Nevének változatai:*Transilv. fas. 9. nr.
69.Pojana és Poyána.
1591-ben*K. M. Zolnok. Int.
R. 3–5.Polyan és Pollyan. 1602-ben*4. Lib. Reg. 136–138.
és Gyf. Cent. I. 14.Pojona. 1620-ban*Torma gyüjt.Blanka-Poján. 1703-ban*Erd. főkormszéki
ltár.Blenki-Pojana. 1890-ben*Belügyminist. 25093.
sz. r. Blenkemező.*Blenkemező vidékéről
értekezés Archiv des Vereins. f. Lieb. Kund. II. B. 236. és 3. B. 445. l.
Előnevét Blenke alapitójától vette, utóneve pojáná, oláh szóból ered, mely mezőt, irtást
jelent.*Schafarik Slav. Alterth II.
63–129. l. után azt állitja Torma József, hogy Polyán nem oláh szó, mert ezek is a magyaroktól vették e nevet át; keleten
a polyániak, kozárok adózói voltak, valamig 1862-ben az oroszok el nem foglalták tőlük.
Először emlittetík 1553-ban*Transilv. fasc. 9.
nr. 69. Pojana, Poyána néven.
Fekszik a bábai, gombási és falkusai patakok torkolatában, a Korn, Poj és Pliis nevű hegyek
között, a galgói és magyarláposi megyei út mentén. Deéstől 27.6 kilométerre, a nagy-ilondai szolgabirói járásban.
{200.} Hagyomány szerint e község a Valea Porkuluj határrésznek
„La Mér” nevű helyén feküdt, a honnan később költözött mai helyére.
Csicsóvár tartozéka volt kezdet óta, de mint ilyen, a várnak csakis 1553. évi összeírásban*Trans. f. 9. nr. 69.
fordul elő először. Még egy 1598. évi*Km. Metal. P. 12.
tanú-vallatás is Blenke-Polyánt új falunak hivja. Vajdája Maxin János, kenéze Blenke Gergely.*1597-beli (gr. Kornis ltár)
tanuvallomás szerint Blenke Gergely és István mint idevaló lakosok emlittetnek. Ugyanekkor véghez vitt tanuvallatás alkalmával
magurai Voala Péter fejedelmi jobbágy vallja, hogy Dánpatakáról gyakran járt Gosztillára, mikor ezt csinálták s azt is tudja,
hogy Pojánt mikor éptették, mert ezt később csinálta Blenka János a B. Gergely apja, ki akkor… Csicsón lakott (ki
van szakadva.) (Zic…)
1570-ben*Gyf. kápt. Cent. B.
13. fejedelmi birtok, kenéze Blenke György, (más két jobbágy Palaczkos és Konczos.)
1590-ben*Km. prot. A. 129.
itteni tiszttartó Blenka Kira.
1591-ben*Km. Szolnok int. R.
3–5. Báthory Zsigmond egész Polyánt, mely eddig Szamosújvárhoz tartozott, tövisi Rácz Péternek adományozza*1588-ban Vadvermet
kapta Fejérmegyében, mely a Vitchovich magvaszakadtával jutott birtokába a nemesi udvarházzal. oda, a törökökkel szemben
kifejtett vitézsége, neki és őseinek a fejedelmek iránt tanúsított hűségeért, de Gosztilla ura, Keresztúri Kristóf
egy szerinte Gosztillához tartozó Polyáná porkuluj, másként Disznómező nevű földrész igtatása ellen tiltakozott.
1602-ben*Gyf. Cent. I. 14. és
4. Lib. Reg. 136–138. néhai Rácz Péter fia Ádám itteni birtokát magvaszakadása esetére mostoha atyjára, Bálintitt
Jánosra és édes anyjára, Logofét Szafirára hagyja.
1607-ben*6. Lib. Reg. 16.
Bálintitt János és Rácz Ádám azon 1602-ik évi egyezség alapján e birtokba beigtattatnak.
1618-ban*Rettegi gyüjt.
Rácz Ádám birja, kit egy 1620 február 20-án kelt*Torma gyüjt.
oklevél Blanknak is nevez, itteni birtoka után ez évbeli lustrára Konczos Gábor gyalogpuskást állitja ki. 1629-ben*Km. Szolnok Int. L.
8–10. ő birja.
1625-ben*Torma cs. ltár.
Kornis (Carnis vagy Carmis, Konczis?) Borbára birt egy részt, melyet ez év okt. 5-én kelt levele szerint Kun Istvánnak engedett
át.
1652-ben*25. L. Reg. 539. II.
Rákóczy Gy. az egykor Szamosújvárhoz tartozó birtokban Rácz Pétert s nejét Szilvási Juditot, ki Báthori Zsófia fejedelemnőnek
ételhordozója volt, megerősíti.
1658-ban*Torma cs. ltár.
Rácz Ádám özvegyének 10 adózó jobbágya volt.
1682-ben*Km. Szolnok int. R.
7. Apaffy Mihály Rácz Istvánt itteni részében megerősíti.
{201.} 1689-ben*Torma gyüjt.
pojáni Blenke Jeremiás ármális nemességet nyert.
1694-ben*Gyf. Szathmár fasc.
2. nr. 35. 56. birtokosai Rácz István és János.
1702-ben*Erd. főkormsz.
ltár. birtokosa Rácz György.
1724-ben*E. F. L. XII. 1/2 35.
