy ilyen, nem mondhatni, hogy pornóújság, de abban az időben megfelelt egy pornóújságnak, ami néha megjelent. Már nem emlékszem a nevére. Mi, fiatal fiúk, rögtön rákaptunk. Mikor egy szám megjelent, az kézről kézre ment, persze titokban.

Én már gyerekkoromtól kezdve, 10 vagy 12 éves voltam, és már akkor kezdtem hallgatni a londoni rádiót meg a moszkvai rádiót. Nekem nem volt rádióm, hanem egy barátom apjának, egy péknek volt rádiója. Oda jártunk rádiót hallgatni. Vagy tízen ott voltunk ilyenkor. Nem zenét hallgattunk, hanem híreket. London állandóan a dobolással kezdte az adását, Moszkvának az Internacionálé volt a kezdő dala. Mindig estefele gyűltünk össze, kétszer-háromszor hetente. Főleg szombaton, vasárnap este és hétköznap valamelyik este. Ezeket az adókat csak este lehetett fogni. Nappal nem lehetett fogni őket. Budapestet sem nem lehetett fogni. Nem zavarták, hanem mivel hegyek közt lakunk, nem jött be. Az unokabátyámnak is volt rádiója, a leggazdagabb zsidó volt ott. Hét éves voltam, és álltam az ablakánál. Azt mondja: „Gyere be, tedd fel a fülhallgatókat a füledre." Hát nem is tudtam feltenni, kellett segítsen, s akkor úgy tűnt, mintha telefonba beszéltek volna. A fülhallgatót ki lehetett húzni, s akkor mindenki hallotta a rádiót. Tisztában voltam a politikával, és hogy mi történik a világon. Az újságot is rendesen olvastam, 13 éves koromban velem már úgy tárgyaltak a felnőttek, mintha felnőtt lennék. „Te honnén beszélsz?" Sokszor azt mondták rám, hogy rémhírt terjesztek. (Ez már 1936-ban, 1937-ben volt, arról, hogy hogy áll a front, mi mennyibe kerül.) [Sauber Bernát, amennyiben a második világháborúra gondolt, valószínűleg hibásan emlékszik az események időpontjára. 1936/37-ben két meghatározó esemény foglalkoztatta az európai közvéleményt: Abesszínia Olaszország általi lerohanása (1935) és annexiója (1936), valamint a spanyol polgárháború eseményei (1936-1939) - A szerk.]

Nekünk, gyerekeknek külön esemény volt az ünnep, ameddig olyan 10-12 éves voltam. Nálunk olyan sok az ünnep, és minden ünnepnek más jelentősége van. Például az első ünnep, a Ros Hásáná azt jelenti, hogy az évnek a feje, tehát Újév. Ez két napig tartott [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. - A szerk.]. Nálunk minden ünnep az előtte való nap este kezdődik. Másnap reggel 8-kor a templomban kell lenni, és az ima eltart délután 2 óráig. Például a Jom Kipur a legnagyobb ünnep. Az este böjttel kezdődik. 6 órakor vacsorázunk, és másnap este, miután az Esthajnal csillag feljön, addig nem szabad se inni, se enni, se cigarettázni, semmit. Csak aki gyógyszert szed, annak szabad volt egy korty vizet inni. A gyerekek általában olyan 10-12 órát böjtöltek, de mikor már 13 éves volt valaki, akkor már nem volt mese, kellett böjtölni egy teljes napot.

Jom Kipur után jött a Szukot. Az volt a szokás, hogy minden zsidó család sátrat csinált magának az udvarán. Ez jeléül van annak, hogy mikor a zsidók kijöttek Egyiptomból, ilyen sátrakban laktak. Elő volt készítve 4 fal deszkából, kapcsokkal összekapcsolták őket, és ez ott állt minden zsidónak az udvarán. Azokat minden évben összeállították, a tetejére fenyőágat tettek, és nagyon szép díszekkel ki voltak díszítve. Voltak színes ívpapírok, mindenféle szín volt, meg arany csillogó papírok, s a gyerekek csináltak díszeket. Megtanultuk, hogy hogyan kell ezeket kivágni. Például volt egy hosszú papír, ami el volt vágva, belekerült egy dió, s az fel volt akasztva. Voltak a magen Davidok [lásd: Dávid-csillag], voltak különböző bibliai jelenetek, képek, hogy a zsidók hogyan jöttek [a pusztában]. Ezeket a sátor falára feltűzték. Eltettük évről évre ezeket a díszeket. Almát, szőlőt is akasztottak fel.

Igazság szerint a vallásos zsidó öt napon keresztül [Pontosabban: egy héten át. - A szerk.] reggel, délben, este csak ott evett, és este ott aludt. Ha hideg volt, ha meleg volt, volt ott neki egy sezlon, s oda lefeküdt. Nálunk is volt sátor, de apám nem aludt ott. A vallás szerint ott kellett volna aludnia is, de már hideg volt, és akkor már nagyon ritka volt, aki ott aludt a sátorban. [Ha esik az eső, vagy ha nagyon hideg van, nem kötelező a sátorban tartózkodni. - A szerk.] Voltak olyan megoldások, hogy már mikor a zsidók építették a házakat, egy szobát úgy építettek, hogy magasabb volt mint a többi, és két-három lépcsőn kellett oda felmenni. A plafon nem volt odaszegezve, hanem egymásra dőlt, és félre lehetett nyomni. Egy csiga-kötéllel, ahogy húzták a csigát, úgy nyílt ki a két oldal. Főleg a gazdagabb zsidók engedhették meg maguknak, hogy ilyen házat építsenek, általában az egyszerű zsidóknál ez nem volt meg. Mi, gyerekek este bementünk, ott vacsoráztunk a sátorban, de reggelire nem mentünk már oda be, hanem a házban ettünk. De az édesapám, aki tartotta a vallást, ő ott evett. Ott különböző zsidó tárgyú vallásos énekeket énekeltek.

Izraelből hoztak hosszú pálmaágakat, ezt úgy nevezik, lülef [luláv], eszrogot, mirtuszágat és voltak a nagyon kellemes szagú fűzfaágak, amit külön minden nap a víz partjáról kellett hozni, és azt is betették a sátorba. Ezeknek volt egy tartójuk, ami a régi lülefből volt fonva, és mellette volt az eszrog. Minden zsidó a sátoros ünnep első reggelén be kellett menjen a szukába, és imádkozott kézben tartva a lülefot és az eszrogot [lásd: etrog]. Kézbe vette az eszrogot [Amit nem kötnek össze a másik 3 növénnyel. - A szerk.], ami a citrom és narancs között egy gyümölcs [citrusgyümölcs]. Van fent egy kis gömbje, s az nem volt szabad, hogy le legyen törve, az ott kellett legyen - erre nagyon vigyáztak. És volt egy ima, amit el kellett mondani. Általában a szegény zsidókkal mi történt? Az eszrogot meg kellett fizetni, s nem is került kis pénzbe. Akkor például mentek a zsidó gyerekek, mentem én is, vettem ezt [az etrogot], és elmentem vele egy pár házhoz. Ott elmondták az imát, ezt meg kellett rázni - van egy ceremóniája. Ezt csak a férfiak vitték, a nők nem. A nőknek nem volt semmi belészólásuk ebbe. Azonkívül volt egy a templomban: aki nem tudott megvenni vagy fizetni eszrogot, az eljött a templomba, és ott csinálta meg a ceremóniát. Külön speciális imája volt ennek, körülhordják a templomban, különböző irányba: kelet fele, nyugat fele [észak fele és dél fele is], felfele az Isten felé, lefelé a pokol felé megrázzák. Mindegyiknek [az irányoknak] volt egy imája. Ez volt a Szukot első és második napján. Utána következik a harmadik nap, ami félünnep. De ezt megismételték az ünnep minden reggelén. Az ünnep utolsó előtti napján, a hetedik nap reggel minden zsidónak el kellett jönnie a templomba, és mindenkinek volt egy öt szálból lévő fűzfaágcsokra, amit úgy hívtak, hogy hajsánesz héberül, és ezt egy ima után össze kellett verni. [A „hajsánesz" a Szukot alatti körmenetek elnevezése, melyet általában a reggeli Hálél (héber: 'magasztalás', a 113 -118. zsoltárok összefoglaló neve) után végeznek, de van ahol a Muszáf után. Szukot hetedik napján, Hosáná Rábákor a körmenet után következik a „sájnesz", azaz fűzfaág-csapkodás. Ugyanígy hívják a csokorba kötött fűzfaágakat is. A fűzfaág azokat a zsidókat jelképezi, akik nem jártasak a Tórában, és nem hajtanak végre micvákat sem. Ezt a fűzfaágcsokrot szokták a földhöz csapkodni, mellyel a hagyomány szerint arra kérik az Örökkévalót, hogy bocsásson meg nekik, és az utolsó pillanatban változtassa meg az esetleges kedvezőtlen Ros Hásáná-i beírást és Jom Kipur-i bepecsételést. A fűzfaág levelei ezenkívül az emberi szájat szimbolizálják, mutatva, hogy még az ilyen emberek is imádkoznak, és ezt érdemül tudja be nekik az Örökkévaló. - A szerk.] Ezzel az ember a bűneit lerótta, és ezt eldobták. Ez egy engesztelő nap volt, ez a hashana rábbá [Hósáná rábá ('nagy hozsánna', az „Ó, segíts" kezdetű ima után elnevezve) - bűnbánó jellegű nap, a hagyomány szerint az utolsó alkalom arra, hogy az emberek megbánják a bűneiket, és ezzel a Jom Kipurkor kiszabott ítéletük megváltozhasson. - A szerk.].

A Szukot hetedik napjának estéjén, vagyis a nyolcadik nap mindenkit felhívnak a Tórához - úgy mondják, hogy fel kell lépjen a Tórához -, és mindenki elmondja az imát, és elolvas egy perikópát, egy szakaszt a Tórából. Olvasnak az első és az utolsó perikópából, és olvasnak a közepéről is. Hát, ez óriási nagy időt vett igénybe, eltartott volna estig, s például egy hitközségnél, ahol volt, mondjuk, 300 zsidó, volt, mondjuk, öt Tóra tekercs, s abból különböző sarokban felolvastak. 15-25 ember elmondta az imát, és senki nem maradt ki a Tóra-olvasásból - ez már meg volt így szervezve. A központba hívták fel az előkelőségeket s a gazdag embereket, a többiek összegyűltek egy-egy sarokban. Mindenkit, aki a 13. évét betöltötte, fel kellett hívjanak a Tórához. Egy ilyen hitközségnél, mint nálunk, Magyarláposon, volt 10-15 Tóra. Utána körmeneteket csináltak a templomban, ezt a kört hétszer kellett csinálni. A templom belsejét járták körbe, a tóratekercseket vitték a karjukban, a haszidok, a nagyon vallásos zsidók nagy énekléssel fejezték ki az örömüket, minden alkalommal táncoltak és énekeltek a Tórával. Ez volt a Tórának az ünnepe [Szimhát Tóra]. Mindenkinek volt alkalma körmenetet megcsinálni. Egy ilyen körmenet náluk eltartott két-három órát. Ez alkalomból a gyerekek csináltak maguknak zászlókat színes papírból, és visszaemlékszem, a zászlónak a tetejére egy almát tettünk, az almába csináltunk egy lyukat, és abba betettünk egy gyertyát, és meggyújtottuk. A gyerekek ezekkel jártak körbe a templomban.

Utolsó nap kiválasztották a három vőlegényt. Volt a Tórának a vőlegénye, a világ teremtésének a vőlegénye, s van egy úgynevezett maftür [Máftir]. [Chátán Torá - aki befejezi Mózes 5. könyvét, Chátán Berésit - aki elkezdi Mózes 1. könyvét, Máftir - aki a Smini Áceretre (Szukotot követő önálló ünnep) vonatkozó részt olvassa fel a Tórából. Egymást követik a Szimhát Tóra-i Tóra-olvasáskor, és mindhárom nagy megtiszteltetés, de csak az első kettőt hívják vőlegénynek. A Máftir az, aki „befejezi" a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. - A szerk.] Mikor imádkozott ez a három vőlegény, mondjuk, három előkelőség, akkor a nők dobálták dióval, cukorral és mogyoróval. Ez a gyerekek örömére volt, mert ők szedték össze a földről. Ezek mindig gazdag zsidók voltak, és kötelesek voltak a következő három szombaton tésztát, italt hozni a templomba, hogy mindenkit megvendégeljenek. Ez a gyerekek kedvére volt, tele volt az egész templom, s mindegyik szedte a mogyorót, a diót, s tette a zsebébe.

A Tórának az ünnepe egy örömünnep volt a gyerekeknek. Az ünnep két napján szokás volt dióval játszani, a gyerekeknek ez volt a szórakozásuk. Délután összeültek, és voltak különböző játékok. Például az egyik játék a brékli volt. „Brékli" azt jelenti, hogy deszka. Odatámasztottak egy deszkát slégen [ferdén] egy székre, odaálltunk, mondjuk, öten, mindenki ráeresztett egy diót. Ha valakinek a diója összeütközött a másikéval, az nyerte el az összes diót, ami a földön volt. Volt egy másik játék, a „résh", ez fejet jelent, amikor mindenki beszállt, mondjuk, három dióval. Azokat egy sima területre egymás mellé lerakták, főleg ahol beton volt, ahol pedig nem, ott a rendes földre, és aztán kezdődött a játék, hogy ki dob elsőnek. Az első tett egy diót a diósorhoz. Jött egy második, azt mondja, hogy ő elfoglalt magának egy távolságot, mondjuk öt métert, s az ő dióját letette a diósorhoz. Jött a harmadik, és azt mondja, teszek még két diót hozzá, s elfoglalok utána két métert. Így ment, hogy az kellett dobjon elsőnek, aki utoljára tett le diót, mert az tette le a legtöbb diót. Akkor volt egy olyan öt-hat méter sor dió egymás mellé rakva. A gyerekek előzőleg kiválogatták a leggömbölyűbb diót, lecsiszolták, meglyukasztották, és csepegtettek belé ólmot vagy cint, amivel forrasztják a lemezt. Azért csinálták ezt, hogy nehéz legyen, hogy amikor azt eldobod, egyenesen menjen [guruljon]. Eldobta, s ha eltalálta elöl a sort, akkor az egész dió az övé volt, ha csak a végét találta el, akkor csak az volt az övé. Ez egy nagyon megszokott szórakozás volt, reggeltől estig ezt játszották a gyerekek. Mikor visszagondolok, mindig nosztalgia fog el, hogy milyen ünnep volt ez nekünk. Hazamentünk, tele volt a zsebünk dióval. Nem mintha nem lett volna dió otthon, de ez egy különös dolog volt, hogy én ma nyertem ötven diót vagy harminc diót. A másik, aki elvesztette, az elkezdett sírni, s akkor a többiek adtak neki egy-két diót, hogy ne menjen haza üres zsebbel. Főleg a zsinagóga udvarán játszottunk, mert ott nagy hely volt, de nemcsak ott, hanem különböző lakásoknál. Voltak egyes gazdag zsidók, ahol mondjuk, tíz méter hosszú tornácszerűség volt a ház előtt, és az le volt betonozva. Ezt már csak a gazdag zsidók engedhették meg maguknak, hogy így építsék a lakásukat.

A mi vidékünkön nem termett meg a szőlő. Jöttek máshonnan szőlővel, és árulták, és amit nem adtak el aznap, volt egy üres ház, és oda beraktározták. Nem volt pénzünk, hogy vegyünk. Lehettem olyan 11-12 éves, s egyszer vagy nyolcan mentünk, zsidó gyerekek, s feltörtük a házat, bementünk, s jóllaktunk szőlővel. De nem az volt az igazi probléma, hogy megettünk ott vagy húsz kiló szőlőt, hanem hogy tönkretettük majdnem az egészet. Ez egy szombat délután történt, pedig nem lett volna szabad pont szombaton ilyet csinálni. Persze, a csendőrség hétfő reggel rögtön jött, és akkor felvittek a csendőrségre. Nem lett belőle semmi a végén, elsősorban nem feleltünk a tetteinkért, mert kiskorúak voltunk, és akkor a szülőket kötelezték persze, hogy fizessék meg a károkat. Vagy például hozták a dinnyét száz kilométerekről, nálunk ilyesmi nem termett meg. Óriási nagy halomban voltak, nem tudom, hány vevő körülötte. Odamentünk s kezdtük tapogatni a dinnyéket, s közben vettem egyet, és a lábam között hátradobtam, és ott volt a másik, az elvette a dinnyét, s a harmadik elfutott vele. Vagy volt egy másik csínytevés, hozták a gyümölcsöt, almát, körtét, szilvát átalvetőkben. Olyan hosszukó kosarak voltak, hogy a hátukon hozták be a parasztok, felállították őket, és tettek két követ közéjük, hogy ne boruljanak fel. Ez egy specifikum volt ott, a mi vidékünkön. Egy egész csapat, 10-12-en, addig sétáltunk ott, ameddig az egyik belebotlott egy kosárba, „véletlenül" persze. A kosár felfordult, az almák szétestek. Szaladt az ember vagy az asszony a másik után, hát nem tudta elfogni, mert annyi szekér volt ott a piacon, hogy akárhová, egy szekér alá is elbújt az ember, és nem lehetett elkapni. Addig mi megtöltöttük a zsebünket almával, körtével, szilvával, ami volt. Ilyen csintalanságok voltak.

Magyarláposon vagy 5 és fél ezer volt a lakosok száma. Itt főleg magyarok laktak, körülbelül a 60-70 százalék magyar volt, azért is hívták Magyarláposnak. Körülbelül 18-20 százaléka volt zsidó, a többi román és cigány. Magyarlápos járási székhely volt, bíróság is volt ott. Általában Magyarláposon, ahol körülbelül 900 zsidó élt, az mind vallásos volt, 2-3 kivételével. [Magyarláposon az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2700 fő volt a lakosok száma, 1920-ban 2400 fő. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a lakosok száma szintén 2400 fő volt, és nem egészen 30%-uk, 717 fő volt zsidó - A szerk.] Reggel, este, szombaton templomjárók voltak. Mai szemszögből nézve, elég mostoha életet éltek akkor a zsidók. Volt három nagykereskedő, akik a vidéket látták el élelmiszerrel: liszttel, cukorral, rizzsel stb., edénnyel, gyapottal, vassal, patkóvassal, szeggel, petróleummal. Az egyik ezek közül egy unokabátyám volt anyai ágról Karl Lázár, Mihálynak a fia, ő volt a leggazdagabb.

