Horgospataka község a horgospataki Sztrimbuly, oláhláposbányai (Leorda) patak közt, keletről
a Piatra de Vár, délről a Préluka Paltin, északról Zdircsace Mare és Rotanda, nyugatról Huhurécz hegyek közt három irányban
elszórtan, szűk völgyben fekszik. Deéstől 639 kilométerre a magyar-láposi járásban.
A hagyomány a község keletkezését a mult század harminczas éveire teszi. 1769-ben*O.-láposbányai egyh.
ltár. a kir. kincstár kezelése alá került. Van ekkor vaskohója. A tőle 4 kilométer távolságban fekvő oláhláposbányával
egy időben keletkezhetett. 1775-ben mindkét helység Lápos-Debrekkel együtt fizette adóját.*Megyei ltár.
1830-ban*U. o. a nagybányai
igazgatósághoz tartozó puszta, bányahelység.
1847-ben*A nagybányai m. kir.
bányaigazgatósági kerület monografiája. Voditska István, Nagybánya 1896. 239–263. l. a vastermelés innen Rojahidjára
(Podoruj) tétetett át. S ezután az o.-láposbányai termékek egy részét is az itteni kohóban dolgozták fel.
Vaskohóját 1849. és 1850-ben*U. o. alakitották
át az o.-láposbányai kohászat előkészitett középtermények feldolgozására s ólom leüzésére.
1849 április 18-án szentelték fel páratlan nagyságú Kossuth-kohóját a független Magyarország szolgálatára
s ugyanakkor adták át a közhasználatnak most is meglevő nagy gabonaraktárát.*Kádár József. Szolnok-Dobokavárm.
Tört. 1848–49-ben 192–93. l. A jelenlegi pörölyök (fémolvasztó) helyén, azt állitják, hogy hajdan kolostor állott.
1849-ben*Simon Sándor oláh-láposi
róm. kath. lelkész után. V. ö. O.-Lápossal. e kohóhoz gyüjtötték össze a vidék összes harangjait s öntöttek belőlük
ágyukat szabadság- és önvédelmi harczunk számára.
1878-ban az o.-láposbányai kohászat beszünvén, ide helyezték át.*Palmer K. Nagybánya és
környéke 303. l.
A kir. bányakincstár épületei: az emeletes nagy kohó, kapcsolatban vízerőre berendezett fuvóval,
pörkölőházzal, kovácsműhelylyel. Van agyagzúzó, szénpajta, kémlőháza s asztalos műhelye, kohómérnöki s
kezelői lak. Arany-, ezüst-, réz- és ólomtisztitó; mellékterményei: földzék, mázanyag.
1827-ben*Megyei levéltár.
az oláhláposi vasbányászathoz tartozó Sztrimbuj faluban {46.} lakó nemes Bartos Ferdinánd bányász-prefectus neje Cserényi Erzsébet, ki 1812-ben Feuregger Károlyné volt.
Tisztek száma 4, állandó munkásoké 49, kik 12 órás műszakra vannak beosztva 36–78 kr.
napszámmal. Fémolvasztó kohó budgetje 106935 frt.*Voditska A. Nagybánya bányaigazg.
ker. Monogr. Nagybánya, 1896. 239. s köv. lapjain.
Magyar s oláh lakosai kohó- és erdőmunkások. 1822-ben*Erd. főkormsz.
ltár. mind bányászok lakják. Ünnepi öltözetük bányász-ruha. Házaikat s gazdasági épületeiket rakófából épitik zsendelyfedél
alá. Lakóházuk szent képekkel, színes tányérokkal díszitvék.
1848-ban*Kádár J. Szolnok-Dobokavárm.
Tört. 1848–49-ben 49. l. a haza védelmére itt 107 főből álló nemzetőrség alakult egy százados,
2 fő-, 2 alhadnagy, 7 őrmester és 12 tizedes vezetése alatt s volt 16 drb vadászfegyverük. Mihalás lefegyverezte
őket 1848 őszén.
1848 okt. 20-ától 1849. év márczius végéig a felső-bányai önkéntes, a szathmári I. és II.
század, az ugocsai, szabolcsi, nyiregyházi vadászcsapat védte itt a szabadság ügyét.*U. o. 181. lap.
Imaházuk a római és gör. kath. hitközséggel közös. A kir. kincstár e czélra a kohóhivatal kőből
épült egyik nagyobb termét engedte át, 1818-ban szenteltetett föl boldogságos szűz Mária tiszteletére. Egyik harangja
is ez időből való. A nagyobbik felirata két egymást keresztező bányász-jelvény után: „Áldassék az urnak
szent neve. Öntetett Rojahidán 1888.” A kisebbiken: „A menybe felvétetett B. Szűz Mária tiszteletére újra
öntetett és nagyittatott a Strimbuly Buzgo Közs. Által 1818.” Rajta a Mária képe.
Az oláh-láposbányai lelkész gondozása alatt áll. 1822-ben*Megyei ltár.