F. birtokosai Rácz Péter és György.
1750-ben*Erd. főkormsz.
ltár. Rácz Péter, Ádám és György, Filep Mihály, Kászoni Sándor.
1772-ben*Torma gyüjt.
Kászoni Sándornénak itt 4 népes telke van.
1770–73-ban*Erd. főkormsz.
ltár. összeirt birtokosok: galgói Rácz György, id. József, István, Antal, ifj. József, Farkas és Elek apai adományi
jogon.
1778-ban*E. F. L. XII. 1/2 21.
C. a fiscus a fiscalitások 1650. évi összeírásában foglalt Pojánt Csicsó-Polyán helyett Blenke-Pojánra értvén, a Ráczokat
perrel támadta meg, a mit el is vesztett.
1838-ban*Megyei ltár.
van 7 adózó nemes lakója. 1843-ban*U. o. pedig
13.
1846-ban*Deési kir. törvényszék
1897. év 9504. sz. Rácz István itteni részét id. Pataki Dánielnek vetette zálogba,*1863. Urb. Wes. 128.
l. kitől 1870-ben leánya Laura békésgyulai Placsintár Ödönné váltotta ki.
1863-ban*Urb. Wes. 123–178.
lap. birtokosai: Rácz István, Rácz József, özvegy Rácz Ádámné Ketheli Juliánná, id. Rácz László, Rácz Sámuel, Kászonyi
Albert és Sándor, ifj. Rácz József, Rácz Antal, a kik részére úrbéri kárpótlást utaltak ki.
1866-ban*Erd. főkormsz.
ltár. nemesi jogú birtokosai: id. Rácz István, Albert, Lajos, József, ifj. István, id. László, Samu, Sándor, Károly
és Dániel, Simó Lajos, Kászoni Géza, ifj. Ujfalvi Samu, Buzura Gábor, Haragos Juon és Vaszili.
Jelenlegi birtokosai (1898): Simó Lajos 4500 katasteri hold, vásárolta {202.} a galgói Rácz családtól. Galgói Rácz Sándor 50 h., Galgói Rácz István 50 h.
Lakosai kezdet óta oláhok, kissebb számban magyarok, kik a Básta és Mihály vajda korában úgy elpusztultak,
hogy nem maradt több benne 8 léleknél. A hagyomány egy a Bogyina dülő pe Koruj nevű határrészben lefolyt ütközetről
emlékszik, hol az újabb időben is embercsontokra akadtak. Valószínű, hogy ekkor pusztultak el többi lakói, kikhez
idő folytán a birtokos család új tagokat édesgetett, kik a gör. keleti egyház hívei lévén, jobbára templomukat fából
s utóbb kőből toronynyal építették újra, melynek felépítéséhez Felséges uralkodónk 300, az állam 200 frttal járult
s főpártfogója Simó Lajos segélyével. 1882. évben*Megyei ltár selejtezés
278. sz. szerint a köveket 1862-ben már hordották Bogya János papsága idején. Mihály és Gábor főangyalok tiszteletére
Román Miron érsek szentelte föl a templomot, melynek oltárába szent Demeter csontjából egy darab van befoglalva. Papjai közül
a Bogya családbelieken kivül 1863 óta a jelenlegi hollómezei Buzura Gábort említhetjük meg. Iskoláját 1870-ben állitotta fel.
Tanitójának fizetéséhez évenként 180 frttal az állam is hozzájárul.*Vallás- és közokt.
minister 1428–1898. sz. rendelete. Tanitója Orosz Mihály.
1766-ban*Megyei ltár.
ev. ref. egyházközség, 69 ref. férfi, 76 nő egyháztaggal, a mely időből valók úrasztali készletei, melyek közül
1866-beli*Almási: A deési ev.
ref. esp kerület tört. 496. l. feljegyzés szerint: Hadnagy András, Rácz Samu és neje Szentkirályi Mária, Viski Kata
ajándékoztak, ezeken kivül T. I, S. H. A., V. K., É. A. és R. T. betűkkel ellátott ércz- és ruhanemű klenodiumai
voltak. Van egy kis harangja. Jelenleg a kaczkói körlelkészséghez tartozik, templomuk Galgón. Ez egyházközségnek is főpatronusa
farczádi Simó Lajos országgyűlési képviselő és az erdélyrészi ev. ref. egyházkerületnek főgondnoka. *1896-ban (Ev. ref.
Évk. 1898. 101. l.) ezer frt értékü épitkezést végeztetett a milleniumra saját költségén, melynek haszonbéréből az egyházi
telek megváltatott. Az egész környék tanácsadója, békéltetője s felkért birója. Nem építettek e vidéken templomot,
melyet első sorban nem ő segélyezett volna vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül.
Simó régi nemes székely családból származik. Ősi fészke Udvarhelyszékben Béta, Kis-Solymos,
Dobó és Farczád, innen előnevük. A család legrégibb őse Péter, ki Bögözi Farkas Ferencz századossal Hunyadi János
vezette belgrádi ütközetben részt vett.*1461-beli cs. okm.
Utóda Ferencz (1530), Maróthy Anna fiók: Benedek, Mihály, Pál és László. Dobóban sógorával telket cserél, melynek neve ma
is „Simó dombja.” 1570-ben II. János király kis-solymosi és bétái javaiban újólag megerősíti.*I. Ferencz császár 1806-ban
rend. Kolosmonost. kápt.