Ez egy nagyon érdekes dolog volt nálunk, kezdődött körülbelül márciusban, amikor rengeteg bárány volt. A vidék főleg bárány-, illetve juhtenyésztéssel foglalkozott. Óriási nagy legelők vannak a környéken, rengeteg a bárány, rengeteg a sajt. Például elmentem én vagy édesapám, de főleg én, mert akkor már értettem hozzá, megnéztem egy bárányt, meg tudtam állapítani hogy körülbelül ez hat, hét, nyolc kiló, s kezdtem alkudozni, s megvettem. Elmentem, levágattam, lefizettem a díjat a vágásért, lenyúzattam a bőrét és eladtam. Megvettem, mondjuk, 60 lejért a bárányt, fizettem 2 lejt a vágásért, 3 lejt a nyúzásért, az 5 lej. Volt egyik-másik, aki szedte a bárányoknak a belét, szétvágták s korpával összekeverték, azt hiszem, a rucákat etették vele. De nem voltam egyedül, hanem vagy ötvenen voltunk, akik ezt csinálták, hogy felvásárolták a bárányokat. Akkor vettem a báránynak a hátulját, és sétáltam a piactéren, a főtéren. Ott volt három templom: volt a református, a katolikus, és utólag építettek 1926-ban talán egy görög katolikus templomot. És jártunk ott le és fel, s kérdezték: „Na, mennyit kérsz a bárányodért?" „45 lej" - mondtam. Volt három-négy kiló hús. Alkudoztunk, már nagyon értettük a dolgunkat, hogy egyből nem az árát kértük, hanem mindig többet mondtunk 10-15 lejjel, hogy legyen honnan alábbengedni, és eladtam, mondjuk, 30 lejért. Eladtam a bőrét 20 vagy 25 lejért, az 50 lej volt. Vettem 60 lejért, a költségem 5 lej volt, és megmaradt a hús, az eleje, majdnem ingyen. Mi egész nyáron, márciustól kezdve júniusig csak bárányhúst ettünk. Minden ebédnél bárányhúst: tokány, sült bárány, prézlisen bárány, párizsi szeletek, mindenféle - már jött ki a torkomon a bárány. Októberben kezdődött a juh szezon. Voltak a bárányok, amiket nem adtak el tavasszal, s juhok lettek. Akkor elmentem, és vettem, mondjuk, egy 10-15 kilós juhot. Ugyanígy csináltuk ismét: levágattuk, eladtuk a bőrt s a többit, és az eleje nekünk megmaradt. Én mai napig is nagyon szeretem a juhhúst, ez egy delikátesz étel nekem.

Ezenkívül volt egy sakter - ez egy haszid sakter volt. Minden héten elment a vágóhídra, és az volt a feladata, hogy levágott nem tudom, hány marhát. Persze megnézte az állatot, hogy nincs-e valami betegsége: ez abból állt, hogy felfújták a tüdejét, és ha a tüdőben valami kis tébécés hólyagocskák voltak, akkor azt nem volt szabad a zsidók megegyék, az úgymond tréfli volt. A tréflit a keresztények ették. A sakter a vágóhídon speciálisan levágta a marhát, s utána vitték a mészárszékekbe. Volt három zsidó mészáros, akik feldolgozták a levágott marhákat. Berkovits Mendel nagyapám mészárszékébe is vittek. A sakter általában minden pénteken vagy csütörtökön vágta a zsidóknak a majorságot, egy-két tyúkot, libát, amit lehetett, főleg hizlalt majorságot, amelyek zsírosak voltak. Akkor összegyűjtöttek 40-50 liter majorságzsírt bödönökbe, mert nem volt szabad disznózsírral főzni. Az olaj még nem volt nagyon elterjedve, csak az 1930-as évek elején kezdték használni. Volt aztán egy zsidó malmos, akinek volt egy olajprése is, s ő csinálta az olajat. Mintha lenézték volna az emberek azokat, akik olajjal főztek. Mondták is: érződik, hogy ez olajjal főz vagy süt, hogy szegény ember - a liba- meg a kacsazsír nagyon drága volt. Télen, aki szegényebb volt, az vett 8-10 kiló húst, azt kipácolták, mint rendesen a disznót, és felfüstölték, teljesen száraz volt, és ezt egész éven keresztül, hetente egyszer, szerdán, a paszulylevessel ették. Ez egy általános menü volt mindenkinél Magyarláposon: szerdán füstölt paszulyleves. Különben én nagyon nagy paszulyimádó voltam akkor is, most is, képes vagyok hetente hétszer megenni a paszulyt minden formában.

Rengeteg hal volt a magyarláposi folyóban, voltak emberek, akik ezzel foglalkoztak, hogy halásztak. A halat csak a zsidók vették. A halászok nem is mentek be a keresztény családokhoz, amikor árulták a halat. Házról házra jártak, általában mindegyiknek megvoltak a kuncsaftjai. Tudta, hogy Saubernek kell 3 kiló hal, s ő péntek délelőtt ott volt a 3 kiló hallal. Akkor édesanyám megpucolta, kisütötte, és a másik részéből csinált kocsonyát. Csak pikkelyes halakat ettünk, nem volt szabad enni csukát, mert az ragadozó hal.

Volt hat kiskereskedő és két nagykereskedő, akik darabszámra is árultak. Édesapám is kiskereskedő volt. Minden héten megvette a két zsák lisztet, egy láda cukrot - a kockacukor ládákban volt, a kristálycukor nem volt akkor még nagyon divatos, hanem a kockacukor. Vett 300 liter petróleumot, 50 kiló rézdrótot, rizst, kávét, mindent. Mindeniknek megvolt a körzete, főleg zsidók, de keresztények is jártak a zsidó boltokba. Keresztény üzlet egy volt, egy román, de az tönkrement. 70 százaléka a vásárlóknak hitelre vásárolt. Ez a következőképpen történt: bejött az egyik, volt egy kis könyvecskéje a vásárlónak - azonkívül volt a kereskedőnek is egy nagy könyve -, s mondta, hogy „Kérek két kiló nullás lisztet, négy kiló négyes lisztet, egy kiló rizst, egy kiló cukrot, két liter petróleumot stb. Akkor ezt mind beírták mindkét könyvbe. A hónap végén jött mindenki és elszámolt, általában rendesen.

Volt két deszkaraktáros, deszkát árultak, volt két asztalos, volt öt szabó, volt egy zsidó orvos, volt három zsidó ügyvéd. A többi zsidó egyik napról a másikra élt. Éspedig mivel tartották fönn magukat: csütörtökön kimentek a magyarláposi piacra, tojást vásároltak fel - akkor nem voltak még tojásgyárak. Minden héten a vásárnapkor, csütörtökön jöttek be a parasztok a vásárra, s tojás árultak, eljöttek ötven tojással 20-25-30 kilométerről is. Akkor, emlékszem, 25 bani volt egy tojás. Az ember megnézte, milyen nagy a tojása, megvett egy nap 3000-4000 tojást 20 baniért. Voltak két méter hosszú és fél méter széles, fél méter magas ládák, egy ilyen ládába 1200 tojást raktak be, annyi volt a szabvány, szénával, szalmával vagy forgáccsal kitömték, s úgy nem törtek össze olyan könnyen, mint a mai tojások. Mindezt gyorsan kellett csinálni, mert nagy munka volt. Akkora szakértelemmel csinálták, hogy hat darab tojást fogtak egyszerre a két kezükben. A ládát leszegezték, leabroncsozták vékony kis abronccsal, délután jöttek Désről a nagykereskedők, három-négy ilyen láda tojást kifizettek nekik, és az a 10 bani, vagy 5 bani volt a keresete annak, aki felvásárolta a parasztoktól. A lakosság nem tudta felvásárolni az összes tojást, mert mindenkinek volt odahaza tyúkja. Nálunk is volt öt-nyolc tyúk, tehát nem kellett vásároljunk, mindenkinek volt tojása. A parasztok nem volt kinek eladják, mert nagyon kevesen vettek, így jöttek ezek a kereskedők, és ezek vásárolták fel. Ezek mind exportra mentek. Ilyen volt legalább vagy 30 család, aki ezzel foglalkozott, megéltek, de gyengén éltek.

Én rövid ideig dolgoztam az apám mellett, úgy 12-13 éves koromig, utána aztán elkerültem a rabbiképző intézetbe [azaz: jesivába került]. Volt, aki ott maradt az apja mellett dolgozni, voltak olyanok, akik utazók lettek, és különböző cégeknek utaztak. Voltak ilyen lapok darab szövetekkel, amiket mintáknak neveztek, 100-120 lej négyzetmétere, elmentek mindenkihez s megmutatták. Ezt adták részletfizetésre is. Ebből meg lehetett élni. Mások - inkább fiatalok - megbízásokat kaptak, amikor kellett valamit intézni a megyeszékhelyen. Beutazni Désre nem volt gyerekjáték, jövet-menet belekerült körülbelül 100 lejbe, ami négy napi napszámnak volt az értéke. Tehát nem lehetett minden kicsiségért elmenni Désre, például a fináncokhoz vagy ha gyógyszert kellett hozni [Szolnok-Doboka vm.-nek - Magyarlápos ebben a vármegyében volt -, Dés volt a székhelye (megyeszékhely és járási székhely is egyben), s maradt is megyeszékhely. A városnak 1920-ban 12 500 lakosa volt. Dés légvonalban kb. 45 kilométerre van Magyarlápostól. - A szerk.].

Nálunk nem volt villany, csak 1938-ban lett, akkor is egy olyan improvizált valamit csináltak. Volt egy gőzkazán, amit fával fűtöttek és rá volt kapcsolva szíjakkal egy dinamó, ami az áramot fejlesztette. Innen vezették a villanyt a hivatalokba, üzletekbe. Ez csak este és reggel volt. Akkor volt már rádió. Az első rádiója az egyik gazdag unokabátyámnak volt. Sosem fogom elfelejteni, mikor én 6 éves voltam, megengedte, hogy rátegyem a fülhallgatót a fülemre és hallgassam. Csak a fülhallgatón keresztül lehetett hallani, de attól még ketten is, hárman is tudták egyszerre hallgatni, összekapcsolva három fülhallgatót. Ezek a rádiók akkumulátorral mentek, s az akkumulátort időről időre fel kellett tölteni. Désen volt villany, és ott lehetett feltölteni. Volt olyan, aki nem csinált egyebet, hanem azzal foglalkozott, hogy minden héten összeszedett ötven akkumulátort, elvitte szekérrel Désre. Két nap múlva ment, visszahozta őket, s vitt más százat, és ez mind így ment. Ez is egy foglalkozás volt.

Az ember találékony volt, és megkereste, hol lehet valami pénzt keresni. Voltak, akik felvásárolták az almát már a fán: volt valakinek húsz fája, ott dolgoztam én is, egyszer leszállok a létráról, s épp felvásároltak ott két vagy három vagon almát. Ezt le kellett szedjük, szépen szortírozni ládákba, exportra.

Magyarlápostól öt kilométerre volt egy bánya. Volt egy réteg, amelyik azzal foglalkozott, hogy kibányásztak egy olyasmit, mint a celofán, ami abszolút hőálló. A darabokat felhozták a bányából, és le kellett tisztítani, voltak olyan vastag darabok, hogy azt húszba, ötvenbe is el kellett hasítani. Egy fél milliméter vastagságú lemez kellett legyen. És ezeket exportálták. Úgy hívták románul, hogy „mica" [Valószínűleg a csillámpalára gondol Sauber Bernát - A szerk.]. Két vagy három helyen volt ilyen csak az országban. Főleg szigeteléseknek tették, vagy ahol fel volt hevítve 200 fokos kazán vagy olvasztókemencék, s akkor még nem volt olyan hőálló üveg, és ezeket használták kémlelőnyílás elzárására. Nagy cikk volt, egy unokabátyám foglalkozott ilyesmivel, ott is dolgoztam, mert nem volt más munkalehetőség.

Három kilométerre Magyarlápostól volt egy román kolostor, egy mănăstire, fönt a hegyen. Én voltam ott kétszer vagy háromszor, négykézláb kellett felmászni. Augusztusban, Mária Mennybeszállásakor [mennybemenetelekor] 100-150, 300 kilométerről gyalog jöttek az emberek, egy-egy faluból 30-50 ember. Egy hétig tartott ez a vándorlás [zarándoklás]. Általában nagy melegek voltak, s akkor csináltunk limonádét, cukorral vegyített zaharinnal, s azt árultuk.

A zaharin egy másik kereskedés volt, mert azt nem volt szabad árulni, mert sokkal olcsóbb volt mint a cukor, és cukormonopólium volt. Volt egy zsidó öregasszony Magyarláposon, akinek [Máramaros]Szigeten keresztül Csehszlovákiából hozták a csempészek a zaharint. [Máramarossziget Kárpátaljával határos, Kárpátalja pedig 1920 és 1939 között Csehszlovákia része volt. - A szerk.] Mindig foltozott, elég piszkos köténnyel, és mindig zsebre vágott kézzel állt ki, volt egy kis üzlete, s az elé. A ruhának volt két zsebe: akkor a zaharin szemeket papírcsomagokba tették be, össze volt hajtva egy kis tasakba. A cukor nagyon drága volt, és azt nem vették. Csehszlovákiában olcsóbb volt a cukor, a román cukrot csempészték vissza ide Romániába, amit innen exportáltak. Már nagyfiú voltam, úgy 17 éves, és megcsináltam én is, hogy a vénasszonytól vásároltam zaharint. Nem mindenkinek adott, de engem már ismert. Ez nem olyan zaharin volt, mint a mai, úgy nevezték, „ezerédes", és úgy nézett ki, mint a rizs. Abból betett az ember kettőt egy fél liter vízbe, s abból egy hétig kávét, tejeskávét, mindent lehetett édesíteni. A cukorhoz képest aránylag nagyon olcsó volt, s nagyon jó volt. Aztán elmentem [Máramaros]Szigetre: egy rossz cipő a lábamon, egy rossz nadrág, egy rossz zakó, egy rossz ing, és vettem magamhoz egy libát. Átmentem Csehszlovákiába, ott eladtam a libát, abból a pénzből felöltöztem, és eldobtam a régi ruhákat. Olyan drága volt akkor az élelem Csehszlovákiában, hogy egy liba árából az ember felöltözött kalaptól egészen zokniig, cipőig.

Egy másik árulta a Csehszlovákiából csempészett tűzkövet. Akkor nem volt szabad használni az öngyújtót, mert gyufamonopólium volt. [A két világháború között a román gazdaságpolitikára jellemző volt, hogy bizonyos árucikkek (só, petróleum, gyufa stb.) hiánya miatt, azok árusítása állami monopólium volt. - A szerk.] Ha elkaptak valakit, hogy árulja, megbüntették. Dohányt sem volt szabad árulni. De amíg a parasztok a dohányleveleket szárították és utána beszolgáltatták az államnak, ügyeltek rá, hogy eltegyék egy részét maguknak és eladják. Aránylag drága volt a cigaretta, és az ember vette a dohányt, felvágta. A cigarettapapírt szintén csempészték Csehszlovákiából, mert Romániában nem voltak képesek cigarettapapírt gyártani. Olyan vékony volt, mint a mai cigarettának a papírja, s abba tették a szárított dohányt.

Most rátérek egy szociális problémára: volt legalább 150 ember Magyarláposon, akiknek szinte egyáltalán nem volt keresetük. Nyugdíjas nem létezett, akkor csak azok kaptak nyugdíjat, akik a csendőrségnél dolgoztak, vagy a városháza alkalmazottai voltak, és nyugdíjazták őket. Ha valaki a kereskedőnél segéd volt, mikor már nem dolgozott, mi történt ezekkel az emberekkel? Akkor nem voltak ezek a nemzetközi zsidó világszervezetek, amik finanszírozták volna, mint ma. A zsinagógában minden imánál, reggel és este, volt két-három vallásos ember, aki nem csinált egyebet, mint mindenikhez ment a markával, összeszedtek ott egy hét alatt annyi pénzt, hogy a szükséges élelmet tudják biztosítani annak, akinek nem volt keresete. Többek között édesapámnak is volt annyi része ebben [a helyi segélyszervezetben], hogy kapott egy listát, hogy ennek s ennek három gyereke van, ennek négy gyereke van, ennek öt gyereke van, ennek nyolc gyereke van, s akkor kell neki ennyi fehér liszt, ennyi cukor, ennyi petróleum, ennyi rizs, kell két talp, mert kellett talpaltatni a cipőket vagy foltozni. Akkor megbíztak egy embert, aki hazavitte ezeket mindenkinek. Ezt a hitközség szervezte meg, ott csinálták meg listát, tehát maga a hitközség tartotta fenn ezeket az embereket abból az összegből, amit a zsinagógánál adományokból összeszedtek. A hitközség fizette az áru ellenértékét. Ha meghalt valaki a családban, akkor már nem kaptak öt kiló lisztet csak négyet. Soha senki sem tudta, hogy mit vittek másnak, és honnan kapja ezeket. Ezek az emberek ebből éltek: kapott 3-5 kiló húst, attól függött, hányan voltak a családban. Majdnem 30 százaléka a zsidóságnak erre volt rászorulva. Nagyon sok szegény volt.

Csak egy esetre emlékszem, amikor valaki kitért a zsidóságból. A Markovits család nagyon vallásos család volt. Volt egy kis bodegája, árulta az ásványvizet és a tésztákat. A lánya ott dolgozott az üzletben. Nagyon szép lány volt. És volt egy perceptor, egy jóképű román ember, a fináncoknak a főnöke - egykorúak voltak, vagy egy pár évvel idősebb volt nála -, s belészerettek egymásba. Egy nap a lány eltűnt, keresték mindenhol, s hónapokon keresztül nem lehetett tudni, mi történt vele. A végén valamelyik szomszéd elárulta, hogy a perceptornak a házában van. Sőt a házban eskették meg őket, jött a román pap, és megeskette. Teljesen tönkrement az egész család. A zsidó részére egy kitért zsidó annyit jelent, mintha meghalt volna. Az egész hitközség nem beszélt csak arról, hogy mi történt - ki volt a zsidóságból közösítve. Meg a családból abszolút kitagadták, és semmilyen kapcsolatot nem tartottak vele. Nekünk, gyerekeknek ez egy nagy dolog volt, hogy egy zsidó lány vagy egy zsidó fiú elvegyen egy keresztényt, ez egyenlő volt azzal, mintha teljesen meghaltál volna. (S érdekes, megmaradt az asszony, nem deportálták, két gyereke van. Ő meghalt már, vagy hat évvel volt idősebb nálam.)

Volt egy híres rabbidinasztia, a Teitelbaum család [lásd: Teitelbaum dinasztia], ők [Máramaros]Szigetről származtak. A mi rabbink is ebből a dinasztiából származott, és volt egy unokaöccse, aki Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt kb. 1933-ban-1934-ben, Rebbe Jajlis így hívták. Nagykárolyból került Szatmárra [Szatmárnémetibe], annyi hívet szerzett magának, hogy világviszonylatban híres volt, jöttek hozzá Amerikából, Svájcból. De a mienk is ugyanolyan vallásos volt, ő is haszid rabbi volt. Ez a rabbi idős ember volt, emlékszem, hogy gyerekkoromban már 60 éves volt, és rá 10-12 évre meghalt. Szakálla volt és prémes sapkája, mint a lengyel bojároknak, úgy hívták, hogy strájmli, a lengyel haszidok viselték. Fekete kaftánja, fehér harisnyája és félcipője - akkor egy fogalom volt a félcipő. Akkor mindenki száras cipőt vett fel. A félcipő egy olyan fekete cipő volt, mint amiben a parasztasszonyok járnak, csak az övéké gumiból volt, de ez persze bőrből volt. A veje a bíró volt, vagyis a dájen. Volt még két fia, az egyik Magyarországon, a másik Csehszlovákiában volt rabbi, nem emlékszem a nevükre.