152 róm. kath. hivővel.
Iskolája 1788-ban keletkezett, a kincstár tartotta fön, 1888-ban új épületet kapott. 1897 óta*Vallás- és közokt.
miniszt. 78683–96. sz. állami iskola.*Kádár J. Szoln. Dobokav.
Nev. Okt. Tört. 295. l.
1822-ben*Erd. főkormsz.
ltár. határa 3-ad osztályu. Adó alatt van 15 ökör, ló, 14 tehén, 2 borju.
Jelenleg határának földje kevés, az is köves és terméketlen. Kevés törökbúzát termelnek, de ritkán
érik a zord éghajlat miatt, jobbára {47.} burgonyát vetnek s havasi tehenet tenyésztenek; gyümölcse sárga nyári szilva. Számos patakja s forrásai jó ivóvizet
szolgáltatnak. Épület s nemes érczet tartalmazó köve, erdeje bőven.
1866-ban*Erd. főkormsz.
ltár. nemesi jogu lakosai: Steiger József, Lechner Gábor, Veszter Sándor, Schwarcz Gyula, Fürtös Kálmán, Szántó Kálmán,
Laczki István, Deési Kálmán, Boér Zsigmond és István, Régeni Ferencz, 2 Kádár Ferencz, Molnár Márton, Lebedi János és Ferencz,
Kálmán János és József, Szabó Lajos, Kozma Toma, Grigor és Demeter. Horgospataka jelenlegi birtokosa 1898-ban: m. kir. kincstár;
400 h.
Van postahivatala 1858, körjegyzősége 1871 óta.
1848-ban felállitott erdőhivatalát ma egy gondnok helyettesiti.
Két kerekü vizimalma Baruch entradami lakos tulajdona. Az oláh-láposbányai bányaművel együtt
tart fenn egy zene-, temetési- és segélyalapot. A munkások s altisztek a kerületi társpénztár tagjai.*Voditska. Nagybánya bányaigazg.
ker. Monogr. 263. l.
Határhelyek: 1864-ben *Pesty Frigyes gyüjt.
Gyalu Mestyaken, nyírerdő; Paltyin, bükkös erdő; Retunda,*Pintye rabló barlangja,
hol a 40-es években egy díszes pallost találtak. hegyláncz; Sibella, hegyi legelő; Strimbuly, patak; Pojana, Szászuluj,
két vashámor helye, (egykor szászok telepe); Jezuina, Blozsa, Nyetada, (hagyomány szerint a rabló Pintye fogadója).
Lakossága 1822-ben*Erd. főkormsz.
ltár. 152 róm. kath.
1857-ben*Orsz. ism. tábla
22. l. Sztrimbuly lakossága 714, ebből 398 róm. kath., 267 gör. kath., 4 gör. keleti, 10 ev. ref. 35 evang. luth.
Házak száma 156.
1886-ban 538 lakosból római kath. 300, görög kath. 208, helv. hitü 30.
1891-ben 596 lakosból 392 róm. kath., 189 gör. kath. 10 ev. ref. 3 lutheranus és 2 izraelita.
Adója 1822-ben*Erd. főkormsz.
ltár. 97 frt 22 kr. 1898-ban 738 frt 98 kr.
#
Satul Strambu Baiut, care un numar de ani, era centru de comuna pentru Baiut
si Poiana Botizii, s-a intemeiat ca localitate distincta ceva mai tarziu, in prima jumatate a sec. XVIII-lea (1730), in legatura
cu evolutia exploatarii minelor. Denumirile atestate documentar sunt: 1835 – Strambulu, 1850 – Strimbuy, 1854
– Sztrimbuly, Strambul Baiutului, Horgospataka (Piriul lui Horgos), Kohovolgy (Valea Furnalului), unele denumiri fiind
legate de ideea de mina dar si de topitoria de fier care presupunea existenta unor cosuri de fum, adica existenta unor furnale
.
Ioan Giurgiu era originar din satul Strâmbu, de la a cărui denumire maghiară, anume Horgos Patak,
i-a fost derivat numele nobiliar Patachi.[1] Cuvântul maghiar Patak înseamnă pârâu. Pataki s-ar traduce prin Părăian.[2]
Părinții săi erau mici nobili români, iar el a fost educat de un unchi al său, care era
provizor la un grof. Acest unchi al său l-a trimis mai apoi la studii la școlile iezuiților.
A fost unul din primii beneficiari români ai burselor catolice de studiu. A urmat mai întâi cursurile colegiilor
iezuite din Cluj, Iaurinum și Viena. Între 1703-1705 a fost alumn la Colegiul Pazmanian din Viena, unde a reușit performanța de a fi evidențiat ca cel mai bun din 300 de studenți. Acest fapt l-a determinat
pe rectorul iezuit al colegiului să-l recomande pentru Collegium Germanicum et Hungaricum, ceea ce a dus la înscrierea lui Ioan Giurgiu la Roma, studiile sale în Cetatea Eternă, (1705-1710), fiind încununate cu un doctorat în teologie, cinci ani mai târziu. A fost hirotonit preot la Roma, în Biserica Romano-Catolică.