{203.} Mihály 1546 körül, neje Kádár Anikó, fiók: Péter
1620 körül, neje Csutor Kata fiúsitott leány, 1622-ben telepedtek Farczádba s azóta innen nevezi, írja a család magát. Fiók
János, lófő székely, 1657-ben Kemény János vezette seregben Lengyelországban harczol, vezérével együtt tatárfogságba
kerül Krímbe. Két év múlva kiszabadul s a fejedelemmé lett Kemény János pártján küzd Apaffy ellen 1662-ben Nagy-Szőllősnél.
Neje: Ferencz Borbára, fiók István ügyvéd 1670 körül, neje farczádi Sándor Erzsébet, fiók János 1700 körül, neje farczádi
Vajda Anna (fiú leány), fiók János 1730-ban, fiai István és Ferencz. Amaz unitárius, ez református. Ferencz neje Sándor Sára,
fiók István 1765-ben törvényszéki biró Székely-Udvarhelyt, neje Veress Zsuzsa, fiók Ferencz 1793-ban főkormányszéki,
majd kir. táblai gyakornok, később ügyvéd Deésen, 1799-től vármegyei tiszti ügyész.*Ősi fészkéből,
Farczádról költözött ide. Nemesi származását 1800-ban igazolta az Erdélyi főkormányszék előtt 1570-beli nova donatio
alapján. Első neje telegdi Róth Rozália, második Róth Janka, gyermekei Ferencz és Rózsa.
Ferencz (1807–1865) táblabiró, 1849-ben megyei alispán, oroszmezei birtokos, neje Boér Anna,
gyermekei: az első farczádi Simó Lajos és Póli Ujfalvi Samuné. Lajos (1833–) nagybirtokos, 1875 óta a szabadelvű
párt tagja, országgyűlési képviselő. Neje Halimann Anna, gyermekei: Ferencz (1857–1880) volt tiszteletbeli
jegyző, Béla kir. tanácsos, tanfelügyelő, Juli székesfejérvárí Fejérvári Jenőné.
A lakosok főfoglalkozását a baromtenyésztés és földmivelés, mészégetés s ennek elfuvarozása
képezi. Házaikat kőalapra erdei fákból építik többnyire szalmafedél alá. Népe babonás, a fiatalság Szent-György napján
a hegyekről kiabálja, hogy ki, mi rosszat mívelt az év folyamán. Új évkor a leányok a patakhoz mennek s bokrétákat, a
legények pedig szalmaembereket tesznek kapujukba s ilyenkor számlálják meg a lányok a kertkarókat, s ha a 10-ik karó egyenes,
úgy azt felbokrétázza, ha pedig görbe, elszomorodva tér vissza, hogy férje csúf és nem kedvére való lesz.
1750-ben*Erd. főkormányszéki
levéltár. határának téren fekvő része termékeny, a többi hegyes és terméketlen. Jövedelmi forrását képezi a marhatenyésztés,
melyet Deésre szokott hajtani eladásra. Két fordulóra osztott határa 6 ökörrel szántható, {204.} javítást nagyon megkívánja, de hegyes volta miatt nem trágyázható, jobbára kertjeiket javítják. A termékenyebb
részen egy köböl őszbúza 5 kalangyát, másutt 4 kalangyát ad ugyanannyi véka szemmel. Tavaszi vetés 4 kalangyát, kalangyánként
másfél véka szemet ereszt. Szőlője nincs, erdeje bőven, legelője fordulónként, törökbúzát, szénát a kertekben
s fordulónként termesztenek.
13 telekről a lakosokat elköltöztették s ezek javait Rácz Péter, Ádám, György (2), Filep Mihály
és Kászoni Sándor foglalták el, a többit a falusiak mivelik.
Adó alatt van 135 köböl őszi búza vetés alá való szántó, 69 szekér széna, 74 köb. őszbúza;
47 köb. tavaszbúza és 7 köb. köles, borsó és törökbúza; 108 jármas ökre, lova, 91 tehén, 40 tulok, csikó, 130 juh, kecske,
38 disznó, 35 méhköpű.
1822-ben*Erd. főkormsz.
ltár. adózás tekintetében a 3-ik osztályba tartozott, s ekkor volt 212 1/2 köbölnyi szántója, 171 1/2 szekér szénára
való rétje s mészbányája.
Jelenleg két felül csapó malma közül a két kövü Simó Lajosé, s a Rácz Johannáé egy kővel.
1898 óta megyei körjegyzői székhely.
Jobbágyszolgálmányok: 1553-ban*Transilv. fasc. 9.
nr. 69. jobbágyai szent Márton napján felerészben 50, felerészben 25 denárt fizetnek adó fejében. Szent Györgykor pedig
juhaikból 50-edet adnak.
Kenézeik évente 1 ágypokróczot, 1 őzet, 1 karvalyt, 1 tehenet s egy berbécset adnak.
1552-ben*U. o. a rendes
szolgálmányokon kivül Bank Pál és emberei vettek rajtok: egy fejős tehenet 1 frt 50 denár, egy szalonnát 1 frt 25 denár,
egy bárányt 12 denár, 6 sajtot 30 denár, 2 pint vajat 50 denár, 3 csürkét 6 denár értékben, ezen kivül Bánk emberei erőszakkal
elvittek tőlük 2 1/2 köböl zabot 1 frt 16 kis denár, zabot vittek 6 köblöt Deés és Rettegre a tisztnek 2 frt, gabonát
hasonlókép 3/4 köblöt 30 denár értékben, törvényes birságba 5 frtot. Makszin János vajda a régi birságból 3 magyar aranyat
vevén fel és a tisztnek adta, a minek értéke 3 forint.