A rabbi feleségének voltak feladatai, például házasság előtt ő vitte be a menyasszonyt füröszteni a mikvébe. Volt mikve Magyarláposon, minden péntek délután lehetett menni. Ez volt az élvezet, mivel fürdőszoba nem volt az egész községben. Ott volt 16 fakád melegvízzel, először ott mosakodtak. Utána volt egy nagy bazin [medence], amelyikben az ember alá kellett aztán merüljön. Nem lehetett egyenesen a bazinba bemenni, csak egy esetben, az őszi ünnepekkor. Az őszi ünnepekkor, hét nap reggel 4 órakor kellett felkelni, s el kellett menni a templomba, hogy vezekeljen az ember. Hosszú imákat kellett ott elmondani, s akkor kötelező volt elmenni a mikvébe, s akkor nem mentek mosakodni, hanem egyenesen bementek a bazinba, s háromszor alámerültek a vízben, megtörülköztek és eljöttek. A nőknek külön napjuk volt, amikor mikvébe mentek. Ők minden hónapban kellett menjenek, miután a havi menstruációnak vége volt. Nagyon szigorú volt. A férfi, a törvény szerint, nem volt szabad elfogadjon egy pohár vizet a felesége kezéből a tisztátalan periódusban, hogy nehogy megkívánja a feleségét. Ez nálunk a családban is be volt tartva.

Ha valami problémája volt az embernek, az első, akihez ment, az a rabbi volt. Mindenki ment. Akármilyen peres ügy volt, a rabbi rendezte, de nem emlékszem, hogy a családomban lett volna ilyen eset. Például valaki tartozott nekem ötszázezer lejjel, s akkor megegyeztünk, hogy menjünk bíróságra, vagy menjünk a rabbihoz. Ha beleegyezett valaki, hogy megy a rabbihoz, ott nem volt apellátum. Ha a rabbi azt mondta, fehér, az fehér volt, ott nem lehetett fellebbezni, és be is kellett tartani. Általában az emberek komoly dolgokkal mentek a rabbihoz, és a rabbik általában elég lojálisan viszonyultak a dolgokhoz. A magyarláposinak a vejét Grossnak hívták, ez volt a dájen. Az anyám, miután a tyúkot a sakterrel levágatta, hazavitte és felvágta, és ha volt benne valami elváltozás, akkor el kellett mennie a dájenhez. A dájen megnézte, hogy meg szabad-e enni vagy nem szabad. Ha nem szabad, akkor el kellett dobni. Azért volt bennük emberség: amikor egy szegény ember odament pénteken, és volt valami a tyúkjával - a dájen tudta, hogy hány gyerek van a családban -, s akkor azt mondta: „Vágd ki ezt, dobd el, és edd meg a többi részét".

Miután 5 éves lettem, rendesen héderbe, zsidó iskolába jártam. A zsidó iskola abból állt, hogy csak hébert és vallást tanultunk. Általában 6 éves kortól kezdve jártak héderbe, egészen körülbelül 14 éves korig. Volt aki bár micvá után is még járt, aki akart, ment jesivába. A lányoknak nem volt szabad héderbe járni. De volt a melamed, a tanító, akinek a lakásán a felesége tanította a lányokat írni-olvasni héberül. 20-30 lány, különböző órákban mentek. Naponta 2-3 órát tanították őket. Ők nem tanulták a perikópát, ellenben a 613 parancsot [A Talmud ennyire bontotta föl a Tóra parancsait; 365 az elrendelő és 248 a tiltó parancsolat. - A szerk.], amit egy zsidónak be kell tartani, azt a lányoknak is meg kellett tanulniuk. Megtanultak imádkozni is, főleg a szombati és az ünnepi imákat. Nagy felelősségük volt az asszonyoknak az előírásoknak a betartásában és a gyerekek nevelésében.

A gyerekek a héderben kezdik megtanulni az írást, olvasást héberül. A gyerek ahogy a korral halad, a tanításnak van több fokozata. Körülbelül az első évben megtanulja a betűket, megtanul írni, megtanul olvasni. Nagyjából kap tájékoztatást az ünnepekről, hogy mi a jelentőségük. Másodéven már kezdi a heti perikópát. A Tóra fel van osztva 54 részre, s minden héten van egy rész. Az első héten tanulják azt, hogy Isten hogy teremtette a világot, Ádámot, Évát, mit csináltak stb. Utána jön Noé és így tovább, egészen addig, amíg egy év alatt ezt az egészet megtanulja. Úgy volt a tanulási módszer, hogy elolvastam héberül, és rögtön kellett fordítsam jiddisre. Például ‘Berésit bárá Elohim ét hásámájim veét háárec'. Azt mondja: Először az Isten megteremtette az Eget és Földet - és rögtön lefordítom. Utána azt mondja: ‘vájhi mávdil béjn májim lámájim' - szétválasztotta a vizet a földtől [Helyesen: szétválasztotta a vizet a víztől. - A szerk.] -, tehát így kellett ezt megtanulni. Körülbelül 10-15 oldal egy ilyen perikópa, egy ilyen történet, s ez így ment. Semmiféle magyarázatot nem tanultunk, csak szó szerint megtanulta a gyermek. Mikor már harmadik-negyedik évben voltunk, akkor kezdtük a Rásit tanulmányozni. A Bibliának sokféle magyarázata van, ami benne van a bibliai olvasókönyvben: a főmagyarázója Rási, az egyik leghíresebb tudós, híresebb volt, mint Maimonides, aki az egész Tórának a magyarázatát megírta. [Pontosabban Rási a Misnához írt kommentárt, Maimonidész híres kommentárja a Misné Tóra. Lásd: Maimonides. - A szerk.] De kevesen tanulmányozták, mert elég nehéz volt. Az egész magyarázat elég absztrakt és a mondatszerkesztése is nehéz volt. A harmadik évben kezdtük tanulni már a Talmudot. Mindezt a héderben tanultuk, héberül.

A rendes állami iskolába 6 évesen kezdtem el járni. Magyarláposon két keresztény iskola volt, egy katolikus és egy református. Oda nem vettek be senkit, csak azokat a gyerekeket, akik az illető felekezethez taroztak. A románoknak nem volt felekezeti iskolájuk, ők az állami iskolába jártak. Természetesen muszáj volt nekünk is román iskolába menni. Ez nyolc évre rá volt, miután Erdély Romániához került [lásd: trianoni békeszerződés], a szüleim alig tudtak egy pár szót beszélni románul, elég nehéz volt nekünk is az iskolában.

Reggel 6-tól 7-ig bementem a héderbe, az első volt az imádkozás, az eltartott egy fél órát. A másik fél órában tanultuk a heti perikópát. Pontosan úgy imádkoztunk, mint a templomban, volt egy előimádkozó, s a többiek utána mondták. Nem volt akkor iskolatáska, hanem mi összefogtuk dróttal a könyveket - vagy két könyvünk volt akkor -, és 7-kor mentünk az iskolába, mert kezdődött a tanítás 12-1 óráig. Délután hazamentünk, ebédeltünk, s utána megint bementünk a héderbe, este 6-7 óráig ott voltunk. Körülbelül naponta 7-8 órát tanult minden gyerek, ez kötelező volt. És ezt általában minden családnál betartották. Voltak tanítók, akik speciálisan erre voltak kiképezve, úgy hívták, melamed. Persze, az értelmezését a Talmudnak nem csinálták olyan nívón, mint a jesivában. Nem voltak olyan kis padok, mint az iskolában, hanem egy hosszú asztal volt. Az asztalnak az egyik részénél állt a melámed, a tanító, s mi sorban ültünk vele szemben. Mindegyiknek megvolt a kis könyve. Minden évben Kolozsvárt megjelent a heti perikópa, a Tóra 54 része. Ebben benne volt a Tóra, benne volt a Targum - ez a Tóra lefordítva arameus nyelvre -, és alatta Rasi magyarázata. Ez éveken keresztül ment. Ugyanazt tanultuk, minden évben megismételték. Nekem például volt már vagy 3 kiadású perikópám, de mindenik ugyanolyan volt. Emlékszem, mindig 3 lejbe került, körülbelül olyan formátuma volt, mint amilyen egy nagyobb füzet.

Szombaton volt, amikor a zsidó iskolában gyűltünk össze, vagy volt, amikor a rabbihoz mentünk, és ő hallgatott ki. Rendszerint ebéd után 2 vagy 3 órakor voltunk ott. A rabbinak volt egy nagy szobája, az a padlótól egészen a szoba tetejéig tele volt könyvekkel. Nem lehet mondani irodának a helyiséget, hanem ahol éjjel-nappal tanulmányozta a könyveket, inkább egy dolgozószoba volt. Nem is tudom, hogy mi volt ott összegyűjtve. Egyebet nem csinált egész nap reggeltől estig, csak állandóan a különböző Tóra, Talmud vagy Kabbala kiadványokat, magyarázatokat tanulmányozta, és kommentárokat is írt. Ez egy könyvtár volt tulajdonképpen, nem is jön az embernek, hogy elhiggye, hogy a rabbinak volt körülbelül - hogy ne mondjak sokat - 1200 héber könyve. Eljött szombat délután, és sorra vette mindegyiket, na, te ezt a részét magyarázd meg, te azt a részét. Amikor a rabbi nem ért rá, valamelyik Talmud-tudós hallgatott ki. Voltak ilyen tanult zsidók, akik a jesivában tanultak, de nem lett belőlük rabbi, hanem megmaradtak laikusoknak, de viszont nagyon alapos tudásuk volt, s ezek hallgattak ki bennünket. Akkor az iskolába, a héderbe mentünk. Mindegyikünket külön-külön kihallgattak. Magyarláposon én kijártam mind a 4 évet a héderben.

Volt a rabbinak egy rabbiképzője, mindig volt vagy 50 fiatal bóher, és ő tartotta az előadásokat, és ő is hallgatta ki, mert minden héten kihallgatták őket, és jegyeket adtak. A héber betűk betűszámának megfelelően adtak jegyeket. Ezeknek a bóhereknek volt egy menzájuk, egy otthonuk, ahol laktak. Elég nehezen tartották fenn magukat, mert a hitközségnek nem volt erre pénze, hogy ezt finanszírozza. Hanem azt csinálták a tanítványok, hogy nyáron, amikor kezdődött az aratási szezon, járták Erdélynek ezt a részét: rengeteg zsidónak volt cséplőgépe. Elmentek, összeszedtek két vagon búzát és eladták, feladták a vonaton, és ebből tartották fenn a menzát. Voltak köztük gazdagabb fiúk, akik fizettek azért, hogy ott tudjanak tanulni. Mindenki kapott egy ételbont, minden napra háromnegyed kiló kenyér volt, reggelire volt egy tejeskávé, ebédre volt egy paszulyleves, nem tudom, mivel, vagy egy húsleves egy hússal vagy laska vagy gríz. Volt egy kantinjuk, és ott ettek. Azonkívül szombaton nem ettek a kantinban, mert szombaton nem volt szabad főzni. Akkor el voltak osztva, és családokhoz mentek ebédelni. Nálunk is minden szombaton ott ebédelt egy-két diák. Reggelit nem volt szabad enni, mert imádkozás előtt nem volt szabad enni semmit, de délben ebédeltek.

Délután a rabbi szervezett egy közös asztalt a szombat kimenetelére, ami speciális dolog volt. Ezek a vallásos zsidók mind ott voltak, rengeteg szakállas zsidó volt, mert aki nagyon vallásos volt, annak szakálla volt. Ezek odaültek az asztalhoz. Általában halat csináltak, de nem sütve, hanem halkocsonyának, egy kb. másfél kilós kocsonyás halat előkészítettek, és a rabbi elé tették az asztalra. Mindenki elment kezet mosni, s utána a rabbi áldást mondott az ételre. Három vagy négy tál ilyen kocsonya volt, de senki sem nyúlt hozzá, amíg a rabbi meg nem ette a halnak a fejét. Miután mind a három halnak megette a fejét - ez volt a szokás -, akkor a tálat a hívek elé tolták és mindenki vett belőle egy darabot. A többiek, mindenki, ahogy tudta marta, egyik nagy darabot vett ki, másik kisebbet, ismét a másik a farkát. Ezt az ételt, ami után mindenki kapott, ezt úgy nevezték héberül, hogy sirájim - a rabbinak a maradéka. Volt más étel is, de ez volt a jellegzetessége, meg volt egy pohár pálinka utána vagy egy pohár bor. Az imakönyvben megvannak a szöveges énekek, amiket akkor el kellett énekelni a szombat tiszteletére. Utána volt az imádkozás, a szombat kimenetele. Én is részt vettem ilyen vacsorákon 11-12 éves koromtól, de még a bár micvá előtt is. Mi ezt úgy vettük, hogy ez természetes. Legalábbis olyan 15 éves koromig én nagyon hittem mindenben.

A vallásosak nagyon tartották a vallást. Például húsvétkor [lásd: Pészah] nem volt szabad enni olyan dolgot, amelyik kelt, amelyikben élesztő van. Nálunk, Magyarláposon az volt a szokás, hogy egy földbirtokostól megvettek két vagon búzát, kitakarították a malmot, leőrölték, és ebből csinálták a pászkát [lásd: smire macesz]. A pászkasütés általában négy hétig tartott az egész hitközségnek. Úgy történt, hogy volt egy megfelelő nagy helyiség, és ott volt egy vizes ember, volt egy lisztes, volt egy dagasztó, voltak, akik serítették [sodorták], volt, aki egy speciális szerkezettel lyukasztotta [a tésztát], volt egy, amelyik odanyújtotta a kályhához, a másik berakta a kemencébe, és aztán kivette. A víz nem tudom hány méterre kellett legyen a liszttől. Volt mondjuk 30 asszony, 30 szeletre felvágták a tésztát, tehát 30 pászkát, speciális deszkákon. Annyit dagasztottak, amennyit egyszerre felsirítettek [A nyers tészta nem állhat 18 percnél tovább, mert akkor elkezd erjedni, ha nem sütik meg. - A szerk.], nem volt szabad megmaradjon. Volt egy felügyelő, aki, miután felserítettek egy adagot, akkor citlinggel - ez egy magyar szó, egy darab vas, aminek van egy kis éle - szépen letakarította, levakarta a deszkákat, nehogy maradjon egy kicsi belőle [a nyers tésztából], mert az már kel. Ilyen szigorú volt a készítés, hogy a húsvéti pászka tényleg megfeleljen a szabályoknak.

A rabbinak a pászkát a következőképpen kellett csinálnia: összegyűjtötte az egész jesivát - rövid ideig a magyarláposi jesivába is jártam a héder után -, az összes gyereket egy nagy terembe, ahol hosszú asztalok voltak. A búzát leraktuk az asztalra, és mint ahogy választják a rizst, úgy kellett kivenni minden egyes búzaszemet, amelyik ki volt csírázva, mert az már nem volt jó. A rabbinak csak férfiak csinálták a pászkát, kezdve a dagasztástól egészen a serítésig, nők nem volt szabad hozzányúljanak. Igaz, jó vastagok voltak a pászkák. S ezzel mit csinált a rabbi? Mindkét széder estére kell három pászka, s akkor küldött minden gazdag vagy nagyon vallásos családnak hat pászkát. Voltak a gazdagabb, jómódú zsidók, mondjuk, ötven család, ezek annyi pénzt adtak, hogy a rabbi ebből majdnem egy évig megélt. Jelképesen adták a pászkát, hogy evvel honorálják az adományokat.

Édesapám mindenképpen azt akarta, hogy vallásos legyek, és lehetőleg, ha nem is rabbi, de valami egyházi teendőket el tudjak látni. Az első másfél évet ott voltam a magyarláposi jesivában, utána aztán édesapám nem akarta, hogy ott maradjak, mert tudta, hogy ha Magyarláposon vagyok, akkor nem fog menni a dolog. A székelyhídi [Székelyhíd Bihar vm.-ben volt; nagyközség - A szerk.] volt a legelőkelőbb jesiva Romániában, és onnan jöttek ki a nagy rabbik - ez volt édesapámnak a rögeszméje. Nagykárolyban és Szatmáron [Szatmárnémetiben] voltak ezek a nagy rabbik [Mindkét település Szatmár vm.-ben volt. - A szerk.], de nem is rabbi volt a címük, hanem csodarabbik [lásd: cádik] voltak ezek. Ezek azzal foglalkoztak, hogy böngészték a Szentírást, a különböző tanulmányokat, különböző törvényeket. A székelyhídi rabbinak is ez volt a specialitása. Egy világi rabbi volt, és tanított rabbikat, saktereket is, akik odakerültek. A Kabbalához én hozzá se szagoltam, pedig elég jó tanuló voltam.

Elküldött édesapám Székelyhídra az unokaöcsémmel, Nemes Jasszival együtt. Lehettem olyan 14 éves, amikor elkerültem. Elég sokba került az ottlétem, ott is rendes menza volt, meg körletekben laktunk, amíg jött egy gazdag amerikai zsidó, és épített egy nagyon szép, emeletes internátust, és oda bekerültünk. Ott voltam két és fél évig. Dr. Rosner volt ott a rabbi, az egyik legműveltebb rabbi volt akkor az országban. Bécsben volt héber egyetem, és ott tette le a doktorátusát is. Ugyanaz a rendszer volt, mint Magyarláposon, a rabbi magyarázott. Ott megmutatkozott, hogy milyen réteghez tartozott az ember. A gazdag zsidó fiúknak volt külön menzájuk, azok állandóan libahúst, tepertőt, libamájat ettek, amit ott csináltak nekik a külön menzájukban. Nekünk, középosztálynak és a szegényeknek, naponta körülbelül egy kiló kenyeret adtak, azt beosztottuk. Tejeskávé volt a reggeli, délben volt egy elég konzisztens ebéd, és volt vacsora. Természetesen minden kóser volt. Ott megismerkedtem nagyon vallásos zsidó fiúkkal. Én is vallásos voltam, de nekem nem volt hosszú pájeszem, hanem csak egy kicsi volt, s azt mindig a fülem mögé raktam. (Szakállam soha nem volt, hanem csak bajuszom, főleg 1940 után Észak-Erdélyben a bajusz volt a divat, Magyarországon nem.)

Székelyhídon a jesivában már nem foglalkoztunk a heti perikópával, azon már túl voltunk, hanem magának a Talmudnak a tanulmányozásával. A rabbinak voltak olyan jó nagy formátumú könyvei, jó vastagok voltak, azt elővette. Egy dolgot kiragadott belőle, például a Gitn-t [a Talmud Gittin nevű traktátusa], a válást. Mik a szabályok ahhoz, hogy egy zsidó el tudjon válni a feleségétől? Olyasmi, hogy a feleség a férjétől elváljon, nem létezett, csak a férj válhatott el a feleségtől [lásd: válás]. Erről 250-300 nagy oldal volt. Annak is volt két vagy három magyarázata. Nem úgy volt, hogy az ember veszi, elolvassa, s egyszerűen magyarázta, hanem minden egyes részéhez kellett külön egy magyarázatot adni, ami nem volt benne a szövegben, hanem dedukció alapján kellett ezeket elmondani. A rabbi ezt előadta, de nem jegyzeteltünk, csak az ember figyelte a rabbi előadását. Az volt az érdekes, hogy nem voltak leírva sehova sem ezek a magyarázatok, hanem ezek maguktól jöttek. Annak, aki a jesivát végigcsinálta, nem mondom, hogy szóról szóra, de a magyarázatoknak a lényege annak mindegyiknek az volt. Akár Szatmárra [Szatmárnémetibe] ment el az ember, akár a vizsnici [Vizsnyica - Czernowitz/Cernăuţi közelében lévő helység. - A szerk.] vagy a tasnádi [Szilágy vm.] jesivába, vagy akár a székelyhídi jesivába, nagyon kevés eltéréssel, de ugyanazok a magyarázatok voltak. Én ezen sokszor csodálkoztam, hogy hogy lehetett. Az is igaz, hogy ezek nem egyszer, hanem ötször-hatszor, tízszer is áttanulmányozták a könyveket. Volt, nem tudom, 70 könyv, amit négy-öt éven keresztül végigtanultak. Voltak a kezdők, aztán a másodévesek, majd a haladók, s utána azok, akik már az utolsó években voltak, akik már effektíve tudtak is tanítani.