În data de 28 decembrie1713, de la Făgăraș i-a scris arhiepiscopului de Strigoniu că „sunt dispus sa-mi dau zi și noapte sângele și sudoarea pentru salvarea iubitei mele națiuni
valahe în oricare rit, în orice mod și cu acea prea umilă ascultare”.
La două luni de la moartea episcopului Atanasie Anghel, survenită în 1713, sinodul Bisericii Române Unite l-a fost ales ca succesor al acestuia pe unul din foștii săi secretari, mireanul
Venceslav Frantz, originar din Boemia.[4] Alegerea acestui mirean a survenit după ce teologul iezuit al lui Atanasie, preotul Francisc Szunyogh, a refuzat să fie ales, știind că autoritățile de la
Viena doresc alegerea lui Giurgiu. Majoritatea clerului român din Transilvania dorea alegerea unei persoane favorabile obiceiurilor
răsăritene, nu a lui Giurgiu, care activa ca preot romano-catolic la Făgăraș.[5] Autoritățile de la Viena, neîncrezătoare în foștii apropiați ai lui Atanasie, preferau varianta
sigură, anume alegerea lui Giurgiu, format în școlile romano-catolice, fără legături cu clerul român
din Transilvania. În conformitate prevederile celei de-a doua Diplome Leopoldine, care prevedeau că sinodul va desemna 3 candidați, dintre care împăratul îl va numi pe episcop, autoritățile
imperiale au declarat alegerea din 1713 ca nulă și au solicitat repetarea procedurii.
Sinodalii s-au reunit în aprilie 1714 și în pofida recomandării venite "de sus", de a-l alege pe Giurgiu, l-au ales din nou pe Venceslav Frantz, punând
de această dată în mod formal încă două nume pe listă. Tărăgănarea răspunsului
de la Viena l-a determinat pe Frantz să se retragă, ceea ce a deschis posibilitatea unui nou sinod.
În aceste condiții, la 12 octombrie1714 a avut loc la Șona o adunare a preoților și protopopilor uniți, care au propus și au recomandat numirea preotului român de rit latin din Făgăraș, Ioan Giurgiu Patachi,
în calitate de episcop al bisericii lor. La un sinod ținut cu puțin timp înainte de sfârșitul anului 1714, Ioan Giurgiu a fost ales în sfârșit drept candidat, iar împăratul Carol al VI-lea l-a numit episcop în cursul anului 1715. Confirmat fiind episcop al românilor uniți, în anul 1716 a trecut de la iezuiți la ordinul bazilian și a primit titlul de baron, precum și funcția de consilier imperial.
Lucrările de fortificare a cetății din Alba Iulia la începutul secolului al XVIII-lea au necesitat demolarea mănăstirii construite cu un secol înainte, de Mihai Viteazul, și în consecință mutarea sediului episcopului unit în Maieri, acolo unde a fost ridicată Biserica din
Maieri, cu materialele de construcție din vechiul edificiu. Întrucât autoritățile imperiale nu reparaseră
în totalitate paguba suferită ca urmare a acestei mutări, împăratul Carol al VI-lea a înzestrat Episcopia Română cu o moșie la Sâmbăta de Jos-Făgăraș, precum și cu o altă moșie la Gherla. Venitul anual al celor două moșii se ridica la 3.000 de florini. De aceea, episcopul Ioan Giurgiu Patachi nu a mai recurs la taxa anuală de 1 florin, de la fiecare preot, fie el înstărit
sau sărac. La un timp de la unirea Bisericii românești din Ardeal cu Biserica Romei au încetat și subvențiile anuale primite de la domnii Țării Românești.
La insistențele repetate ale episcopului latin de Alba Iulia, Ioan Giurgiu Patachi a mutat Episcopia de la Alba Iulia la Făgăraș, căci nu puteau fi două episcopii catolice în același oraș.
Instalarea noului episcop a avut loc la Făgăraș, la 17 august1723. Instalarea s-a făcut prin citirea, în limba română, a Bullei episcopale și a Diplomei imperiale, precum și prin discursul „teologului” în
latinește, iar preoții și protopopii săvârșind slujba în rit bizantin român, în limba română.
Episcopul Ioan Giurgiu Patachi a decedat în data de 29 octombrie1727, la Sâmbăta de Jos, lângă Făgăraș. Certificatul de deces menționează că în popor a existat opinia cum că ar fi murit otrăvit „din
ură față de credință și față de unirea bisericească”: 29 mensis Octombris
hora nocturna secunda in Terra Fogaras pagoque sui Alsó-Szombatfalva nuncupato, finem vivendi fecit, vulgi opinione veneno
quasi in odium fidei et unionis clanculariae propinato sublatus .