Határhelyek: 1659-ben*Km. Metal P. 15.
Stillbik, düllő; Ördögpataka.
1864-ben*Pesti Frigyes gyüjteménye.
hegyek: Teiu, hegy mészégetéssel; Virvulu Plaiului, Dumbrava, Virvu Plesiloru, Dealu lui Kontzis, Virvu Chelusilor, Virvu
{206.} lui Cernat. Dealu lui Ursan, fatia Porkului, fatia Radacinei. Források, kutak: Bulbukul a Teiun, Ceterna.
{205.}
Bábai szoros.
1898-ban dülők, 1850-ben elnevezve: Prelucs, Valea porkuluj, Ponoricze, Valea Falkusi, Ptyetráná,
Seszu ketre Gilgo, Rogyina.
Blenkemező közelében, a Bába felé vezető völgyön egy fordulónál égnek meredő sziklák
tűnnek az utas szemébe. Ezek látszólag mintegy lehetetlenné teszik a tovább haladást, de a megyei útvonalon hozzá jobban
közeledve, páratlan szépségű hegyszoros tárul föl előtte. Ez az úgy nevezett bábai szoros. Festők örökítették
meg szépségét. Mindkét oldalról 70–80 méternyi magas réteges mészszikla fal emelkedik, Balfelől kiálló sziklatömbök
között egy-egy cserjés galagonyabokor kapaszkodik a sziklafalakba. A jobbfelől való része meredek, oldalait fa- és kőlecsúsztatók
teszik változatosabbakká. Az óriási vizerőokozta réteghajlásokban gyönyörködhetik az utas, míg a geológusnak tanulmányt
nyújt a különböző jókora nagyságú megkövesült csigafajok, halak s más tengeri állatok maradványai.
A szoros, melyet egykor a bábai patak tört át, több helyt csak 8–10 méter széles; helyenként
kiöblösödik s itt a mészégető kemenczék egész sora vonja magára a figyelmet. Egyiknek berakásához épen most készülnek,
körüle az égetésre való fa, tovább a már felrakott mészkemencze az alágyújtást várja, míg a többi javában lángol, szines tűznyelve
az útszélre nyúlik, tovább a már kiégetett s kihűlt meszet rakják apró hegyi lovak, ökrök által vonandó ernyős szekerekre.
A vidéket és szorost tudósok, festők s a természet szépségeit kedvelők gyakran látogatják,
s gyönyörrel telten távoznak. Azért szükségesnek tartottuk, hogy bár egy részét képben is bemutassuk.
1553-ban*Transilv. f. 9. nr.
69. van 5 szegény lakosa és három kapu.
1603-ban*Urb. Cons. f. 65. nr.
87. 8 lélek lakik benne.
1703 körül*Erd. főkormsz.
ltár. lakik benne 14 örökös jobbágy és 3 zsellér, kik közül egyik csak cséplésből él. Összesen 17 telken laknak,
van benne 2 örökséges és 6 örökségtelen puszta. Van 15 ökrük, 10 tehenük. Ez évi adója 21 frt 80 kr., 2 1/4 köb. búza s ugyanennyi
zab, két szekér széna s egy húsra való barom.
1713-ban*U. o. van benne
6 jobbágy, 11 régi, 5 új zsellér, 3 kóborló, 20 telek, 40 köböl vetésre való szántó, 15 szekér széna, 2 köb. zab, 2 köb. köles,
1/2 köb. borsó, 2 köb. törökbúza termett, van 18 ökör, 6 tulok, 16 tehén és borjú, 18 sertés, 25 juh és kecske, adóssága 7
frt.
{207.} Lakossága 1750-ben*Megyei ltár.
52 jobbágy, 3 ily özvegy, egy telkes és két e nélkül való zsellér s egy ily özvegy családfő, kik 39 3/3 telken 41 házban
laknak. Iparosa: 2 czigány kovács s egy molnár.
1857-ben házak száma 120, lakossága 4 róm. kath., 9 gör. kath., 571 gör. keleti, 32 evang. helvét.,
27 zsidó, együtt: 643.
1891-ben házak száma 137, lakossága 674, melyből 7 róm. kath., 3 gör. kath., 599 gör. keleti,
22 ev. ref. és 43 izraelita. Határa 3162 k. hold.
Adója 1749-ben 187 frt 4 kr. 1755-ben 105 frt 33 kr. 1775-ben 170 frt 31 kr. és 1822-ben 221 frt.*U. o. 1898-ban
1415 frt 25 kr.
Începutul satului Poiana Blenchii se pierde în negura vremurilor trecute înainte
de anul 1500, cea mai veche mărturie scrisă despre existenţa satului este conscripţia de la Reteag din
1553 când cetatea Ciceului cu toate satele aparţinătoare au fost luate de la domnul Moldovei Alexandru Lăpuşneanu
de către împăratul Ferdinand al Austriei.
În prima jumătate a secolului al XVI-lea cneazul satului Blenche Ioan işi face
casă pe teritoriul satului actual, la confluenţa văilor care vin de la Gostila, Falcuşa şi Baba.
Aici era un loc larg nu strâmt ca pe Valea Porcului. După el vin rând pe rând toţi locuitorii satului Poiana din
Valea Porcului, iar noul sat se numeşte după numele cneazului sau «Poiana Blenchii».