Mi együtt tanultunk. Egy kampuszfélében laktunk. A tehetősebb zsidó fiúk kivettek egy szobát, egy szobában volt négy-öt ágy, ott aludtak. Voltak ilyen nálamnál öt-hat évvel idősebb diákok, aki ugyancsak a jesivába jártak, a bóherek - igazság szerint a bóher azt jelenti, hogy fiatalember. Úgy nevezték őket, házr-bóher. A „házr" ismétlést jelent, ő volt az ismétlő bóher. A bóher már végigjárta a jesivát, négy-öt-hat éven keresztül, ezek már majdnem olyan nívón tudtak tanítani, mint a rabbi. Mellettünk volt egy-egy idősebb bóher, ő ismételtetett a diákokkal. Reggel elmentünk imádkozni, ha a rabbi tartott előadást, akkor végighallgattuk, utána hazamentünk, és délig vagy 1-2 óráig négyen, illetőleg a bóherrel öten vagy hányan voltunk, kezdtük sorra, s majdnem kívülről meg kellett tanulni, ami az előadáson volt, mert minden hétvégén, a pénteki nap folyamán mindenkit kihallgatott a rabbi. Illetve már csütörtök délután kezdődött, és péntek délig tartott. Mindenki el kellett menjen, hogy meghallgassák, és minden alkalommal jegyet kapott. Volt a kicsi alef, az volt az elégséges, a közepes alef, az jó, a nagy alef az nagyon jó. Ez a 3 osztályzat volt. Volt egy ilyen regiszter, név szerint be volt írva héberül mindenki, s ő bejegyezte, hogy milyen jegyet kaptál. Ez volt a módszere az ottani tanításnak. Olyasmi nem létezett, hogy valakinek ne legyen elégséges a tudása. Azért nem lehetett, mert főleg olyanok kerültek oda be, akiknek volt hozzá tehetsége és feje. Ha nem, akkor hiába beszélhettek hozzá öt napig egy szakaszról, mert úgysem tudta volna felfogni. Csak olyan fiúk mentek oda, akik elsősorban vallásos szülőknek a gyerekei voltak, és azok közül is azok, akik erre képesek voltak. Aki nem volt képes, az hiába ment oda, mert azt két-három hét múlva eltanácsolták, hogy tanuljon egy mesterséget. 1933 közepén kerültem ebbe a jesivába, és két és fél évet tanultam ott. 250 diákja volt a jesivának, ez nagy létszámot jelentett.

Összekerültem valami gazdag zsidó gyerekeivel is, már nem emlékszem a nevükre, akik ateisták voltak. Hogy a fenébe kerültem a körükbe, nem tudom, elég az hozzá, hogy bekerültem. Az én körletemmel szemben, ahol én laktam, lakott egy zsidó család, öt lány volt. Egyik szebb volt, mint a másik. Mi, akik ott laktunk a körletben, így titokban találkoztunk a lányokkal, de csókolózni nem csókolóztunk soha. Csak beszélgettünk, a kezét megfogtam meg ilyesmi. Udvarolni egy bóhernek akkor olyan bűn volt, mintha most mennék lopni, azt egyből kicsapták. Ez már 1936-ban, 1937-ben volt. S akkor beszerveztek a Vörös Segélybe, ez volt a másik bűnöm. Erre is rájöttek, s egy fél évre rá kicsaptak bennünket. Két és fél év után elbocsátottak.

1937-ben vagy talán még hamarább kapcsolódtam be a Vörös Segélybe. Ez abból állt, hogy én összeszedtem négy-öt embertől egy hónapban ezer lejt, és valaki másnak átadtam. Én nem tudtam, hogy az illető mit csinált vele. Az illető csak annyit tudott, hogy tőlem, Saubertől és Auschtól kapott ezer-ezer lejt. Aztán az illető továbbadta, mondjuk, Grünnek. Grün nem tudta, hogy honnét származik ez a pénz, hanem csak annyit, hogy kitől kapta. Grün összeszedett nyolc ilyen embertől pénzt, és átadta Schwarznak. Olyan családoknak adták az összegyűjtött pénzt, ahol el voltak ítélve egyes családtagok, főleg a férfiak, akik különböző aktivitásokat folytattak mint kommunisták. Vagy szociáldemokraták voltak. Nem volt miből éljenek, ha a családfenntartót bezárták, és a Vörös Segélynek a segítés volt a feladata. A börtönbe is küldtek csomagokat különféle fedőnevek alatt, ez volt az aktivitásuk. Abszolút illegális volt ez is, hát a kommunista párt be volt tiltva Romániában is, Magyarországon is. A Vörös Segély mint szervezet a segítségen kívül semmit, semmilyen gyűlést nem szervezett. A tagok abszolút semmit nem tudtak egymásról.

Miután eltanácsoltak, elmentem a Kolozsvár melletti Cojocnára [magyarul Kolozs, 20 km-re Kolozsvártól], és ottan dolgoztam. Az apám unokatestvérének volt ott egy kis üzlete, egy vegyeskereskedés. Körülbelül vagy hat hónapot voltam ott. Ez már 1938-ban és 1939-ben volt, már kezdődött a háborús időszak, de még azelőtt volt, mielőtt Erdélyt visszaadták a magyaroknak [1940-ben; lásd: második bécsi döntés]. Majd bekerültem egy pékségbe Kolozsváron, ami a katonaságnak csinálta a kenyeret. 1940-ig voltam ott.

Édesanyám értett a gyapotfestéshez. Volt fehér gyapot, volt sárgás gyapot matringokban [Motring/ matring - meghatározott mennyiségű vagy súlyú még fel nem gombolyított fonal karika vagy nyolcas alakban. - A szerk.], nem tudom honnan hozták, talán Afrikából. Egyes házaknál voltak szövőszékek, és mindenki magának szőtte a vásznat. És kellettek különböző színek is, és akkor édesanyám megtanulta festeni a gyapjút, és én besegítettem neki. Óriási nagy mennyiségeket kellett festeni, mert főleg a falusiaknak a száz százaléka mind csak gyapotot szőtt, vagy keverve lennel, vagy nem tudom, mivel. Ez a családnak egy plusz keresete volt, a nagyanyám kocsmája mellett.

Szegény édesanyám 1938-ban meghalt tüdőbajban. Akkor a tüdőbaj egyenlő volt a halállal, nagyon kevésnek sikerült csak, hogy meggyógyuljon. Nemes Zsuzsa, a nővére, rá egy évre halt meg. Ha belegondolok, talán jobb is volt, hogy meghalt az édesanyám, mint hogy három vagy négy évet várt volna, és deportálták volna, és akkor ott halt volna meg a deportálásban. Így legalább Magyarláposon van egy sírhelye, egy sírköve, ahova minden évbe elmegyek. Aztán ezt a festést én csináltam tovább.

1940-ben, amikor már meghozták a második bécsi döntést, de még mielőtt bejöttek volna a magyarok - akkor járási székhely volt Magyarlápos, volt járásbíróság -, ők tudták, hogy minálunk festenek. Jöttek a magyarláposi magyarok, hogy fessünk piros és zöld vásznat. El is kaptak egyszer a román katonaságtól, mert még éppen nem voltak kivonulva, s mondták: „Mi az, még ki sem mentünk az országból, s ti, zsidók már annyira odavagytok a magyarokért, hogy ti már csináljátok a zászlót?" Mondtam: „Elsősorban mi nem vagyunk oda a magyarokért, mi román állampolgárok vagyunk, de a helyzet már világos, Bécsben eldöntötték, hogy Észak-Erdélyt visszaadják Magyarországnak, nekünk ez a megélhetésünk." Hát kezdtem volna festeni piros-sárga-kék zászlót? Azelőtt azt is festettük. Az egész község, az egész főtér a mi zászlóinkkal volt tele, kezdve a kicsi zászlóktól egészen a nagy zászlókig, mind mi festettük 1940-ig.

Például az első dolog, ami történt, erre emlékszem, jöttek és megvették az egész méterárut, ami létezett: gyapjú, szövet, vászon, mindent, ami létezett. Akkor mind zsidó üzletek voltak, jöttek Magyarországról a magyar kereskedők - úgy nevezték őket, hogy rőfös kereskedők -, s két-három hét alatt az összes üzletből megvették és elvitték az árut, mert Magyarországon már akkor olyan állapotok voltak, hogy nem lehetett kapni ilyesmit. Így zajlott: az egyik nagy rőfös kérdi, hány bála szövetje van 10 vagy 30 pengőse? Azt mondja a másik, hogy ennyi. Tessék itt a pénz! Rakták fel az árut, s vitték el. Ugyanez volt a helyzet egész Erdélyben. Itt átszámították, emlékszem pontosan, 1 pengő volt 20 lej. Így váltották át a pénzt is. Tehát valószínűleg itt nagyon olcsó volt, lehet, hogy Magyarországon is volt, de nagyon drága volt. Utána, két-három hónapra rá, megjelentek nálunk a műrostos áruk, a kereskedők hozták Magyarországról. Nem tudom, miből volt készítve, de azt tudom, hogy pechemre nem vettem előtte szövetet, mert akartam egy ruhát csináltatni magamnak, s így vettem két és fél méter vagy három méter műrostot - igaz, nagyon szép volt, de nem volt jó a minősége. Ez volt egészen addig, ameddig Erdélyt el nem foglalták a magyarok.

A román katonaság szakaszonként vonult vissza, és a magyar visszafoglalás is így zajlott. Megvolt ma Nagyvárad, s utána jön Csucsa, utána jön Kolozsvár, utána jön Szatmárnémeti, Nagybánya, és így jöttek be fokozatosan [A magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulása jól meghatározott forgatókönyv szerint zajlott, és tizennégy napot vett igénybe. A műveletek 1940. szeptember 5-18. között zajlottak, a következő fontosabb állomásokkal: Nagyvárad (szeptember 6.), Szatmárnémeti (szeptember 7.), Nagybánya (szeptember 9.), Kolozsvár (szeptember 11.), Marosvásárhely (szeptember 13.) - A szerk.]. Azt tudom, hogy a honvédzenekar ott volt a főtéren, óriási nagy esemény volt. Mindenki kint volt az utcán, mindenki örvendett, aztán lassacskán rájöttek, hogy nem olyan fényes a helyzet. Ahogy bejöttek, kezdődött a nagy nélkülözés, rá egy pár hónapra. 1940 végén bevezették a jegyrendszert a kenyérre. 1941-ben már minden jegyre volt, kezdve a kenyértől, talp, minden, ami kellett. Húsra nem volt jegy, mert voltak a parasztok, s azok vágtak állatot, és mészárosok is vágtak, de a kenyér, az nagy probléma volt. Igaz, 21 éves voltam, de én nem tudtam teljesen felfogni ezt a dolgot. Nem tudtam, hogy akkor már Magyarországon megjelent két zsidótörvény, a zsidókat korlátozták gazdasági téren, iskolákban a numerus claususszal [lásd: numerus clausus].

Nagy változás nem volt a családban. Nekünk nem volt problémánk a kenyérrel sem, mert volt egy földbirtokos, aki az apámmal együtt volt katona. Ő hadnagy volt, apám őrmester volt ugyanannál a századnál. Volt neki vagy 120 hektár földje, óriási nagy juhtenyészete, és szerencsénk volt vele, ő mindig adott nekünk. Persze nem ingyen, hanem pénzért. A búzát elvittük a malomba, megőröltettük, otthon megsütöttünk egy hétre való kenyeret, úgyhogy nekünk nem volt problémánk. De sajnos sokan éheztek. Aztán volt olyan kenyér, amelyik össze volt keverve puliszkaliszttel meg rozzsal. Még a rozzsal nem is volt olyan rossz a kenyér, de aztán sokszor ehetetlen volt puliszkaliszttel. Eleinte elég nagy volt a kenyéradag, aztán állandóan csökkent.

Mikor Lengyelországot lerohanták a németek [lásd: Lengyelország lerohanása] a második világháborúban, én akkor otthon voltam. Akkor húsvétra minden hitközség köteles volt küldeni, nem tudom, száz kiló pászkát a lengyel zsidóknak, annak dacára, hogy nálunk sem volt rózsás a helyzet. 1941 után már menekültek Lengyelországból, itt nálunk is volt vagy húsz ilyen család, és ezeket a hitközség tartotta el. Ezek aztán továbbmentek.

Az aktivitást a Vörös Segélynél folytattam Magyarláposon is. Nálunk a család nem vett részt ilyesmiben, csak én, ez ilyen privát dolog volt. Se apám, se testvérem, senki nem tudott róla. Kéz alatt voltak ilyen szórólapok, hogy mit jelent a Szovjetunió, mit jelent a kommunizmus, az egyenlőség, hogy tiltva van a nemzeti gyűlölet. Nekünk, zsidóknak pontosan ez kellett, a mi helyzetünkből kiindulva. Miért legyél te büdös zsidó vagy jidan împuţit [ugyanaz románul]. Vagy bemész egy üzletbe s kirúgtak. Vagy a szakállas zsidót megfogták éjszaka, először jól megcibálták, majd levágták a szakállát. Ezek már 1937-ben és 1938-ban elkezdődtek. Nem is egy eset volt ilyen Magyarláposon. Ez vezetett bennünket oda, hogy reméltük, hogy megváltozik minden, hogy ez a megváltás. Nem leszek többet zsidó, hanem egyenlő leszek a románnal, és egyenlő leszek a magyarral. Mert mi volt? Akármi történt az országban, mindig a zsidók voltak a hibásak. Igaz, volt nagyon sok gazdag zsidó is, például Magyarláposon az összes kereskedő zsidó volt. Tehát ezért szenvedett az egész zsidóság, mert azt mondták, hogy a zsidók kereskednek, s tulajdonuk van. Pedig, ha tudnák, hogy mit jelentett a kereskedelem... Apám megvett egy kiló lisztet 3 lej 50-ért, és eladta 3 lej 75-ért, vagy 4 lejért kilóját, nem volt úgy, mint most, hogy húsz-, harminc-, ötven-, százszázalékos nyereség, ilyen nem létezett. Ugyanis volt hat-hét ilyen kis üzlet, s ha én drágábban adtam, akkor elment az illető a másikhoz, és kérdezte, mennyi.

Én Magyarláposon voltam egészen 1941 szeptemberéig, ameddig le nem tartóztattak. Mi, a barátaimmal már fel voltunk készülve. Számítottunk erre, már tudtuk, hogy mi megy végbe, s tudtuk, hogy le fognak tartóztatni a Vörös Segélyért. Egy hajnalban összeszedtek bennünket a csendőrök, szekérre raktak, és elvittek 40 kilométerre, Nagybányára. Vittem oda magammal egy kis csomagot, ruhát, egyebet nem volt szabad vinni. Ott volt a DEF, úgynevezett D osztály, a kémelhárítónak a D osztálya vagy negyedik osztály - így is nevezték. Semmi többet nem tudok erről a kémelhárító osztályról. Volt az akkori idők szerint egy modern, hosszú nagy istálló, amit a román huszárok használták előzőleg. Rekeszek voltak minden lónak, legalább 100-120 rekesz. Elöl volt két olyan szobaszerűség, és oda bevezettek, az egyik helyre. Már megvoltak előre az adatok, hogy hogy hívnak, és akkor megkaptam az utasítást, hogy a 46-os rekeszbe kell mennem, ott van egy bog szalma, van egy pokróc. Oda fogsz állni, nézed a falat, se jobbra, se balra nem nézhetsz. Csak akkor szólalhatsz meg, mikor a csendőr szól valamit, hogy kiáltják a számodat. Nem mondták a nevedet, hanem a számot, amit adtak neked. Én a 46-os voltam. Én mikor oda bekerültem, fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott. Mintha a szemem előtt látnám, a szoba másik oldalán hogy állnak fiúk, lányok, mint a templomban a szent előtt, senki egy mukkot nem szólt, a legyet lehetett hallani.

Két napig nem szólítottak. Nem tudom, hány csendőr járkált az istállóban, és vigyáztak, hogy ne beszélgessünk egymással. A harmadik nap hallom, hogy 46-os. Meg volt mondva, hogy mikor 46-ost kiáltanak, akkor szaladsz, nem nézel se jobbra, se balra, hanem bemész az első helyiségbe, az irodaszerűségbe. Volt ott vagy öt ember, két nyomozó és három vallató. Különbség volt ezek között. És akkor az első dolog volt, hogy azt mondják: „Na, Beri - ez volt az én becenevem a Bernátból -, most mondd csak el szépen, hogy miért vagy itt?!" Kezdtek kérdezni, ameddig rátértek a tárgyra: „Hogy szedtél össze pénzt a Vörös Segély vonalán? Átadtad ennek s ennek az embernek?" Eleinte tagadtam. Azt mondja nekem: „Jó..., nem mondod meg?! Nem baj! Majd délután visszahívlak, s akkor még amikor szoptatott az anyád, az is eszedbe fog jutni!" Nem tudtam elképzelni, mi lesz. Este 7 vagy 8 óra fele voltak a vallatások. Akkor megint szólítnak, s rögtön szaladtam. Ott álltam. „Na, most mondjad! Nekünk itt van minden, pontosan tudjuk, hogy mennyi pénzt szedtél össze, mikor adtad át őket, és honnét volt a pénz." Akkor vettem észre, hogy az egyik falon - ne mondjak sokat - 15 féle verőeszköz volt, kezdve vessző, bikacsök, amit csak el lehet képzelni, minden fel volt oda akasztva. A bikacsök a bikának volt a nemi szerve, ki volt dolgozva, és rá volt húzva acéldrótra, lehetett 50-70 centis. Mondja: „Tartsd a tenyeredet!" Egy vékony kis nádpálca volt, de hogy az milyen fájdalmas volt, az nem is emberi. Kaptam vagy tízet, s elkezdtem kiabálni, hogy álljon meg. De ez csak a kezdete: „Mondd meg, ha nem akarsz tovább kapni, hogy kitől szedted össze a pénzt?!" Én tudtam, ha én elmondom, hogy kitől szedtem pénzt, azokat is előszedik. Mikor még nem is sejtettük, hogy mi fog következni, nekünk már akkor volt egy megegyezésünk. Volt egy nagyon szegény zsidó család, egy öregasszony és még két személy, összesen hárman voltak, akiknek az égvilágon semmiféle megélhetésük nem volt. Ebből a pénzből egy százalékot odaadtunk mindig ennek az öregasszonynak. Meg voltunk beszélve, hogy akármi történik, azt mondjuk, hogy összeszedtem XY-tól pénzt, de ő úgy tudja, hogy a pénzt az öregasszonynak szedjük össze. De nem akartam megmondani. „Vesd le a cipődet!" Felültettek egy padra, volt egy támasza, lekötözték a lábamat és a kezemet, és kezdték verni a talpamat, s utána odatettek, hogy táncoljak mezítláb. Feldagadt úgy a lábam az ütésektől, gondoltam, én most már nem bírom, el kell mondjam, de aztán mégsem mondtam meg. Ez volt a második kínzás. Eltelt majdnem két hét, s nem szólítottak.