În 1591 principele Sigismud Bathory predă satul Poiana împreună cu satele vecine
Gâlgău, Măgura, Bogata de Sus şi de Jos nobilului român Rat Petru de Teiuş ca feudă pentru eroismul
său manifestat în luptele cu turcii şi pentru fidelitatea sa şi a strămoşilor săi faţă
de principe. Cu această dată satul Poiana Blenchii intră în stăpânirea familiei Rat care s-a menţinut
până după eliberarea iobagilor la Revoluţia din 1848.
Conform primelor atestări, la început, satul s-a numit simplu “Poiana” şi
a fost aşezat pe un alt loc decât cel actual şi aşa se găseşte în toate documentele până în
1620. În 1620 se găseşte scris pentru prima dată într-un document “Blanka-Poiana”, iar la 1703
– “Blenki-Poiana“. Primii locuitori au venit fugiţi din Maramureş şi în prima jumătate
a secolului al XVI-lea, rând pe rând vin tot mai mulţi locutori şi se întemeiază noul sat Poiana Blenchii.
După 1920 aparţinea de judeţul Someş, iar din 1968 aparţine de judeţul Sălaj.
#
O altă istorie a localității Poiana Blenchii .
Îmi pare rău că nu am găsit pe cel ce a pus pe internet aceste date !
Începutul satului Poiana Blenchii, sub numele de "Poiana" se pierde în negura
veacurilor trecute, înainte de anul 1500. Înaite a apartinut de Comitatul Solnicul Interior, apoi de judetul Solnok Dabaca
dupa 1920 de judetul Somes, iar din 1968 de judetul Sălaj.
Comuna Poiana Blenchii este asezată la extremitatea răsăriteană a judetului Sălaj,
la 5 Km de valea Somesului, pe soseaua Galgău - Targu Lăpus, la o distantă de 100 Km de resedinta judetului, orasul Zalău
si la 25 de Km depărtare de orasul Dej si de orasul Targu Lăpus, care sunt cele mai apropiate orase. La aproximativ 47,5ş
latitudine nordică si aproximativ 23,8ş longitudine estică
După cucerirea Daciei de către armata romană sub împaratul Traian, teritoriul
acestei comune a fost sub stăpanirea "Dacilor liberi", armata romană nu a intrat aici decat în eventuale incursiuni.
La început satul Poiana Blenchii nu a fost pe locul actual ci de aici spre sud-est
la o distantă de aproximativ 5-6 Km pe Valea Porcului la locul numit "La meri pe vale" . Acolo, într-o poiana înconjurată
de păduri seculare, în mijlocul codrilor unde cu greu se putea găsi si pătrunde, afost prima aseyare a satului.
Dealurile între care a fost si este asezat satul Poiana Blenchii sunt derivatii
din muntii Tiblesului si dealurile Brezei care vin pana la Somes, de aceea prin configuratia geografică si locuitorii cu toate
obiceiurile lor au apartinut în trecut de "Tara Lăpusului".
Dupa cea mai recentă împărtire administrativă a tării, din 1968 apartine de judetul
Sălaj si este centru de comună cu satele apartinătoare: Gostila , Fălcusa si Măgura.
Satul Poiana Blenchii este asezat la confluenta a trei raulete care vin dinspre
Gostila, Fălcusa si Baba si poarta numele acestora: "Valea Gostilii", "Valea Fălcusii" si "Valea Babii" sau "Valea Cheiului"
deoarece trece prin Cheile Babei aflate la iesirea din Poiana Blenchii spre Targu Lăpus.
Satul Poiana Blenchii s-a numit la inceputuri Poiana si a fost asezat in partea
de hotar numita Valea Porcului, La meri pe Vale. Asezarea primilor locuitori trebuie cautata cam in secolul XIV-lea sau inceputul
secolului al XV-lea. In negura acestor vremuri, asupra cnezilor si voievozilor din Maramures s-au abatut vremuri grele , de
asuprire si restrangerea libertatilor si atunci multi au plecat de acolo cautand locuri mai prielnice.
Cea mai veche marturie scrisa despre existenta satului este conscriptia de la Reteag din 1553,
cand Cetatea Ciceului cu toate satele apartinatoare au fost luate de la Domnul Moldovei, Alexandru Lapusneanu de catre imparatul
Ferdinand al Austriei. Atunci au fost chemati la Reteag (actualmente in judetul Bistrita), care era oras cu magistrat, toti
cnezii satelor apartinatoare de Cetatea Ciceu, pentru a depune juramant de credinta pe noua stapanire. Traditia spune ca atunci,
Coroiul, cneazul satului Coroieni, a venit pe la Blenche, cneazul satului Poiana pe Valea Porcului si i-a zis "Vino Blenche
sa merem sa ne intarim nemesigul". Blenche n-a voit sa mearga pentru ca era credincios domnului Moldovei a carei intoarcere
si stapanire o astepta sa vina iarasi. De altfel, aceasta speranta a fost nutrita si de altii pana la Despot Voda. Coroiul
a mers si a depus juramantul de credinta si a ramas pe mai departe nemes (nobil), iar pentru ca Blenche n-a depus juramant,
a fost trecut in randul iobagilor. De aceea la noi in Poiana Blenchii nu au fost nemesi , ci toti iobagi.
In prima jumatate a secolului XVI cneazul satului, Blenche Ioan isi face casa pe teritoriul
actual al satului, la confluenta vailor care vin de la Gostila, Falcusa si Baba. Aici era un loc larg, nu stramt ca pe Valea
Porcului. Dupa el, rand pe rand vor veni toti locuitorii satului Poiana, iar noul sat se numeste dupa numele cneazului sau
"Poiana Blenchii".
Vechiul sat Poiana, a existat insa mai departe si a fost intre satele date de regele Ungariei
Matei Corvin, impreuna cu Cetatea Ciceului lui Stefan Cel Mare - domnul Moldovei, la anul 1475.
Luptele lui Mihai Viteazul pentru cucerirea Ardealului, din 1599-1600, au afectat in mare masura
si viata locuitorilor din Poiana Blenchii. Se spune ca pe teritoriul satului nostru s-au dat lupte pe locul numit Corni, Tabla
si Rodina. Desigur este vorba despre luptatori pentru ca batranii, femeile si copiii fugeau si se ascudeau in paduri.
Familia Rat, nobilii din aceasta zona, care era credincioasa principilor din familia Bathory,
s-a opus inaintarii victorioase a Principelui Mihai Viteazu, si cu oamenii lor de pe mosie , au cautat sa opreasca inaintarea.
Luptele s-au dat si la Galgau, unde se spune ca nu a ramas nici un suflet viu. Dupa infrangerea de la Galgau Rat Petru s-a
retras la Poiana, unde s-a reorganizat si s-au dat iarasi lupte dar tot infrant a fost.
In urma acestor lupte raman foarte putini barbati buni de munca si stapanii nu aveau cu cine
sa-si lucreze mosia, si atunci aduc iobagi de pe alte mosii ale lor , de pe valea Muresului.
Daca la 1533 erau 3 portii (familii) cu drept creditor Blenche, Contis , Ploscar si 5 saraci
fara pamant, ale caror nume nu se amintesc, acum dupa 1600 sunt aduse familiile Oniga, Bartas, Bumb, Graur, Igna, Hapa etc.
Dupa caderea viteazului voievod valah ale carui biruinte au trezit multe sperante in randul
iobagilor si au adus multa neliniste in randurile ungurilor si pana la curtea imperiala iobagia s-a inasprit.
Astfel, in a doua jumatate a secolului al XVII-lea si inceputul secolului al XVIII-lea sunt
adevarate si reale legaturile stramosilor nostri cu Pintea Viteazul, haiducul legendar al acestor locuri. Acesta tinea intalniri
tainice la "Sura Pintii"cu oamenii sai de incredere care il informau si-l sprijineau in actiunile sale de intrajutorare a
celor napastuiti "de biruri, de zbiri, de rele oranduiri si uitati de regi si imparati" (Aron Cotrus- Horia).
Intreg secolul al XVIII-lea a fost framantat de incercarea trecerii romanilor de la religia
ortodoxa stramoseasca la religia catolica prin unirea de l700. Scopul acestei treceri era pur politic. Conducatorii imperiului
habsburgic, cautau prin aceasta trecere sa-i disloce din marea legatura a credintei stramosesti si sa le rupa legatura cu
celelalte tari romane, Muntenia si Moldova. Asa insa cum n-a reusit nici incercarea de a-i trece la protestantism prin tiparirea
de carti in limba romana, tot asa n-a dat rezultatul scontat nici aceasta "unire".
In Poiana Blenchii nu s-a semnalat niciodata vreo trecere la "unirea" cu Roma, iar in statistica
lui Bucov publicata de Dr. Virgil Ciobanu 1925 sunt aratate 49 de familii de romani ortodocsi fara preot si nici o familie
unita.
Portul - în trecut era la fel cu cel din părtile Lăpusului
si Maramuresului. Tot portul, toata îmbrăcămintea atât la femei cat si la bărbati erau facute în casă , din pânză de cânepă
si de in, sau de lână de oaie si era foarte simplă. Bărbatii purtau pe cap căciulă de oaie sau de miel (ori pălarie neagră
sau de paie cu bor întors) si cămasă si izmene de cânepă. Cămasa era fără nasturi, legată la gât cu snur, iar manecile
largi, fără pumnusei. Peste ele aveau cioareci de pănură albă si o scurtă pănură sură, iar peste toate se purta un suman de
pănură albă cusut la îmbinări cu snur albastru ori rosu, sau suman negru cernit cu scoarta de arin. Iarna se purta peste
cămasă si un pieptar de piele de oaie cu deschizătură în fată. În picioare opinci în care încăltau obiele de pănură groasă
si nojite de piele. Femeile purtau pe cap o broboadă de pânză albă, cămasă cusută cu motive mai mult alb, negru - la piept
si la mâneci. Cătrinte colorate mai mult în rosu si negru si poale albe de cânepă. Fetele purtau numai o cătrintă in fată,
iar nevestele purtau cătrintă si în fată si in spate, iar peste acestea se purta un pieptar cât se poate de înflorat , cu
deschizătură într-o parte. O scurtă de pănură si peste tot sumanul ca si bărbatii, dar cu un croi deosebit, mai frumos , cu
mai multe cline. Dealtfel toata îmbrăcămintea la femei era mai ajustată, mai înflorată si mai cu gust. În picioare femeile
se încăltau cu opinci, iar peste obiele înfăsurate aveau ate negre împletite măiestrit si mai late, ceea ce dădeau un aspect
mai frumos. Asa era îmbrăcămintea înainte de secolul al XX-lea. După aceasta a început a se împestrita, au adus modele
si din alte părti in special din valea Chioarului, unde se purtau bărbatii cu izmene largi, cămase cu pumnusei cusuti cu snur
alb, la fel cu guler cusut cu alb si cu nasturi. In picioare cizme sau ghete.