Este 10-től reggel 6-ig lehetett aludni. Reggel, mikor mentünk ki a vécére, összekötöztek kettőnként. Mikor kellett pisiljünk, oda kellett nyúljál a másikhoz. Mikor a fenekedet kellett megtöröljed valami szalmával vagy valami fűvel, mert egyéb nem volt, akkor oda kellett nyúljál, s ez valami szörnyű volt. Szörnyű volt. Tisztálkodásról nem is beszélek, reggel egy kis hideg víz, s ezzel be volt fejezve. Egy korty vizet nem kaptunk egész nap. Csak délben kaptunk valami elég gyenge ételt, de valahogy kibírtuk, fiatalok voltunk. Eltelt több mint 10 vagy 12 nap, s akkor behívtak. „Na - azt mondja -, most már rád került a sor." Már néztem a cipőmet, hogy megint kezdik a talpamat verni. Azt mondja: „Nem, ereszd le a nadrágodat!" Gúzsba kötöttek. Hogy mi az a gúzs? A kezet lábbal és a fejjel összekötötték. Akkor kesztyűt vett fel az egyik a kezére, és kezdte masszírozni, összenyomni az embernek a heréit. Egy fél perc. Olyan fájdalmas volt... Azt csak férfi tudja, mennyire fájdalmas. Nem létezett valaki, aki ne ájult volna el. Vagy úgy tökön rúgtak, ahogy a filmekben... A nőknek a mellüket rendesen botokkal vették. A lányok aztán mutatták. Mikor én láttam... Ennél a harmadik kínzásnál már nem volt mese, elismertem, hogy szedtem össze pénzt. Utána aztán még egyszer behívtak, akkor aztán csak verést kaptam. Kérdezték, hogy én szerveztem-e be másvalakit, hogy nekem szedjen össze pénzt? Az tény és való volt, hogy én erre nem voltam felhatalmazva, nem volt nekem ilyen szerepem.

Ott voltunk körülbelül 35-40 napig. Utána az egész társaságot összebilincselve teherautókba ültették, és elszállítottak Pestre, és bekerültünk a toloncházba. Ez olyan gyűjtőfogház volt, rosszabb volt, mint a börtön. Óriási nagy épületek voltak a fegyháznál, hat vagy hét nagy épület. A lányok más helyeken voltak. Ott volt egy 8x40 méteres terem, gyékényeket raktunk le este a cementre, és ott feküdtünk. Nem tudom, 150-en, 200-an voltunk, de nem lehetett háton feküdni, csak oldalt feküdtünk, mint a heringek. És mikor meg akartál fordulni, akkor legalább két-három embert meg kellett mozgass, mert másképpen nem tudtál megfordulni. Egy vécé volt, negyed órába került, ameddig a vécén sorra kerültél. Valami szörnyű volt. Egész éjszaka világosság volt, hogy nehogy valamit csináljunk. A koszt nagyon szörnyű volt, de nem csak nekünk, hanem a lakosságnak is. Azt hiszem, 18 vagy 20 deka kenyér volt a napi fejadag. A fogházban mármint a kommunizmusban, kollektívában éltünk. Jöttek hozzám látogatók, jött az öcsém, édesapám - elég humánus volt részükről, hogy engedtek látogatókat -, hoztak, nem tudom, két kenyeret, egy kiló szalámit, be volt téve egy ládába. Azt behoztam, reggel összeültünk, mint egy kollektívában - mi Magyarláposról voltunk tízen. Akkor mindenki kapott öt deka kenyeret, egy szelet szalámit, fél kockacukrot. Ez már a kommunizmusnak a szelleme: egyenlőség. Voltak köztünk gazdagabb fiúk is, s azok is megosztották. Szerencsénk volt még, mert volt egy zsidó szervezet, amit Omzsának hívtak [lásd: OMZSA - Országos Magyar Zsidó Segítő Akció]. Minden nap hoztak egy-egy tál ételt a zsidó konyháról, s ezt megettük. Talán ez tartotta bennünk a lelket. Én három hónapig voltam abban a szörnyű helyzetben.

Meséljem el az ottani életet ebben a toloncházban? Mikor elvittek otthonról, édesapám a zsebembe nyomott 300 pengőt. Az nagy pénz volt. A toloncházban elvették, és feljegyezték, hogy mennyi pénzem volt. Az érdekes dolog volt, hogy bármit lehetett vásárolni feketén, ha volt pénzem. A parancsnok, aki ott volt a mi osztályunknál, zsidó volt - ott csak zsidók voltak -, a zsebmetszők királya volt, minden hájjal megkent valaki volt. Őt internálták, nem volt tárgyalása, három hónap után aztán kiengedték. Mikor elkapták, akkor nem volt szabad Pesten a központban nem tudom, milyen utcákba menni. Elkapták ott, behozták, megint három hónap. Nem is felejtem el a nevét soha, úgy hívták, Fried úr. Mondom: „Fried úr, ki szeretnék kérni száz pengőt." „Jó." Ez volt szombaton. Vasárnap azt mondja: „Gyere ide! Nesze, itt van kilencven pengő. A tíz pengő, az a díj." Egy hálózata volt, a fegyőrök, mindenki benne volt. Én nem kértem többet, csak százat, de a százból kaptam kilencvenet, és tíz pengőbe került, azért mert a fegyőr meg a könyvelő meg a pénztárnok továbbították az összeget. Ez így óriási pénzekre ment fel. Akartam venni egy kenyeret, mondjuk, 10 pengő egy kenyér. Hogy azt behozzák nekem, az 1 pengőbe került, mindenre rátettek tíz százalékot. Ha fel akartam váltani egy 50-est, az öt forintba került. Az ember kiszámította, hogy a száz pengőből körülbelül a fele maradt meg, a többit ez a Fried és a hozzá hasonlók elszedték. Összejátszott mindenkivel, és minden három hónapban pár ezer pengővel ment ki.

Ott voltam három hónapig, és onnan elkerültem Garanyba. Volt két láger, az egyik a kistarcsai, a másik a garanyi. Garany egy község Csehszlovákiában, vagyis akkor Észak-Magyarországon volt. Ott nemcsak kommunisták voltak, mint ahogy a toloncházba sem csak kommunisták voltak, hanem voltak feketézők, rémhírterjesztők is. [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internáló tábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi [mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén], a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei [Zemplén vm.] tábor volt. - A szerk.] Ha valaki azt mondta, hogy a németeknek a hogyhívjákjuk... [Sauber Bernát elharapott egy káromkodást. - A szerk.], vagy drágábban adta a kenyeret 50 fillérrel, Garanyra vagy Kistarcsára került tárgyalás nélkül. Volt is egy közmondás: „Hallgatni arany, beszélni Garany". Ott szintén úgy éltünk, mint a fogházban, de már rendes körülmények között. Ott már nem tíz ember volt, hanem voltunk akkor ötvenen egy ilyen kollektívában. És itt jött a Vörös Segélynek a segélye. Így jött vissza hozzánk a segítség, küldtek csomagot, puliszkalisztet. Bejutott a csomag, mert azt édesapám adta fel. Nem éheztünk, bár nem ettünk húst, de puliszka naponta volt. Ez volt az egyik alapélelem. Az ember megevett egy tányér puliszkát, és akkor érezte, hogy jóllakott. Garanyban voltam egészen Miklós napig. Miklós napján kegyelmezett Horthy. Ez 1941 decemberében volt. Nem mindenkinek kegyelmezett meg, inkább csak a kisebb horderejűeknek, mint én voltam. Nem amnesztia volt, hanem egyszerűen a névnapján elengedtek párszor tíz embert. Akinek komolyabb aktivitásuk volt, azokat nem engedték el.

Amikor én hazakerültem, már várt a behívó a munkásszázadhoz [munkaszolgálatba]. Mind a tízen egy korabeliek voltuk, mindegyiknek ott volt a behívója, amikor hazaért. Kellett katonaládát csinálni, de nem volt pénzünk. Elmentünk az egyik asztaloshoz, az megcsinálta: legyalulta a deszkákat, mi összebarkácsoltuk. Az egyik ügyesebb kezű volt, s akkor együtt megcsináltuk. Nagybányára kellett bevonuljunk, ott volt a zászlóalj. Béreltünk egy szekeret, s így kerültünk Nagybányára, ahova a kémelhárítók vittek, szeptemberben, négy vagy öt hónappal azelőtt. Beosztottak különböző századokba, de nem tettek egy századba. Körülbelül kettőt tettek egy-egy helyre. Nagybányán voltam vagy két hétig, utána kivezényeltek Disznajóra, ide, Szászrégen mellé [15 km-re Szászrégentől]. Ott dolgoztak a munkaszolgálatosok, a Déda-Szeretfalva vasútvonal építésén. Magyarok is dolgoztak ott, voltak ezek a híres magyar kubikusok. Nekik speciális targoncájuk [talicskájuk] volt, akár egy fél köbméter földet be tudtak tenni egyszerre. Meg volt kötve a két szárnya kötéllel, ő éppen csak hogy kellett irányítsa. Ott elég jó ételt kaptunk, szóval rendes katonai ellátásban részesültünk. Még amikor bevonultunk, egyenruhát kaptunk. 1942-ben - nem tudom, meddig - rendes honvédegyenruhánk volt, csak le volt véve a háromszínű, a nemzeti színű rózsa. A kapitány, Alsópáthy Antal egy nagyon-nagyon részeges alak volt, azért is küldték oda. Általában az ilyeneket mind a munkaszázadokhoz küldték. A munka mellett minden héten három napig katonai gyakorlatot végeztünk, mint a rendes újoncok: kúszás, feküdj, szaladj. Sár volt, húsz méter kúszás után olyanok voltunk, mint a disznók. Szerencsére ott volt a Maros, s már tavasz vagy nyár kezdetén voltunk. Bementünk a Marosba, és ott a ruhákat magunkon kimostuk. Ott volt valami földbirtokos, s annak a lányának udvarolt. Mikor eszébe jutott az udvarlás, felköltött éjszaka, az egész századot kivezényelte, hogy éjjelizenét adjunk - katonadalokat énekeltünk. Ez nem egyszer volt, hogy kivezényelt énekelni. „Horthy Miklós katonája vagyunk, a legszebb katonája..." Mint munkaszolgálatosok ilyen dalokat is énekeltünk többek között. Állandóan kellett énekeljünk neki, mentünk ki dolgozni énekelve, az egész század. El lehet képzelni, ilyenkor mindig részeg volt.

Arról nem is beszélek, hogy milyen veréseket kaptunk tőle. Ezektől a keretlegényektől - ezek voltak a kegyetlenek - mi sok verést kaptunk. Ha odahívott, és a kezedet nem tartottad úgy, ahogy kellett, amikor kellett tisztelegni, két pofont kaptál. Verőpálcákkal jártak, azzal ha ráütött az ember kezére, hát az szörnyű volt. Az egyikkel találkoztam itt Marosvásárhelyt a háború után, egy Seres nevezetű magyar illető. Ő marosvásárhelyi volt. Ettől kaptam egyszer két pofot. Különben, marosvásárhelyi lévén a marosvásárhelyi fiúknak nagyon sok mindent megcsinált: hozott levelet, élelmet, csomagot, elengedte őket haza, mert Marosvásárhelytől Disznajó nem volt egy nagy távolság [47 km]. Egy nap, a háború után, feljött hozzám az egyik barátom, akivel együtt voltam munkaszolgálatos, és azt mondja nekem: „Te, emlékszel Seresre?" „Hogyne emlékszem, mert olyan két pofot kaptam tőle, hogy három hétig zúgott a fülem." „Te, az most kétségbe van esve. Nagyon fél attól, hogy te most megbosszulod, mivel engem ide, Marosvásárhelyre, kineveztek ügyésznek." „Te - mondom -, figyelj ide! Én tudom, hogy Seres nem volt rossz fiú veletek, de a többiekkel igen. De légy nyugodt, én nem fogok bosszút állni ezen. Kaptam két pofot, ez még a sok dolog közt nem volt a legborzasztóbb." Disznajóról elkerültünk Zsibóra, szintén a vasúthoz, utána elkerültünk Nagybányára egy erdőkitermeléshez.

Még egy epizód az életemben, hogy a munkaszolgálat ideje alatt bíróság elé lettem állítva. Mialatt munkaszolgálatos voltam, egy vádiratot kaptam, amiben azzal vádoltak, hogy részt vettem egy olyan szervezetben, aminek a célja a törvényes rend erőszakos megdöntése Magyarországon. Ez tulajdonképpen a Vörös Segély vonalon kifejtett tevékenységemért volt. Nagybányáról elmentem Szatmárra [Szatmárnémetibe], és jelentkeztem a helyi parancsnokságnál. Ott egy cellába raktak be bennünket, vagy heten voltunk, kaptunk rendesen kosztot is. Volt egy úgynevezett hírhedt ötös tanács, azt jelenti, öt bíró volt, és különböző helyeken tartották a tárgyalásokat: Máramarosszigeten, Kolozsváron, Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Marosvásárhelyen. Lányi Zoltán bíró volt az elnöke. Lehettünk hat-hétszázan itt Észak-Erdélyben, akik részt vettünk különböző kommunista tevékenységekben. Szatmáron [Szatmárnémetiben] a teremben voltunk vagy százharmincan, és vagy három hétig tartott a tárgyalás. A vádlottaknak körülbelül a harminc százaléka magyar volt, a többi mind zsidó, román egyáltalán nem volt. A vád ellenünk: állami rend elleni erőszakos felforgatás - ebben különböző fokú vádak voltak. A nagy fiúk Marosvásárhelyről mind benne voltak: Gombó Mihály, aki nagy aktivista volt, Csupor Lajos, aki később tartományi első titkár volt. Szabó Julianna, egy marosvásárhelyi nő, székely lány volt különben, aki nem tudom, milyen formában került be, ezt sosem tudtam meg. Minden reggel három szuronyos katona jött, vittek be a városi törvényszékre, délután kettőkor vagy háromkor vittek vissza. Nem volt nem tudom, mi a perben, csak megkérdezték, hogy fenntartom-e a vallomásomat.

Akkoriban Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt körülbelül 17 000 zsidó [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Szatmárnémeti lakosságának 24,9%-a, 12 960 fő volt zsidó. Ez a szám felekezetet és nem nemzetet jelöl, ez tehát nagyjából a maximális szám. Más kérdés, hogy ebből hányan vallották magukat zsidónak, de mindenképpen kevesebben. A szatmárnémeti gettóban körülbelül 18 800 zsidót gyűjtöttek össze Szatmárnémetiből és a környező településekről. - A szerk.], nagyon-nagyon gazdag zsidók is laktak ott. Mikor látták az ottani zsidók, hogy sárga karszalaggal vagyunk [Merthogy egyeseket a munkaszolgálatról hívtak be a bíróság elé - A szerk.] - akkor már nem volt egyenruhánk, hanem civilben voltunk -, mindenki kérdezte: „Mit csináltak ezek itt, hogy viszik őket a törvényszékre?" Egy vasárnap reggel megyünk be a parancsnokságra, kísérettel vittek be persze. Mikor belépünk, azt mondja az egyik őrmester: „Várjatok, ameddig szólít az ezredes úr." A helyi parancsnok egy honvédezredes volt. Rá vagy tíz percre beszólítottak, és amikor bementünk, majd seggre estünk. Az ezredes ült egy kis asztalnál, és kávéztak egy szakállas zsidóval, akinek kápedli volt a fején, és tegezték egymást. Istenem, mi ez? S akkor azt mondja: „Na, senkiházi kommunisták, szerencsétek van a Freund barátommal". Freundnak hívták a zsidót, ő volt a hitközség elnöke. Ez a Freund család nagyon gazdag család, most Amerikában van az egész család. Neki összeköttetése volt ezzel a helyi parancsnokkal, és ő elintézte, hogy levegyük a karszalagot, és menjünk be minden reggel egyedül, katonai kíséret nélkül. Ő garantálta, hogy nem fogunk megszökni. Engem elítéltek másfél évre, azzal a váddal, hogy a pénzzel, amit összegyűjtöttem, segítettem az észak-erdélyi kommunistákat.

Onnan Szatmárról [Szatmárnémetiből] elvittek egyenesen a toloncházba, Budapestre. Visszavittek oda, ahonnan egyszer már szabadultam. Ott voltam két hétig. Szörnyű helyzet volt. Akkor jöttek az Omzsától, s kérdezték tőlem, hogy hogy kerültem oda vissza, rá vagy másfél évre. Egy Klein nevezetű tartotta a kapcsolatot a zsidókkal, akik a toloncházban voltak. Én elmeséltem. Akkor elintézték az omzsások, hogy kivegyenek a toloncházból, és áttegyenek a börtönbe, Kolozsvárra. Kolozsvárra kerültem a börtönbe, és ott voltam együtt Simó Gézával. Ő ugyancsak illegális kommunista, egy tanárember. Egy cellában voltunk haton vagy heten. Ott is ugyanaz az életmód volt, hogy abszolút mindent megosztottunk. Eleinte, mikor bekerültem, tartózkodóak voltak, mert azt hitték, hogy kémkedni tettek be oda, de miután kérdezgettek, rájöttek, hogy hasonszőrű vagyok.

Érdekes, hogy két hónap után visszarendeltek a századhoz Nagybányára. Ott dolgoztunk vagy egy hónapig, utána menetszázadba tettek, és elvittek Bácskába [lásd: a Délvidék megszállása], és ott dolgoznunk. Ez 1942 őszén volt már. Onnan felkerültünk Kárpátaljára. Majd egy hónapig voltunk egy kis városkában, azt hiszem, hogy Nagyszőlősön. Onnan menetszázaddal kivittek a frontra, Kolomeáig mint munkaszolgálatost. Ez most Ukrajna. Ez már 1943 januárjában volt. Több mint egy évig voltunk a fronton. Mi be voltunk osztva egy műszaki század, egy utászszázad mellé. Minden nap kimentünk dolgozni, bunkereket, lövészárkokat, utakat csináltunk, hogy tudjanak haladni a gépesített felszerelésekkel. Nagyon nehezen dolgoztunk. Nagyon gyenge volt a koszt. 1944-ben már visszavonulóban volt a front. Olyan áttörés volt a keleti fronton, hogy egy nap, mikor kint voltunk munkán, hallottuk a golyók süvítését. Láttuk, hogy mindenki szaladt, szekerek, kocsik, motorkerékpár, kerékpár, a honvédek menekültek az oroszok elől. Vissza kellett vonulni.

1944 áprilisában vagy májusában még volt a fronton egy epizód, mikor itt a deportálások voltak. A századparancsnok, egy kolozsvári tanárember - nagyon rendes ember volt - egy napon összehívott bennünket, és azt mondta: „Két lehetőség van. Vagy visszavonulunk együtt, vagy mindenki azt csinál, amit akar. Ha visszavonulunk és beviszlek benneteket az országba, akkor tudjátok meg, hogy deportálnak benneteket." Hát nem tudtunk határozni. Ő azt mondta: „Ha énrám hallgattok, akkor ne jöjjetek haza. A családotokból senki sincs otthon. És valószínűleg rátok is ugyanaz a sors vár, ami őrájuk." De nem mondott semmit, hogy mit csináljunk, csak hogy ne jöjjünk haza. És voltak egy csomóan, akik hazamentek, és ahogy hazaérkeztek, rögtön elvitték, Auschwitzba deportálták őket. Mi ott maradtunk még, és dolgoztunk. Augusztusban már beszéltük, hogy most mit csináljunk, hova menjünk. Az úton nem lehetett menni, eszeveszetten vonultak vissza a honvédek, nem is hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Akkor összegyűltünk, hogy megbeszéljük, megyünk együtt a honvédekkel, vagy maradunk. Nagy zűrzavar volt. Végül nem mentünk velük.