De la început, locuitorii satului au fost toti romani, de religie ortodoxa. Dupa
traditie ar fi venit din Maramures, prin secolele XIII-XIV, cand peste cnejii, voievozii si oamenii liberi din Maramures au
venit vremuri de stramtoare si asuprire, iar acestia au plecat cautand locuri noi si libere. Atunci s-a format satul Poiana
pe locul numit "Valea Porcului". Numai mai tarziu, prin secolul XVI cneazul Blenche Ioan a mutat satul pe locul actual si
pe care l-a numit dupa numele sau, Poiana Blenchii.
Acolo, in locuri mai ascunse in mijlocul cidrilor seculari si feriti din calea asupritorilor
s-au asezat primii locuitori ai satului. Se vorbeste in special de familiile Blenche si Cont care mai tarziu au devenit Contis.
Acestea au fost de la inceput si si-au disputat intaietatea, din cauza asta ar fi fost si unele rivalitati intre familii.
In tot cazul, balanta a tras in favoarea lui Blenche in special dupa ce aceste sate ajung sub stapanirea lui Stefan Cel Mare,
Domnul Moldovei, cand primeste Ciceul cu cele 60 de sate dintre care face parte si Poiana.
Blenche este investit cneaz al satului si sta pe Ciceu ca om de incredere al cetatii si atunci
primeste si dreptul de a intemeia un nou sat pe locul actual care se numeste Poiana Blenchii. Contis ramane credincios vechii
vetre a satului si nu o paraseste decat dupa anul 1850. In 1684 intr-un document sunt amintite si Poiana Blenchii si Valea
Porcului ca sate facand parte din mosia lui Rat Adam, ctitor si sustinator al Mitropoliei ortodoxe de la Balgrad ( vezi St.
Metes - Istoria vietii religioase a romanilor din Transilvania ).
La jumatatea secolului XVI un membru al familiei Blenche is facea casa 'pe fata', unde a defrisat
padurea. Acest Blenche Savul era poreclit Cosasul, in limba slavona Falkus (de la falca=coasa). De aici deriva numele satului
Falcusa care sa intemeiat in acele timpuri.
Dupa istoricul Kadar, satul Poiana dintru inceput a apartinut cetatii Ciceului, de aceea figureaza
numai in configuratia din 1553. Intr-un act din arhiva grofului Cornis se spune ca la 1598, intr-o depozitie cu martori,
Poiana Blenchii este numit sat nousi voievod este Maxim Ioan iar cneaz Blenche Grigore. Cu aceasta ocazie Blenche Grigore
, voind sa isi dovedeasca dreptul de cneaz care se mentinea din tata in fiu, aduce martor pe Iobagul princiar Voala Petru,
care declara ca: "el trecand adesea de la Valeni la Gostila, cand s-a facut satul acela, stie si ca Poiana Blenchii a fost
facuta mai tarziu, de catre oamenii cneazului Blenche Ioan, tatal lui Blenche Grigore care atunci a locuit la Ciceu din porunca
Domnului Stefan...".
In 1591, principele Ardealului, Sigismund Bathory daruieste satul Poiana care apartine cetatii
Gherla, lui Rat Petru de Teius, nobil roman, pentru vitejie in luptele contra turcilor si pentru credinta sa si a stramosilor
fata de Principe.
In 1760-1762 sunt 49 de familii, toate ortodoxe, cu casa parohiala, dar fara preot. (conscrierea
Bukow)
In 1891 sunt 137 case si 674 locuitori din care: 7 romano-catolici, 3 greco-catolici, 599 ortodocsi,
22 reformati si 43 evrei. De notat ca toti ungurii sunt membrii familiei Rat - stapanitoarea satului, care la inceput au fost
si ei romani dar s-au maghiarizat dupa 1650. Evreii au venit ca si comercianti dupa 1850.
PORTUL inca era foarte simplu, la fel ca si cel din partile Lapusului si Maramuresului. Barbatii
purtau cioareci si suman de lana de oaie. Sumanele au fost la inceput albe , mai tarziu negre cu snur albastru la cusaturi,
pe cap o caciula neagra de oaie sau miel. Vara palarie de paie, izmene si camasa de canepa. Se incaltau cu opinci din pielea
animalelor si obiele groase din panura. Purtau si pieptare sau cojoace din piele de oaie. Femeile purtau catrinte de lana
colorate si poale de canepa, camasi de canepa albe cusute la gat si pe umeri cu diferite modele - se prefera rosu si negru.
Un cojocel de oaie infundat care se incheia subtioara. Pe cap broboada alba sau colorata. In picioare opinci, iar peste imbracaminte,
suman de panura alb sau negru.
Casele erau aproape in exclusivitate din lemn, acoperite cu paie sau trestie, formate din tinda,
pe unde se intra si unde era urcarea in podul casei, din tinda intrai intr-o camera mare, unde locuiau membrii familiei. Mobilierul
era alcatuit dintr-o masa (uneori de pociumbi), la unii fiind o lada in care tineau de-ale gurii si oala cu lapte; unul, doua
sau mai multe paturi - dupa cate familii erau in casa - de regula cei tineri dormeau in podul grajdului, iar copii si batranii
dormeau pe vatra sau dupa cuptor, unde era mai cald. "Mestergrinda" avea un rol insemnat in pastrarea unor obiecte sau
acte si carti. Aceasta era grinda care sustinea celelalte grinzi mai scurte ale casei. Pe ea isi pastrau actele si cartile
pe care le aveau cei care mai stiau o bruma de carte.
Dupa cum nu se cunoaste anul exact al intemeierii satului, tot asa nu se stie exact nici
cand s-a infiintat biserica in sat. Dupa traditia satului si imprejurimilor, stim insa ca stramosii nostrii au avut o viata
religioasa foarte intensa. Erau cu totii 'uniti in cuget si simtiri' si apartineau de biserica romaneasca, a stramosilor nostri,
biserica ortodoxa romaneasca. De la inceput au apartinut cu intreg teritoriul Ciceului si toata partea de nord a tarii
de manastirea cu rang episcopal de la Peri - Maramures. Ulterior a apartinut de Mitropolia Sucevei. Aceasta reiese dintr-un
document descoperit in 1931. Dupa infiintarea Episcopiei vadului de catre Stefan cel Mare, domnul Moldovei la sfarsitul
sec. al XV-lea, au apartinut de aceasta episcopie. Legaturile bisericesti ale stramosilor nostri cu Episcopia Vadului au fost
foarte intense, mai ales ca erau fosrte aproape de Vad, unde era sediul episcopiei. De pe valea Porcului, unde era satul
si biserica (pe la Muncel) nu era distanta de nici 10 km, de aceea viata lor religioasa, la indemnul direct al episcopului
si al calugarilor din jurul sau a fost foarte activa si s-a mentinut la un nivel inalt. La inceput au fost putine familii.
La 1533 erau 3 familii de iobagi ereditari si 5 familii de zilieri, dar s-a construit o biserica de lemn, fara turn, din lobe
groase de stejar, care s-a folosit ca biserica parohiala pana in 1882, iar parte din lemnele care au fost in aceasta biserica
traiesc si astazi. La inceput biserica a fost asezata pe valea Porcului imediat in stanga cum urci pe vale, dupa unirea
Vaii Porcului cu paraul de la 'Fata Dealului' sub coasta de la rasarit pe un platou. Acolo se spune ca s-au gasit si cioburi
de ceramica si alte obiecte, dar din pacate nu s-au pastrat. In prima jumatate a sec. al XVI-lea cneazul Blenche Ioan incepe
stramutarea satului 'Poiana' de pe valea Porcului pe locul actual iar satul nou se va numi dupa numele de familie al cneazului,
'Poiana Blenchii'. Aceasta stramutare nu se face o data, ci treptat si anevoie, in zeci si zeci de ani, de aceea biserica
ramane pe loc pana in secolul al XVIII -lea. La 1648 intr-un document se atesta ca erau doua sate, Poiana Blenchii si Valea
Porcului (fost Poiana), iar biserica era inca nemutata, caci numai acolo putea fi foarte departe de casa nobilului Rat Adam
, stapanul satului. La începutul sec. al XVII-lea au loc mari tulburari in viata religioasa a satului , prin unirea cu
biserica Romei la care romanii au fost nevoiti sa adere fara voia lor. Despre satul Poiana Blenchii n-am gasit nici o urma
ca ar fi aderat vreodata la aceasta 'uniatie' si aceasta mai ales pentru ca, stapanii satului - urmasii lui Rat Adam s-au
impartit, unii au imbratisat reforma, iar altii catolicismul si astfel fiind cearta intre ei , iobagii au fost lasati mai
liberi si si-au pastrat credinta stramoseasca. Din statistica comisiei aulice condusa de generalul Bukov la 1760-1762,
scoasa din arhivele Vienei se vede ca in Poiana Blenchii la 1760-1762 era 49 de familii, toti ortodocsi si aveau biserica
ortodoxa. Se spune ca biserica de pe Valea Porcului a fost adusa in prima jumatate a sec. al XVIII-lea cand s-a incheiat
si stramutarea tuturor locuitorilor de pe vechea vatra a satului Poiana in noul sat Poiana Blenchii. Aceasta biserica foarte
veche s-a folosit ca biserica parohiala pana in 1882. In anii 1878-1879 credinciosii la indemnul si sub conducerea energicului
preot Gavril Buzura au inceput ridicarea noii biserici. Lucrarile de edificare a noii biserici au durat 4 ani, din 1879-1883
si s-a facut de mesterii Cristea Ioan din Corneni, zidaria si Indre Precup din Corneni lemnaria. In primavara anului 1882
dupa Pasti, biserica veche de lemn, a fost demolata, iar lemnele au fost vandute la licitatie si le-a cumparat Rat Sandor,
care a construit cu ele o sura, cumparata apoi de Munteanu Ioan si Margareta (o parte din aceste lemne s-au refolosit in construirea
surii preotului Gheorghe Munteanu). In vara anului 1882, s-a pregatit sfintirea bisericii, evenimentul avand loc la 5 septembrie
1882. Biserica a fost sfintita cu o solemnitate deosebita de catre Mitropolitul Miron Romanul de la Sbiu, cu hramul "Sfintii
Arhangheli Mihail si Gavril" care a fost si la vechea biserica.