Mi egy kolhozban [kollektyivnoje hozjajsztvo, 'közös gazdaság' - állami tulajdonú földterületen működő mezőgazdasági termelőszövetkezet volt a Szovjetunióban, 1929-1990/91 között. - A szerk.] laktunk, és hallottuk az aknák becsapódását a kolhoz körül, meg magába az épületbe is. Hogy menekülünk meg? Elkapnak, vagy egy tűzharcban lemészárolnak bennünket, mint a kutyákat. A kolhozban voltak ilyen száz méter hosszú, két méter magas nagy trágyadombok, nem tudom, hány évig nem vitték ki, mert el volt foglalva, és aztán ott mind rakták. Az egyik őrünknek eszébe jutott, hogy „Tudjátok mit, fiúk? Mindenki csináljon egy lyukat a trágyadombba. Mikor jönnek a nagy támadások, akkor mindenki oda belébújik." Annyian haltak meg ott a kolhozban, közülünk egyetlen egy ember sem. Úgy látszik, az felfogta a golyókat, olyan volt, mint egy óvóhely és megmenekültünk. Másnap jöttek az oroszok. Akkor volt az első nagy-nagy kiábrándulás, mikor az egyik, aki tudott egy kicsit oroszul, mert máramarosszigeti volt [A vegyes lakosságú Máramarosban többek között rutének is élnek, akiknek a nyelve nagyon hasonlít az ukránra. - A szerk.], elmondta, hogy odament az egyik oroszhoz - mi nem ismertük akkor a rangfokozatokat -, és ő elmondta, hogy mi nem vagyunk magyarok, mi zsidók vagyunk. Olyan két pofot kapott tőle... Aztán megtanultuk, hogyan kell oroszul szitkolózni, s elküldtük az anyjába. A honvédekkel együtt bekerítettek bennünket, és összefogtak. Majdnem tízezer fogoly volt. Augusztusban volt, 1944-ben, kint voltunk a mezőn, orosz őrök voltak körülöttünk kutyákkal. Akkor éjszaka mindenki jajgatásokat hallott. Nem tudom, hány tisztet öltek meg a magyar katonák, saját tisztjeiket, mert úgy viselkedtek velük a fronton. Reggel láttuk a holttesteket, jöttek az oroszok, hogy ki csinálta? Hát ki csinálta? Meg lehetett tízezer ember között találni, hogy ki csinálta? Rögtön vittek bennünket Sztribe [Sztrij - ukrajnai község.]. Ott három-négy hétig voltunk. Az étkezés napi 25 deka kétszersült volt. Az nagyon jó volt, mert a 25 deka megfelelt körülbelül egy kiló kenyérnek. Vízben vagy teában puhítottuk meg, és ezt ettük. Innen elvittek bennünket Sztálinóba [Donyeck ukrajnai város neve 1924-1960 között. - A szerk.]. Innen kezdődik a négy év orosz fogság.

1944-ben kerültünk fogságba. Négyen magyarláposiak együtt voltunk. Először a románok kerültek haza, de bennünket nem engedtek haza, azért, mert mi magyarok vagyunk, és nem románok. Majd ha visszaadták [Észak-]Erdélyt Romániának, akkor majd mentek. Erdély Magyarország volt, amikor mi a magyar katonákkal fogságba estünk. Aztán 1946-ban hazamentek a Magyarországról származó zsidó fiúk, azon a címen, hogy Magyarországon lesznek választások, és kell, aki a kommunista pártra fog szavazni. [Az ún. „kékcédulás" választás 1947. augusztus 31-én volt. - A szerk.] Hát mi a magyarországiakkal jöttünk ki, mi is vártuk, hogy engedjenek. Erdélyt visszaadták Romániának [1947-ben, a párizsi békeszerződés értelmében, lásd: Erdély], s akkor mi már románoknak számítottunk. Azt mondták: „Ti nem vagytok magyarok, Erdély az Románia!" - minket nem engedtek haza. A magyar foglyok hazamentek, hazaengedték őket az oroszok. Érdekes, az egyik közülünk, nem lehet tudni, milyen véletlen folytán, mégis bekerült a magyarok közé, és hazajött.

Átkerülünk különböző lágerekbe. Én például bekerültem egyszer egy román lágerbe - nem tudnám megmondani a nevét, de szintén Ukrajnában volt, Kijev és Sztalino között lehetett - , ahol zsebmetszők, gyilkosok voltak, akiket Antonescu kihozott valamikor a frontra. Ezek, ahogy kijöttek a frontra harcolni, másnap mát megadták magukat az oroszoknak. Ezek közt valami szörnyű volt élni. Az ember nem mert kimenni éjszaka a vécére, mert vártak a késsel: „Hozd ide a pénzed, mert ha nem...!" Itt két-három hónapig voltam.

Sztalinóba kerültem, a Donnál, most úgy hívják, Donyeck. Minden esetre nagyváros, és ott van az egyik legnagyobb szénbánya, a Donbász [Donbász az orosz név, magyarul Donyeck-medence. - A szerk.]. Ukrajnában van most. Donbászban voltak Oroszország legnagyobb széntartalékai. Az első nagy meglepetés az volt, mikor odakerültünk. Ezek megszervezett lágerek voltak német hadifoglyoknak. Oda kerültünk, és bányában dolgoztunk. Az valami infernális volt. Voltunk vagy 170-en, amikor odakerültünk, és hazajöttünk vagy 60-an, olyan körülmények közt dolgoztunk. Nem éheztünk, mert mint bányászok rendesen kaptuk a táplálékot. Furcsa mód ismét a németek vigyáztak ránk. Nagyon-nagyon elkeseredett helyzetben voltunk, sőt az egyik orosz parancsnok, még így is azt mondta nekünk, hogy túl sok zsidót hagyott életben Hitler. Ezt mondja egy szovjet ezredes! Annyira el voltunk keseredve, hogy már el voltunk szánva, hogy el fogunk pusztulni. Elsősorban egészségügyi szempontból volt nehéz. A németek vezettek mindent, volt egy kórházszerűség, de oda nagyon nehezen lehetett bekerülni. Nem tudtuk, hogy másszunk ki ebből a helyzetből, hogy lehet megszökni. Sőt, odáig ment, hogy a németek vigyáztak ránk, a brigádparancsnok egy német volt, és az orosz őrök mellett volt két-három német hadifogoly őr. Hát el lehet ezt képzelni, hogy a Szovjetunióban is németek vigyázzanak ránk?!

Itt, kérem szépen, tízezer hadifogoly volt, s azok be voltak osztva brigádokba, úgy, ahogy dolgoztak a bányában, felváltva. Nyolc órát dolgoztunk három váltásban. Azonkívül voltak a belső munkások: konyha, varroda, cipész, szárító, fürdő, mosoda. Persze ezeket az állásokat mind németek foglalták el, mi nem tudtunk oda jutni. El lehet képzelni: a bánya teljesen vizes volt, azbeszt ruhákban dolgoztunk. Minden nap, miután bement az ember a bányába, egy öltözőben levetkezett, s bement dolgozni. Utána meg kellett fürödni, mert feketék voltunk a széntől. Mindenkinek volt egy száma, a ruhákat betették egy szárítóba, és miután megszáradt felvettük, és elmentünk reggelizni.

A bányában összekerültünk orosz munkásokkal, azokkal dolgoztunk együtt. Ezek rendes vájárok, rendes bányászok voltak. A vájár magyarul van, azt jelenti, hogy aki a csákánnyal kivájja a szenet. Ők vezették a munkát, mi csak olyan segédmunkások voltunk ott. Később összekerültünk a segesvári, besztercei szász lányokkal, abban a bányában együtt dolgoztunk. Én 23-24 éves voltam, mellettem egy húszéves lány dolgozott, akit a háború után elhoztak a Szovjetunióba. Sikerült nekünk az oroszokkal összebarátkozni, adtunk nekik ajándékokat - mert sikerült nekünk eldugni s megmenteni egyes értékes tárgyakat, gyűrűket, s főleg órákat -, s aztán pálinkáért az oroszok mindenre képesek voltak. Találtunk végre olyat, amelyik tényleg nagyon becsületes ember volt. Nekem volt egy bizonyos mozgalmi múltam, és ismertem, hogy mi a Szovjetunió, és kik a vezetők. Tudtuk, hogy nagyon sok zsidó vezető van köztük. Kezdtünk írni leveleket oroszul - átfordíttattuk a besszarábiai románokkal, akik szintén fogságban voltak -, és ezeket az orosz munkások feladták postán. Mi leírtuk, hogy milyen helyzetben vagyunk: hogy a németek uralnak, hogy a lágerparancsnok antiszemita, hogy naponta hal meg ennyi s ennyi zsidó. Nem elég, hogy a családunkat elvesztettük Németországban, most a maradék zsidó fiatalság nem fog innen hazamenni. Írtunk Kaganovicsnak [lásd: Kaganovics, Lazar Mojszejevics], Ilja Ehrenburgnak [lásd: Ehrenburg, Ilja Grigorjevics], aki egy híres szovjet író, komoly regényei vannak. Ő elmenekült a sztálini terror alatt, Párizsban élt, nem tudom, hány évig. Sztálin mindenféleképpen visszahozatta, és megkapta a kellő elismerést. Eltelt egy elég hosszú idő - most már nem tudnám megmondani, pontosan mennyi, talán hónapok -, s gondoltuk, úgy látszik, nem került a levelünk a címzetthez.

Egyszer én éjszakai váltásban voltam - emlékszem határozottan. Reggel úgy 8 óra felé kikerültünk a bányából. Láttuk, hogy ott áll három férfi a kapuban. Mi tudtuk, hogy ezek az NKGB-sek [Az NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság az NKVD-ből vált ki 1941. február 3-án, de a háború kitörése után a két népbiztosság fuzionált. 1946-ban a népbiztosságokból minisztériumok lettek. - A szerk.], mert ezek bőrkabátban jártak általában. Megállítottak, hogy hogy hívnak. Megállunk. Odamegy a német, és jelenti németül, hogy itt ez és ez a zsidó brigád. Megkérdi az egyik ezek közül az oroszok közül: „Te ki vagy?" „Én? Én nem vagyok zsidó!" Tehát ugyanúgy volt továbbra is, ahogy volt a múltban, mielőtt odakerültünk volna. Én már értettem egy pár szót oroszul. S erre elkáromkodta magát az egyik orosz: „Hogy a fenébe, hogy egy zsidó brigádnál német brigádos legyen?" S akkor kérdi, „Ki van köztetek, aki tud oroszul beszélni?" Főleg a [máramaros]szigetiek, akik ukránul beszéltek, jól beszéltek oroszul, hát jelentkezett kettő. És azt mondja: „És ki németül?" Hát én nem tudtam németül, de jiddisül tudtam, és nagyon jól tudtam értekezni a németekkel. Felírta a nevünket s számunkat, s miután megmosakodtunk, behívtak az irodába. Ott nem volt senki, csak ők és egy tolmács. És elővették a leveleket. Kérdezték: „Elismeritek, hogy ti írtátok?" „El." Gondoltuk: Istenem, mi következik még ezután?

Eltelt majdnem két hónap, hogy nem történt semmi. Egyszer megérkezik egy delegáció, orosz tisztekkel. Leváltották, sőt letartóztatták a lágerparancsnokot a kijelentéseiért és azért, hogy hagyta, hogy a németek úgy bánjanak velünk - legalább harminc ember meghalt pár hónap alatt. Bemutatták az új lágerparancsnokot: egy zsidó hadnagyot, úgy hívták, Levin. Félszemű volt, és rajta volt a zubbonyán „A Szovjetunió hőse" csillag. A végén aztán megtudtam, ott volt azok között a katonák között, akik a Reichstagra, a német parlamentre Berlinben, kitűzték a vörös zászlót. Pár nap múlva összehívta az egész lágert, azt mondja: „XY a konyhaparancsnok, és XY a szakács" - szóval mindenhova betettek zsidókat. „Itt rend legyen ebben a lágerben! Rend! Nincs kivétel, német vagy zsidó, nincs kivétel! Csak egy dologra nagyon kérem, hogy hozzám panasszal ne jöjjön senki." Úgy értette ezt, hogy: „Amit csináltok, úgy csináljátok, hogy az illető ne tudjon hozzám kerülni panaszra." Fiatal volt, és volt egy két és fél éves kisfia. Engem kineveztek, hogy a kisfiúval foglalkozzam. Szabad kijárásom volt a lágerből, elmentem a lakására, és tíz órán keresztül ott voltam. A gyerekkel játszottam, ettem is, mert mindenféle jóság volt ott. Kapták az amerikai csomagokat, abból kivették a csokoládét meg konzerveket, s azokat maguk közt elosztották az oroszok. Egy része bekerült a lágerbe is, de egy komoly részét szétosztották maguk között. Én ott dolgoztam egészen addig, ameddig egy szép nap fogtak, s elvittek onnét, hogy hazamegyünk.

Elvittek Odesszába, ott volt vagy hat gyűjtőtábor, hogy onnan majd hazaküldenek. Ott jó dolgunk volt, aránylag. Én konyhafőnök voltam. Aztán dolgoztunk a Securitaténál is, lopattak velünk szenet, lopattak fát. Az volt a feladatunk, hogy szállítottuk a szenet és a fát a Securitate-alkalmazottaknak és a hivataloknak. Sauber Bernát valószínűleg az orosz állambiztonsági szervre gondol. Ebben az időszakban az MGB, azaz az Állambiztonsági Minisztérium látta el ezt a feladatot. Az MGB utódja az 1954-ben létrehozott, és 1991-ig működő hírhedt KGB, magyarul Állambiztonsági Bizottság volt. - A szerk. A lágerben laktunk, de reggel kimentünk dolgozni, és csak este mentünk be. Kint volt az odesszai kikötőben a rakomány. Akkor úgy volt, hogy minden vállalat kapott egy rakomány fát, és egy fél rakomány szenet. Mi hajnalban odamentünk autóval egy rakáshoz, s megraktuk szénnel, fával. Az egyikünk perfektül beszélt oroszul, az keresett kuncsaftot. Két lépést nem kellett tenni, s rögtön akadt valaki, mert nem nagyon volt fa meg szén. Minden nap egy-két kocsi szén és fa úgy elfogyott, mint mondjuk, a friss kenyér, mert mindenkinek kellett télire. És aránylag olcsón adtuk, nem adtuk olyan áron, mint ahogy feketén adták. Ebből a pénzből, amit beinkasszált, elvett az orosz tiszt, akinek a parancsnoksága alatt voltunk. Volt egy altiszt, volt egy sofőr, és a pénz el lett osztva közöttük. A szénlopásnál az őrök látták, mit csinálunk, azok ott voltak egész éjszaka, hát ők is kaptak a pénzből, s akkor engedték. Ők vigyáztak ránk, amíg megraktuk a kocsikat, ez egy megszervezett dolog volt. A korrupció akkora volt a Szovjetunióban, hogy azt nem is lehet elmondani. Az összeget, ami megmaradt, elosztottuk magunk közt. Ez is óriási pénz volt. Néha annyi pénzünk volt, hogy egy orosz nem keresett meg annyit egy hónap alatt, amennyit mi egy nap alatt megkerestünk.

Már nagyobb adag kenyereket kaptak a lakosok, nem volt már az az éhínség, ami volt addig. Lehetett kapni dolgokat az üzletekben, pénzért lehetett vásárolni. Addig nem lehetett, hiába mentél be egy üzletbe, nem volt semmi, hacsak meg nem fizetted a háromszorosát vagy ötszörösét. A ruházatuk az oroszoknak egyszerű volt, az a szabványos fufajka [Pufajka, azaz vattakabát. - A szerk.] meg azok a rubaskák. Az egy csukott nyakú zakó vagy vastag ingszerűség, mint a kozákoknak, hogy volt egy sor gomb rajta, és derékszíjjal átkötötték. Általában mindegyiknek spicces nadrágja volt és csizmája. Ilyen volt általában az öltözködés. A nők már valamivel jobban öltözködtek.

Nekünk szabad kijárásunk volt, jártunk operába, jártunk színházba, vendéglőbe Odesszában. Én akkor voltam operában első alkalommal. Egy kolozsvári vett rá bennünket, hogy menjünk el operába. Én falusi fiú voltam, azt sem tudtam, mi az, hogy opera. Operettet azt láttam, mert jártak a vándorszínházak, és mindig megnéztem az operetteket. Az opera épülete a milánói Scalának egy hitelesített mása volt. Le volt másolva, csak a figurák inkább stilizált régi orosz alakok voltak. Mikor felmentünk a lépcsőkön, az opera előterében voltak szobrok vagy a lépcsőkön, már nem is tudom. Nem is hittük volna el, hogy ilyesmi létezik a Szovjetunióban. Az az előkelőség és az a tisztaság... Az operában a La Traviatát [Guiseppe Verdi operáját], a Lakmét [Leo Delibes operáját], baletteket is láttunk, Csajkovszkijnak a Diótörőjét, a Hattyúk tavát. Nem akarok felvágni, de nekünk páholyunk volt, mi úriemberek voltunk. Mikor mi bementünk, nem tíz rubelt adtunk egy jegyért, hanem adtunk húszat, mindig fent volt tartva nekünk egy-két páholy. Akkor mi, vagy tíz hadifogoly odamentünk - nem voltunk elegánsak, de jól voltunk felöltözve. Utána elmentünk a vendéglőbe, nők stb...., szóval zajlott az élet. Olyankor nem voltak ott őrök, mert nekünk volt kilépési engedélyünk. Ott nem lehetett megszökni. Az ember ment ötven kilométert, leigazoltatták és visszavitték. Meg ahogy két szót elmondtál, rögtön látták, hogy te nem vagy orosz. Mi tudtunk oroszul beszélni, de kellett keressük a szavakat. De nem is állt érdekünkben megszökni. Sőt, már olyan gondolatunk is támadt, hogy ott maradunk. Olyan életünk volt..., hová menjünk mi Romániába, ki tudja, mi van ott? Egyesek már udvaroltak is. Egy évig voltunk Odesszában. Aztán egy év után megsokalltuk, és valami sztrájkszerűséget csináltunk.

Mikor elengedtek, az volt a borzasztó, hogy elvettek mindent tőlünk: fényképet, levelezőlapokat, amit kaptunk mint munkaszolgálatosok, és megtartottunk magunknak. Nekem is volt apámtól és Emma húgomtól, még deportálás előttről. A többi testvéremtől is kaptam leveleket, fényképeket, amit vittem magammal. Azokat elvették, tűzre dobták és elégettek abszolút mindent. Ez volt a legborzasztóbb. Nem tudom, hogy hogy maradt a zsebemben egy levelezőlap, ahol a húgomnak a kisfia - akkor született - egy éves volt. Rá volt ragasztva egy levelezőlapra, az valahogy bent felejtődött a zsebemben, és megmaradt nekem. 1948 elején kaptam, hat-hét hónappal azelőtt, mielőtt hazakerültem. Nem is emlékszem, hogy hova volt címezve, de eljött a levél az odesszai lágerbe, hogy honnan tudták meg, hogy én ott vagyok, azt nem tudom. A levelezőlapon nem volt semmi érdekes, olyan típus-levelezőlap volt, s csak pár szó volt rajta, amit lehetett írni: „Ez a kisfiam, a Jóska. Egészségesek vagyunk, remélem, hogy te is jól vagy." De a család többi tagjáról nem volt szabad írni semmit. Odaadtam a húgomnak, mert gyűjtötte ezeket a fényképeket a fiáról. Kint van a kép Izraelben. A kisgyerek már 53 éves.

Végül nem maradt közülünk senki Odesszában. Nem tehervagonokban, hanem rendes vagonokban utaztunk haza egészen Focşaniig. Focşaniban ott tartottak egy hónapig karanténban. Ez 1948 júniusában volt. Ott mindenik kapott egy papírt, és úgy emlékszem, 350 lejt - az elég nagy pénz volt akkor. Nem jártak a vonatok rendesen. Hogy én elkerüljek Désre, el kellett menjek Iaşiba, ott felüljek egy másik vonatra, és így kerüljek Désre, ahol Emma, a húgom lakott. Én Magyarláposra akartam menni, de nem volt már ott senki.

Weis Matild (szül. Sauber) háztartásbeli volt Szászrégenben, ott élt a férjével. Weis Ármin szabó volt, tűrhető anyagi helyzetük volt. Ortodox vallásos emberek voltak. Nem volt gyermekük. Sauber Dezső öcsém kereskedő volt, vegyeskereskedésben dolgozott Disznajón. A feleségét Lottinak hívták, zsidó volt. Vallásosak voltak ők is. 1954-ben kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonban éltek. Technikusként dolgozott az öcsém egy vasöntődében, a felesége háztartásbeli volt Izraelben is. Két gyerekük van, egy fiú, Hillel és egy lány, Orli. Henzel Judit (szül. Sauber) húgom varrónő volt. Magyarláposon élt, 1945-ben férjhez ment Henzel Tiborhoz, és 1946-ban kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonba. Azért mentek mindketten oda, hogy együtt legyenek. Judit háztartásbeli volt Izraelben, a férje építész almérnök. Van egy lányuk, Gilla, aki nincs férjnél. Farkas Emma (szül. Sauber) is varrónő volt Magyarláposon. 1945-ben férjhezment Farkas Dezsőhöz, aki kereskedő volt. Van egy fiuk, József, ő utász mérnök. Sauber Zelma húgomat deportálták Magyarláposról. Auschwitzban halt meg. A leánytestvéreimet mind deportálták, de visszajöttek. Nem tudom, hogy ki hol volt, melyik lágerben. Beszélgettünk ugyan, hogy kit hova vittek, elmesélték, hogy hogy segítette egyik a másikat a lágerben - s talán ezért is szabadultak meg [élték túl], mert segítették egymást -, de részletekre már nem emlékszem. Az öcsém munkaszolgálatos volt kint, Ukrajnában. Mire én hazaértem, a testvéreim közül már ketten Izraelben [Palesztinában] voltak. Az egyik még Disznajón lakott, itt Szászrégen mellett. Én nem tudtam semmit egyikről sem, csak egyedül a húgomról tudtam, hogy Désen él. Tudtuk, hogy deportálták a szüleinket s mindenkit, de arról abszolút fogalmunk sem volt, hogy mi történt.

Hazajöttem, és nekifogtam az életnek. Hét elemit jártam a háború előtt, aztán most év alatt leérettségiztem Désen, és megkaptam az érettségi bizonyítványt. Utána megválasztottak népbírónak lásd: Népbíróságok, népbírák Romániában]. Dolgoztam vagy három hónapig, és jött egy utasítás, hogy azokat a népbírókat, akiknek csak érettségijük van, és akik jó eszűek, azokat egy másfél éves iskolába küldik jogot tanulni. A régi bírókat és ügyészeket le kellett váltani, de nem nemzetiségi okok miatt, mert lehetett az román, magyar, teljesen mindegy - ez volt az utasítás. Egy csomó jogászt leváltottak akkor.

Én Kolozsvárra kerültem, és másfél évig gyorstalpalás volt. Főleg azokat a tananyagokat tanultuk, amik kimondottan a gyakorlati jogi alkalmazásra vonatkoztak: büntető perrendtartás, polgári perrendtartás, polgári törvények, ezeket tanultuk. Elméletet, mint az államjogtörténetet, semmit. Utána vizsgáztunk egy komisszió előtt, és kineveztek bennünket ideiglenesen, azzal a feltétellel, hogy vagy beiratkozunk egy egyetemre, vagy magánúton három éven belül elvégezzük a jogi egyetemet, vagy kilépünk. 1950-ben én ide kerültem Marosvásárhelyre. Én Désre akartam menni, de nem engedték, tekintettel arra, hogy Dés környéki voltam, azt mondták, hogy nem lehet. Azonnal beiratkoztam Kolozsváron a jogi fakultásra, és 4 és fél évig látogatás nélkülin elvégeztem. Három hónaponként kellett menni, és voltak rendes vizsgák. Ott már elméletet is tanultunk. Nem volt fizikai idő, mert dolgozni is kellett. Igaz, minden kollokvium és vizsga előtt kaptunk szabadságot. Nem akarok dicsekedni, de a látogatás nélküliről ketten maradtunk, akik befejezték az egyetemet, a többiek nem voltak képesek megcsinálni. Az egyik én voltam, a másik Kelemen Rózsa, aki itt él Marosvásárhelyen, 78 éves magyar bírónő.

1952-ig Marosvásárhelyen a megyei ügyészségen voltam. Akkor az megszűnt, s lett 8 tartomány [lásd: területi átszervezés Romániában 1952-ben]. Én a marosvásárhelyi rajoni ügyészséghez kerültem. Hat hónap után kineveztek helyettes főügyésznek. Az ügyészek 75 százaléka magyar volt, és sajnos voltak olyan magyar kollégák, akik alig vagy csak nagyon gyengén tudtak románul beszélni. Kolozsváron a Bolyai egyetemen magyarul tanultak, bejöttek az aktivitásba, s nem tudtak románul - ez volt a valóság. Az összes kollégám a Bolyain végezett, a magyar egyetem, én a Babeşen végeztem, ezért viszont nagyon jól beszéltem románul [lásd: kolozsvári tudományegyetem].

Annak dacára, hogy nekem volt egy mozgalmi múltam, és már gyerekkorom óta dolgoztam a Vörös Segély vonalon, nem vettek fel a pártba. 1952-ben én még nem voltam párttag. Kineveztek rajoni helyettes főügyésznek, és nemsokára főügyész lettem. Akkor én a tartományi bíró előtt megmondtam világosan, hogy nem vagyok párttag. Azt mondta: „Sauber elvtárs, maga ne adjon nekünk tippeket, mi tudjuk, hogy kit kell odatenni!" 1963-ban lettem csak párttag.

Az egyik húgom, Matild [Weiss Matild] jött, hogy: „Hagyd itt az egészet, és gyere velünk Izraelbe." Ők elmentek. 1965-ben alijáztak Kirjat Tivonba. Ott már mindketten nyugdíjasok voltak a férjével. Matild még mindig él. A húgom, Emma, ő asztmás volt, és nagyon félt kimenni Izraelbe. Nagyon kért, ha egy lehetőség van, ne menjek el, hogy maradjon valaki itt vele. Itt maradtam. Végül ő mégis kivándorolt a családjával, és én maradtam itt. Azért döntött így, mert a fiának nem látott itt jövőt. Ők 1974-ben mentek ki Izraelbe, Názáretbe. Szegény húgom most is Izraelben él, 79 éves, a fia is él, a férje is él. A férje 92 éves, vak, süket, nagybeteg.

Az élet pulzusát láttam minden direkcióból. A gazdaság, mezőgazdaság, kultúra, politika a mi hatáskörünkbe tartozott. Az első idők nagyon szomorúak és szörnyűek voltak. 1949-1950-ben kezdődött a kollektivizálás és az államosítás [lásd: mezőgazdasági termelőszövetkezetek (kollektívek) Romániában; államosítás Romániában], egészen 1952-ig. Arra nem is jó visszaemlékezni. Nekem sok kellemetlenségem volt végig, hogy én kispolgári családból származtam, burzsuj voltam, mert édesapámnak üzlete volt. Hogy hogy nem raktak ki az ügyészségről kulákfiú címen, nem tudom. A kulákprobléma [lásd: kulákok Romániában] és a kollektivizálás nagyon fájó pontok voltak. Például mit jelent egy kulák, akinek volt öt hektár földje? Ha nem vitte ki 48 óra alatt a ganét az istállójából, ki a földre, az szabotázs volt, és azért öt évet adtak neki. Ha az aratás után nem szántotta fel a földet, ha tarlóhántást nem csinált, az szabotázs volt. Ha nem adta be a kótáját [kvótáját], az szabotázs volt. Odáig mentek ezek a büntetések sokszor, hogy vagyonokat vettek el. Kellett egy kollektív gazdaságot nyitni. Erre találtak egy kulákot, akinek szép háza volt és jó szép istállója, és egyszerűen elvették a házát, őt meg börtönbe zárták. Ezért nekem sok kellemetlenségem volt. Nem felejtem el, egyszer egy ilyen kulák elmenekült, mert elítélték hét évre. Hét éven keresztül bújt, és én tudtam. Azt nem tudtam, hogy hol kóborol, csak hogy el van bújva. Egyedül én tudtam, mert a húga hetente jött panaszokkal az ügyészségre, hogy miért vették el a vagyonukat. Mikor kapott választ, mikor nem. Szörnyű állapot volt. Például, ha elmentek valakihez a lakására, és kaptak [találtak] húsz kiló cukrot, az szabotázs volt. Mert a román törvény azt mondta: „Aprovizionarea peste măsură constituie infracţiune" [A mérték fölötti felhalmozás törvénysértést jelent]. Még a cipőtalpat is jegyre adták, s ha kaptak [találtak] öt pár bőrtalpat a házban, törvénysértés. Aztán kezdődtek az aranyügyek. Az aranyért mentek, mint a bolondok. Agyonverték az embereket. Sokszor tehetetlenek voltunk mi, ügyészek. Sokszor fogva tartották az embereket, anélkül, hogy mi döntést hoztunk volna erről.

Tizenegyen voltunk Marosvásárhelyen ügyészek, én voltam a főügyész egy időben. Egy román ügyész volt, és kilenc magyar. Én voltam a főügyész, zsidó. A tárgyaláson magyarul beszéltünk. Le volt fordítva a Büntető Törvénykönyv és a Büntető Perrendtartás, a Polgári Perrendkönyv és a Polgári Perrendtartás magyarra, központilag, Bukarestben hitelesített fordítás volt. Ez az 1950-es években és az 1960-as évek elejéig még létezett, a Gheorghiu-Dej idejében. Mi, ügyészek kötelesek voltunk magyarul beszélni a felekkel, akik nem tudtak románul. Nem tolmácson keresztül, mint ahogy most. Erről most hallgatnak. Miért nem mondják, hogy Ceauşescu idején lehetett tárgyalni magyarul Marosvásárhelyen? Egy évvel ezelőtt vagy mikor, egy tárgyaláson egy öregasszony nem tudott válaszolni a bírónak, és kérdi a bíró: „Tud valaki itt magyarul?" Akkor azt mondtam: „Ha megengedi, én fordítom." Milyen nagy vívmány, hogy most lehet tolmácson keresztül magyarul beszélni. De ilyesmi nem létezett 1989 előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom]. Volt két népbíró, ha véletlenül az egyik bíró román volt, a másik bíró kellett beszéljen magyarul. Sőt, odáig akartak menni, hogy az aktákat és az ítéletet is magyarul szerkesszék, de ebbe a központ már nem ment bele.

Nem dicsérem az akkori időket, de azt állítom, hogy 38 éven keresztül, amikor én dolgoztam, nem telefonált rám az első titkár, hogyha valaki például sikkasztott, akkor az iratokat le kell zárni. (Itt akkor az első titkár Csupor Lajos volt. A foglalkozása szabó volt, de nem volt egy buta ember.) Olyan volt, hogy enyhítettünk, nem adtunk öt évet, hanem adtunk három évet, és ha lehetett, felfüggesztettük, de ezt teljesen törvényesen. Volt olyan utasítás, hogy 24 óra alatt el kell ítélni mindenkit, akit elkaptak. Volt olyan 1957-ben-1858-ban-1959-ben, hogy elkaptak egy parasztot, aki jött a mezőről, és hozott magának egy zsák vagy húsz cső kukoricát. Elkapták, felhozták és 24 óra alatt kapott két évet. Ha [azaz: Azt, hogy] voltak bűncselekmények, és nem csináltak aktákat, és nem kerültek a rendőrségre és az ügyészségre, ezt nem zárom ki. Biztos, hogy voltak. De amikor hozzánk került egy akta, akkor felelősségteljesen jártunk el.

Időnként beszámolókat tartottunk a Néptanácsnak, és elemezték az aktivitásunkat. [A Néptanács adminisztratív, közigazgatási egység Romániában, 1950-1968 között. Az állam helyi szerve, a települések irányítását látja el. Szerepe nagyrészt megegyezik a mai városi tanácsok/helyi tanácsok szerepével. Tagjait általános, titkos választások útján töltötték be. - A szerk.] És akkor azt mondták, hogy azért van ilyen sok lopás, mert kis büntetéseket adtunk, vagy megróttak, hogy nagy büntetéseket adtunk kicsi dolgokért. Felvittek Bukarestbe, és ott volt az állami főügyésznek a helyettese is, és az egész tartomány oda volt híva. Én akkor azt mondtam: „Értsük meg, ez egy paraszt ember, egy munkás, aki kihoz egy fél kiló szalámit vagy öt konzervet a gyárból, ezért három évet kapni, s a család ott marad kenyérkereső nélkül." Azt mondták: „Az elvtársnak nincsen elég bátorsága, és túlságosan jó szíve van, de akkor nincs mit keressen itt. Akkor inkább mondja most meg, és leváltjuk." Az ülés végén a konklúziókat levonta az állami főügyész: minden ötödik mondata én voltam vagy név szerint, vagy a marosvásárhelyi városi ügyészség, hogy mennyi embert küldtünk börtönbe. Ez volt a 324-es törvény, a gyors eljárás, ha rajtakaptak valakit. Ez ment egy évig, borzasztó volt. A börtönök megteltek szerencsétlen parasztokkal vagy munkásokkal, akik loptak egy fél kiló szalámit. Egy igazgató nem lopott egy fél kiló szalámit, mert annak kivitték a kocsival az öt kiló szalámit, és a kocsit nem nézte meg soha senki sem, a rendőr sem nézte meg, mert úgyis tudták. Voltak a kisszámú rendszámtáblák 100-tól 1000-ig, csak kivételes emberek vagy kivételes intézmények kapták azokat, és ezt tudta a rendőrség. Próbált volna egy rendőr megállítani egy 105-ös rendszámú kocsit és ellenőrizni! 24 óra alatt kirakták az állásából. És ezek után felrótták nekünk, hogy rosszul alkalmaztuk a törvényt.

Rá egy évre, másfélre megszüntették ezt a törvényt, de addig országos viszonylatban vagy tízezer ember börtönbe került. Elment a kocsma előtt a rendőr vagy a kereskedelmi inspektor, bement a kocsmába, volt egy hiteles féldecije, azt elővette és megmérte a kitöltött italt. Ha hiányzott két vonal, vette elő a jegyzőkönyvet, és hat hónapot kapott az illető. Te meg zárd el hat hónapra azért, mert annak a büdös iszákosnak kevesebbet adott. Az igaz, hogy a főnöke keresetéből volt, amit így lecsalt, de anyagilag rá volt kényszerülve. Nagyon sok ilyen esetben kértem a felfüggesztést. Ha két éven belül nem csinál semmit, akkor törlődik a büntetés. Ha két éven belül csinál valamit, akkor azt is leüli, ami elmaradt. Így vigyázott, hogy nehogy valamit csináljon. Pénzbírságot is lehetett adni, két-háromezer lejt, az két-három hónapi fizetés volt. Én megálltam a helyemet, nem voltam félős. Tudtam, ha felmondanak nekem, veszem a sátorfámat, s elmegyek.

Nem akartunk kiköltözni Izraelbe, de egy időben foglalkoztatott a gondolat, mert 1968-ban [lásd: területi átszervezés Romániában 1968-ban], amikor megszűnt a tartomány, és megyék lettek, szóval adminisztratív átszervezés volt, tekintettel, hogy én magyarul is beszéltem, s ott nem volt megfelelő ember, Csíkszeredába akartak helyezni. Én nem akartam elmenni, s akkor lemondtam, s azt mondtam, hogy inkább elmegyek. El is határoztuk, hogy összecsomagolunk mindent, beadjuk a papírokat, s elmegyünk. Két hét után visszahívtak, s itt maradtam Marosvásárhelyen.

Nem mondom, nem volt fenékig tejfel a kommunizmus. Általában az emberek nem éltek jól, de éltek. Most javarésze nem él sehogy sem. Nem létezett valaki, aki 18 éves lett, és ne legyen sehol: vagy egyetemre járt, vagy dolgozni. Volt egy törvény, hogy aki nem kerül munkába, az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetés jár ezért. Ezt munkakerülésnek hívták. Nem jött ki senki a börtönből, ameddig nem volt egy munkahelye. Nem számított, ha nem volt szabad munkahely. Azt mondták: „Nem számít! Kevesebbet fogsz adni a másiknak száz lejjel, de ennek a tíz embernek kell adni munkát." Ez nekem volt a feladatom egy időben, hogy munkahelyeket szerezzek, mert a börtönért is feleltem. Jeleztem előre a vállalatoknál, hogy a börtönben szabadul ennyi s ennyi, ez s ez a foglalkozása, kérem szépen, biztosítsanak ezeknek munkát. És fel is vették. Vagy hogy valaki 30 éves vagy akár 50 éves, és nem veszik fel sehova?! Hát most menj el 40 éves korban állást keresni, nem is állnak szóba veled! Voltak a kantinok, az egy jó dolog volt, mert olcsó volt. Emlékszem, mi is ettünk kantinban. Énnekem 19 ezer lej volt a fizetésem, az átlagfizetés körülbelül 6-7 ezer lej volt.

A szocializmusnak nagyon szép eszméi voltak, csak nem azok, amiket alkalmaztak. Volt, ami jó volt, de volt nagyon sok rossz. Nem volt szabad kommentáljak egy kormányintézkedést vagy egy pártintézkedést. El kellett fogadni, nem volt mese. Rossz volt, hogy a véleményemet nem tudtam nyilvánítani. Volt egy másik szörnyűség, hogy minden héten mindenkinek el kellett mennie marxizmusórára. Külön tartották a munkaköröknek: külön volt az ügyészségnek és a törvényszéknek, külön az orvosoknak és így tovább. Iskolákban, a Bolyai Farkas vagy a Papiu középiskolában vagy a pártkabinetben tartották. Minden héten hétfőn délután marxizmus-leninizmus egyetem volt. Kellett ebből felelni, s a végén kellett vizsgázni. Annál szörnyűbb dolog nem volt, mint azt a sok zagyvaságot tanulni, hogy minden kongresszuson ez mit mondott, s főleg Ceauşescu mit mondott. Vagy megjelent a pártnak egy kongresszusi anyaga, azt hónapokon keresztül fel kellett dolgozni. Voltak kis könyvecskék, amikben leírták, hogy hány disznót fogunk termelni 1968-ban, hány tyúkot vagy hány tojást, hány ökröt fogunk küldeni külföldre - ez mind ott volt a párt anyagában, és ezt kellett tanulni. Többnyire mindegyik vette és felolvasta, amit kellett. De minden alkalmazott, az egyszerű munkásoktól a tisztviselőig ott kellett legyen. Egy időben még az is volt, hogy minden reggel munka előtt fel kellett olvasni a „Scînteia"-nak [Magyarul Szikra, a Román Kommunista Párt központi napilapja volt 1931 és 1989 között. - A szerk.] a vezércikkét a munkahelyen. Kénytelen voltam venni a „Scînteia"-t, és azt kellett olvassam, és kellett tudjam, mit írtak benne. Nem volt más forrás, ahonnan dolgokat megtudjon az ember. Nem volt szabad hallgassak egy külföldi rádiót. A tévében két órát kellett őket nézni, hát azt sem tudtuk, hogy melyik világon vagyunk.

Abban az időben az irodalomnál és az újságokban is a sorok közt kellett tudjál olvasni, hogy megértsd, amit az az író írt. Elolvastad, ahogy egyszerűen fel volt tálalva, hogy minden milyen szép, áldotta a pártot, de odabent kiabált. Volt itt Marosvásárhelyen három-négy, akik ellenállók voltak, és ki merték mondani, például Mera, ő jogász volt, meg Târnăveanu - azt hiszem, osztályvezető volt egy gyárnál, és ki merte mondani egy gyűlésen, hogy nem kellene Ceauşescut újraválasztani - emlékszem rájuk. (Négyévenként nem választások, hanem szavazások voltak. A különbség, hogy a választásnál lehet több közül választani, de a szavazásnál, csak egyre lehet szavazni. Kötelező volt a részvétel a szavazáson.) Nem bántalmazták, de nyilvántartották ezeket az embereket. Például Merát, amikor jött Ceauşescu ide látogatóba, bevitték a rendőrségre, és ott tartották két napig, hogy ne tudjon csinálni semmit, és utána kiengedték. Még voltak ilyen csoportok, hogy összegyűltek a magyarok egymás közt, és elénekelték a magyar himnuszt. Nem létezett, hogy köztük ne legyen egy besúgó. Nem úgy volt, hogy: „Na, gyertek be a rendőrségre! Mi volt az este Saubernek a lakásán?" Eltelt egy pár hónap, eltelt egy fél év, s egyszer csak kezdték őket szerre beidézni. [Ez is a megfélemlítés eszköztárához tartozott, hogy nem egyszerre idézték be őket. - A szerk.] Már nem is tudták, mit mondjanak, csupa ellentmondásokat mondtak. Olyan ítéletek voltak, hogy az államot és a rendszert kritizálták. Egyeseket elítélték. Voltak diákok, akiket exmatrikuláltak [kizártak] az egyetemről. A katonai bíróság aktivitása 1963-ig szörnyű volt.

Az embernek kulturális élete jóformán nem is volt. Annyi, hogy volt a színház, és a színházban voltak színvonalasabb színdarabok, amikbe elég szépen be voltak iktatva olyan dolgok... Nem fogom elfelejteni Paul Everacnak a „Iov" című darabját, magyarul Jób próféta. Azt hiszem, az utolsó volt, amit láttam abban az időben. Az egy olyan színdarab volt, hogy nyugodtan le lehetett volna csukni a szerzőt, a színészeket és a hallgatókat is: az az ironikus dicséret, hogy ez milyen jól megy, s közben mi van a valóságban - csak át volt téve Jóbnak a korába. A közönség röhögött. Mindenki tudta, hogy az víz, és nem kávé, de a színpadon dicsérték, hogy milyen finom ez a kávé. És hogy milyen jó ez a szalámi, de mi tudtuk, hogy a tiszta szalámi, az tiszta szója volt. Hogy milyen jó, milyen szép és milyen olcsó minden, de ugye tudta az ember, hogy négy órát kell sorban állj, hogy kapj húsz deka szalámit. Tehát épp az ellenkezőjét mondták, amit azon értettek, ilyen dolgok voltak a darabban. Érdekes, elnézték, hogy ilyen darabok legyenek a színházban. Inkább a középosztálynak szóltak ezek a darabok, a munkás az nem ment el ilyesmire. Ők munkásklubokba jártak, minden nagy vállalatnak volt munkásklubja. Ott rendeztek előadásokat, színdarabokat Jánosról meg Mariskáról, amint arról vitatkoznak, hogy: „Te mennyi normát csináltál meg? Te el vagy maradva, nem vagy élmunkás!"

1975-ben ki szándékoztam menni egy barátomhoz Amerikába, de nem akartak kiengedni. Erre azt mondtam: „Ha nem engednek ki, ha nincs maguknak annyi bizalmuk huszon-nem-tudom-hány éves munka után, hogy kiengedjenek, akkor lemondok." Így a feleségemmel, kettőnket kiengedtek. A lányom, az anyósom, a házam itt maradt zálogba. Énnekem akkor sikerült hozni egy videót Amerikából, és kaptam filmeket. Az én házam tele volt minden este, nem tudtunk lefeküdni, tízen-tizenötön nézték a videómon a filmeket.

Az ember a kommunizmus ideje alatt vett két karácsonyfát. Nem mindenki, hanem főleg az állami tisztségviselők. A munkásemberek nem féltek, mert legrosszabb esetben kirakták a pártból, és nem kellett fizessen tagdíjat. De általában nem rakták ki. Aki kettőt vett, az az egyiket feldíszítette a házban, s a másikat otthagyta a balkonon, hogy az ott álljon újévig, mert újévkor kellett, nem a karácsonyfát, hanem a téli fát feldíszíteni. [A szocializmus idején tilos volt karácsonyfát díszíteni, csak újévkor volt szabad ún. télifát állítani. Így karácsonykor az emberek megtévesztésből egy fenyőfát az erkélyen hagytak, egy másikat pedig feldíszítettek bent a szobában. - A szerk.] Ez nem egy eset volt. Érdekes volt, hogy a legszebb fákat nem adták el karácsonyra, hanem eltették. Aki akart egy szép fát, az karácsony után kapta. Tehát vettem egy kis fát, kitettem a balkonra, s mindenki látta: „Persze, ez egy kommunista, ez nem tartja a karácsonyt." Igazság szerint nem azért díszítettem karácsonyfát, mert Jézus akkor született, mert nem is akkor született, hanem a gyerek miatt.

Széderestet nem tartok most otthon. Érdekes, a kommunizmus ideje alatt tartottam. Volt egy barátom, Marosán Feri, s mindig meg voltunk híva minden húsvét estére [lásd: Pészah] hozzá. Én vezettem a szédert, mert ő egy amórec - ez egy jiddis kifejezés, ami azt jelenti, hogy nem tartja vagy nem ismeri a vallást. Neki volt egy fia, s mindent úgy csináltunk, ahogy elő van írva. Vagy nyolc-tíz éven keresztül jártunk össze. Az 1970-es évek elején kimentek Izraelbe. És volt még egy barátom, egy Izrael Jenő nevezetű, és felváltva vezettük a szédert. Ros Hásánákor is el szoktam menni hozzájuk, mindig készítettek ünnepi ebédet, s az egész családom meg volt híva. Ebből a kommunisták nem csináltak problémát, hogy elmentem valakihez ebédre. De hogy amikor a templom előtt láttak engem, Sauber Bernátot, a marosvásárhelyi főügyészt, a kommunistát beszélgetni, akkor azzal gyanúsítottak meg, hogy járok templomba.

A feleségemmel, Zikh Máriával, itt ismerkedtem meg Marosvásárhelyen. Ő nagykárolyi származású, a törvényszéken jegyző volt. Ő nem zsidó, csak apósom volt zsidó származású, de már a szülei (a feleségem nagyszülei) áttértek római katolikusnak - de nem kutattam ezt a részét, hogy mikor és miért tértek át. Apósom czernowitzi [lásd: Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci] származású kereskedő volt, tojást, majorságot vásárolt, szállította és eladta. De én nem ismertem, mert már korábban meghalt. Az édesanyja odahaza dolgozott, később idejött Marosvásárhelyre, egy ideig itt lakott nálunk, aztán elment egy húgához, és aztán meghalt. A feleségemék ötön voltak testvérek, volt még három fiútestvére - József, Sándor és Antal - s egy lánytestvére, Magda. A testvéreim egy időben nem nézték jó szemmel, hogy elveszek egy keresztény nőt, de a végén aztán nagyon jóban lettek vele. Az Izraelben élő testvéreimmel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Voltunk háromszor Izraelben, legelőször 1978-ban, utoljára pedig 1986-ban. Akkor egy-két hónapot ültünk.

Mi tartottuk a zsidó ünnepeket. A feleségem nem gyújt gyertyát szombaton [lásd: szombat; gyertyagyújtás], hanem mondjuk, ünnepi ebédet főz. Ugyanígy megtartottuk az ő ünnepeit is. El szokott jönni zsinagógába: amikor mások eljönnek, el szokott jönni ő is. Két éve nem jár, mert beteg. Hanukát például nem tartottunk otthon a kommunizmus ideje alatt, csak utána, 1990 után. Most tartom otthon rendesen. Egyszerűen zajlik: elolvasom az imát, meggyújtom a gyertyákat, s ezzel be van fejezve.

Van egy fogadott lányunk. Zsuzsa a feleségem unokahúgának a lánya. Négy éves volt, amikor örökbe fogadtuk, s elhoztuk, azóta itt van nálunk. Az édesanyja Nagykárolyban él. Zsuzsa is ott született, van egy bátyja, az édesapja meghalt. Ő művészetit végzett [azaz: művészeti középiskolát]. Az én hibám volt, én erőltettem, hogy jogi pályára menjen, pedig szeretett volna művészetre menni, de akkoriban tudtuk, mit jelent művészeti egyetemet végezni: ha nem vagy egy kimondott tálentum, akkor kikerülsz egy faluba rajztanárnak. Amikor a feleségem nyugdíjba ment, ő épp húsz éves volt, és belépett a feleségemnek a helyébe, mint törvényszéki jegyző. Most a Táblabíróságnál dolgozik, ő vezeti a statisztikát és jegyző is. 1981-től dolgozik. Csak sajnos nem akart férjhez menni. Talán az volt az egyik hiba, hogy odakerült a törvényszékre, s ott látta, hogy a házasságok hogy bomlanak fel, s ez elvette a kedvét, pedig ő egy nagyon melegszívű és barátságos valaki. Van külön lakása, külön él, ebédelni, vacsorázni persze jön hozzánk. Uzsonnát is készítünk neki, úgyhogy élelemre ő nem költ. Igazság szerint ateista nevelést kapott. Mégis rendszeresen jár ivritórára. Minden ünnep alkalmával, mikor szoktak jönni a fiatalok a templomba, eljön ő is, ő inkább ide tart.

Egy Darabant nevezetű román ember tartja az ivritórákat. Tisztviselő volt a postán, a lánya férjhez ment egy tulceai zsidóhoz, egy mérnökhöz. Kimentek Izraelbe, jó állásuk van, elég jó pozícióban vannak. Darabant egy makacs román ember. Azt mondta: „Hogy létezik, hogy én ne tudjak beszélni az unokáimmal?". S itt nekifogott önszorgalomból ivritül tanulni. Megtanult annyira ivritül, hogy ezek csodálkoznak ott Izraelben - majdnem minden évben elmegy. Ő ma a hébertanár itt a hitközségnél. Sajnos nagyon kevés zsidó van jár ivritórára, összesen 12-en járnak, hetente egy alkalommal.

1982-ben lettem a marosvásárhelyi hitközség elnöke, miután nyugdíjba kerültem. Volt egy idősebb ember, aki a hitközség elnöke volt előzőleg, jó barátom volt, Scheiner Aladárnak hívták, a felesége, Scheiner Juci még él [A Centropa Scheiner Júliával is készített interjút. - A szerk.]. Scheiner Aladár azt mondja egyszer nekem: „Te, én le akarok lépni, s nem találok egy nyugdíjast, aki alkalmas lenne." Tudta, hogy én ismerem a zsidó törvényeket, az imákat. Amit ő nem tudott, hogy én harminc éven keresztül egyáltalán nem imádkoztam, és nem voltam templomban. Amikor idekerültem, ismét nekifogtam, s minden visszajött. Nem is tudom elképzelni, hogy 14-15 éves koromtól, amikor ezeket tanultam, 60 éves koromig valahogy nem felejtettem el őket. Én ez idő alatt nem imádkoztam soha. Én, mondjuk, ateista voltam. Hogy hogy jöttek ezek vissza az emlékezetembe, nem tudom. Ez egy csoda. Amit addig tudtam, a szokásokat, az imákat, mit kell mondani kívülről vagy olvasni ez egyik vagy másik ünnep alkalmával, a dallamok, mindez úgy visszajött, mintha visszaöntötték volna a fejembe. Voltak jó kántorok itt, de sajnos kihaltak. Ezelőtt három évvel, amikor Grünstein még élt, addig én mint egyszerű imádkozó ültem a templomban, csak azután kapcsolódtam be az előimádkozásba. Most főleg én és Mármor doktor vagyunk, és van egy 87-88 éves öregember, Lederer, aki még besegít. Mármor doktor, aki két évvel idősebb nálam és én előimádkoztunk, ő nagyon szépen csinálta.

Most én vezetem az imákat minden szombaton és a többi ünnepen is, két órán keresztül. Ennek majdnem a háromnegyed részét kívülről tudom. Egyszer azt mondja az egyik hitközségi tag valakinek: „Hogy tudja ezeket Sauber két órán keresztül csinálni, ő, aki illegális kommunista volt, és az ügyészségen dolgozott?" Aki még tud valamit a hitközségnél, az Ausch Sándor, Grün László [A Centropa Grün Lászlóval is készített interjút. - A szerk.]. (Ausch Sándorral együtt voltunk fogságban. Vele tartottam a kapcsolatot, amikor dolgoztam, itt, a hitközségnél összekerültünk megint.) Az istentisztelet szombaton fél 11-kor kezdődik, és negyed 12-ig tart. Én olvasom fel minden héten a Tórát, Mármoron kívül csak én tudok olvasni belőle. Minden hétre van egy harminc oldalnak megfelelő rész, amit fel kell olvasni. Előtte és utána van ima, amit én vezetek. Ezelőtt még 15 évvel itt is volt, aki minden reggel imaszíjjal és tálittal imádkozott. A tálitot most is mindenki használja, de imaszíjat csak akkor, ha jön egy rabbi ide.

Jelenleg sátoros ünnepekkor [lásd: Szukot], miután befejezzük az imát a templomban, kötelező mézet enni a hitközség udvarán lévő sátorban. Az alatt a hét alatt minden étkezésnél kell egy kis mézet enni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is - mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott - édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. - A szerk.]. A sátor körülbelül a második világháború után készült. Szimbolikus sátor. Igazság szerint itt a gyerekek és az asszonyok, de főleg Kusztos Zsuzsa [a hitközség irodavezetője] és Gyula [akit ugyancsak a hitközség alkalmaz, hogy a különböző munkálatokat elvégezze] szokták feldíszíteni a sátrat. Sátoros ünnepkor egy zsemlét kap mindenki, és fel vannak téve az asztalra kicsi tál mézek, és mindenki töri a kenyeret és belemártja, nem veszik kiskanállal. [Általában Ros Hásánákor szoktak kenyeret (és egy szelet almát) só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. - A szerk.] És mindenki köteles meginni egy-két pohár bort. Megáldják az ünnepet, hogy Isten parancsára beléptünk a szukába, amit ő rendelt el. Utána mindenki eszik, s a végén mondunk egy kis imát, amikor megköszönjük az Istennek, hogy ételt, mézet és bort adott nekünk az ünnepkor. És ezzel befejeződik. Most így zajlik itt a sátoros ünnep.

Hosszúnapkor [Jom Kipur] beszéltem egy dési barátommal. Désen lakott vagy 3500 zsidó, nagy hitközség volt, és gazdag emberek voltak [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Désen 3719 fő volt a zsidók száma. - A szerk.]. Az elnök a barátom, fiatalabb nálam vagy tíz évvel, úgy hívják, hogy Farkas Jóska. Beszélgettünk telefonon, s azt mondja: „Képzeld el, Jom Kipurkor elmegyek a templomba, és ketten voltunk. Épp szimbolikusan beültünk a templomba, és ültünk ott vagy két órát." Ő nem tud olvasni héberül, a kommunizmusban elég jó pozíciói voltak, igazgató volt. Mondom neki: „Ne haragudj, de maholnap ugyanez lesz a helyzet Marosvásárhelyen is." Az utolsó napokat éli a zsidóság.

Sajnos oda kerültem már - amit nem hittem volna soha -, hogy én kell temessek. A zsidóknak van egy szertartásuk, mikor a halottat öltöztetik [lásd: a holttest előkészítése a temetésre]. Le kell mosdatni, le kell vágni a körmeit, ha megnőttek, borotválni nem szabad. Több darabból áll a ruha, amit fel kell rá adni: mind fehér ruhadarabok. Kvilije [lásd: kitli] nincs itt senkinek, hanem mi készítünk többek között egy kvitlit is. A ruhadarabok: 2 harisnya, 2 nadrág, egy kiskabát és egy nagyobb kabát vászonból, rá a kvitli, tálesz, a kezére kesztyűszerűséget teszünk, s vannak még, amikkel összekötik a ruhát, mert nincsenek gombjai. Kell a szemhéjra tenni két cserépdarabot, a szájra fűzfaágból kell csinálni olyasmit, mintha egy lakatféle lenne, hogy ne beszéljen addig, amíg az ítélőszék elé nem kerül. Persze, nem én öltöztetem, mert vannak emberek, de ott kell legyek, és imát kell mondjak. Utána zacskóba be kell tenni egy kis földet a feje alá, párna helyett. Az imaköpenyt azt én teszem fel a fejére. A végén megmondom neki, hogy ne felejtse el a zsidó nevét, és én elmondom a nevét. Utána levezetem a ceremóniát: imát olvasok és énekelek. Mondtam is, hogy amíg tudom, csinálom, de utána bezárják a hitközséget.

A fiataloknak klubot csináltunk, már pár hónapja működik. Lesz pár számítógép, fognak internetezni, vannak könyvek, van egy tévé és video is, zsidó tárgyú filmek. De hát ki jön ide filmet nézni? Ezzel akarjuk valahogy idevonzani a fiatalokat. Van egy pár épületünk, amik ki vannak adva bérbe, a házbérekkel elszámolnak Bukarestben. Mert a bukaresti Federáció, a központ kezeli ezeket a pénzeket, és utána szétosztják a hitközségek között, mert van olyan, amelyiknek nincs semmi jövedelme. Aki tag, fizeti a tagságot, a hitközségnek van 50 temetője a megyében, és évente egyszer, az őszi ünnepek előtt valaki kimegy és ellenőrzi az állapotukat, hogy kell-e valahol javítás, hogy nem loptak-e el sírkövet, nem-e bontották le a kerítést - mert állandóan lopják a kerítéseinket -, s ebből fog állni a hitközségi élet. Sőt, van már olyan hitközség, ahol a titkár keresztény, és ő vezeti az egészet, mert nem kaptak egy zsidót. Nem is egy van, főleg Moldvában fordul elő ilyesmi. És itt is az lesz a helyzet, mert a mostani generáció szülei ateisták voltak, egy imát nem tudnak. A keresztények, akármilyen kommunisták voltak is, de a miatyánkot mindenki el tudja mondani. Ezek semmit. Nem is jönnek a templomba, nagy nehezen lehet egyet-kettőt becsalni néha-néha. Van hat vagy hét ilyen férfi. A gyerekek általában már keresztényeknek vannak nevelve, nem is járnak errefele. Ez a helyzet.